A múltkori szerkesztőségi biliben pancsolásból bevallom, egy filmes autót kihagytam. Nem felejtettem el, sőt, az első helyen volt. Van! Lesz! Az autó nem más, mint a Bullitt-Mustang. Az ok amiért lehagytam a listáról, igen egyszerű: két és fél milliárd nem volna elég. Egy másolat persze egyszerű lenne, néhány milliócskából megvolna. Egy '68-as Mustang 390 GT nem tartozik a beszerezhetetlen autók közé. A tizenötös Torq Thrust felnik az American Racingtől vagy „Highland Green” fényezés sem lenne nagy kihívás.
Viszont ha rámszakadna egy ekkora összeg, azzal jönne rögtön a nagy arc és az ambíció: csakis az eredeti jöhetne szóba. Milliárdos énemet és a többi álmodozót viszont el kell szomorítanom. Ha Steve McQueen és Drew Barrymore kevés az eredeti autó megszerzéséhez, a pénzre már értelmetlen rátérni. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az év 1968, a kor egyik legnagyobb sztárja pedig Steve McQueen. Saját produkciós cége, a Solar Productions éppen aláírt egy hat filmre szóló szerződést a Warner Bros.-szal. Ebből az első, és mint később kiderült, egyetlen film a Bullitt (San Franciscói zsaru) volt. Aki most üveges tekintettel pislog a képernyőre, mégis miféle filmről van szó, annak komoly bepótolnivalója van. Ha másért nem, hát azért a legendás tíz percért, ami minden idők egyik legjobb autós üldözése.
Mind az Oscart érő jelenetet, mind az autót megannyi legenda övezi. Előbbi születését többen is saját gyermeküknek tartják. Nemcsak McQueen tulajdonította sajátjának az ötletet. Ugyanúgy bejelentkezett érte a két forgatókönyvíró, Harry Kleiner és Alan Trustman, mint a rendező, Peter Yates is. A direktornak meg is volt a pedigréje, hisz filmes karrierje előtt Stirling Moss versenycsapatának menedzsere volt.
A film megjelenésekor a közönség azzal a tudattal ült be a moziba, hogy Mcqueen maga vezette a Mustangot az egész film alatt. Aztán ezen végül finomítottak, és bevallották, a főszereplő csak az üldözéses jelenet háromnegyedében ült a volánnál, a maradékon két dublőr osztozott: Carey Loftin és Bud Ekins. Utóbbi nem először bújt McQueen bőrébe: tapasztalt motorversenyzőként ő helyettesítette McQueent a Nagy szökés motoros üldözésének keményebb jeleneteiben.
A tízperces üldözősdit három hétig forgatták San Francisco utcáin, nyolc kamerával, hatvanfős stábbal. A korabeli hírek szerint McQueen először maga próbálkozott a vezetéssel, de pár megpördülés után utálkozva adta át a Mustangot. Érdekes módon az egyik ilyen megpördülést végül nem vágták ki, annyira valósághű volt. Ami érthető is, hisz McQueennek valóban meggyűlt a baja az autóval. Ekinsnek ez után keményen meg kellett dolgoznia a napi ezer dolláros gázsiért.
Akkoriban az a hír járta, hogy ő vezetett a Taylor Streeten, ahol minden sarok egyben egy ugrató is volt. Normál esetben itt harminccal megy az átlag autós, de a kaszkadőr százzal repült minden kereszteződésbe. Tette mindezt sisak nélkül. Ekins akkor úgy nyilatkozott, hogy elpróbálni nem tudták a jelenetet, rögtön élesben ment a felvétel. Ahogy lenézett a Taylor tetejéről, úgy fogalmazott: mintha egy síugró sáncról ugrana le a világ végéről.
2011-ben egy interjúban viszont Loren Janes kaszkadőr úgy nyilatkozott, ő ugratott a Mustanggal, Ekins csak a forgatás legelején helyettesítette, Carey Loftin pedig egyáltalán nem vezetett, csak a koordinációért felelt. Emellett Janes szerint McQueen az üldözés mindössze tíz százalékáért felelt, gyakorlatilag a közeli felvételekért. Azt viszont a kaszkadőr sem tagadta, hogy az autópályás jelenetnél Ekins volt az elcsúszó motoros.
