Csak egy összeröffenés, semmi több

Cars and Coffee, Irvine, CA, USA

2013.12.08. 08:10
„Autók, amilyeneket a hét további hat napján nem látsz” – a mottója a rendezvénynek, amelyet Irvine-ban, e Los Angelestől délnyugatra fekvő városkában tartanak hetente. A logika: ha már egyszer autóbolond lett a családfő, legalább ne rabolja el a család hétvégéjét. Ha akar, ébredjen a tyúkokkal, lépjen le hajnalban a játszópajtikáihoz, de érjen haza még szombat délelőtt, vár rá a porszívó. Ezért kezdődik hajnali hatkor a Cars and Coffee, és ezért üres a parkoló nagyjából negyed tízre.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2013/11-es számban jelent meg.

Úgy tűnik, működik, méghozzá évek óta. Az USÁ-ban tizenkét helyen tartanak Cars and Coffee-t (az irvine-i a legnagyobb), de már Európában is megjelent a műfaj, az itteni gyülekező helyek Hamburgban, Madridban, Monte Carlóban, Torinóban és Párizsban vannak. Ahogy hírlik, Magyarországon is beindul, a budapesti eseményt a kultmobilosok rendezik. Egyébként az ötlet óriási. Csekély szervezést igényel, pénzbe senkinek nem kerül, s annak, aki itt belép, azonnal kirepül az álom a szeméből, talán még a mozgó kávésstand is túlzás.

Egy USÁ-ban tartott Nissan-prezentációsorozat utolsó napján rábeszéltük a szervezőket, hogy hazaindulásunk előtt minket, újságírókat átvigyenek a Cars and Coffee-ra. Már a buszról láttuk az utcán kígyózó sort, benne olyan autókkal, amiket normálisan csak magángyűjteményekben porosodva, esetleg múzeumokban, kordon mögött lát az ember.

Itt egy Lamborghini Silhouette, ott egy kicsit horpadt és matt Austin-Healey 3000, Corvette-ek az ötvenes évek végéről és a hatvanas évek elejéről, AC Cobra replika... Vagy eredeti? A Cars and Coffee-n simán előfordulhat igazi is. Mert például láttak-e már önök négy Bugatti Veyront egy parkolóban? Nos, itt ennyi dörgölőzött belőlük egymáshoz.

De az érett autóőrültet nem érdekli az olyan kocsi, amiben katalizátor, ABS és légzsák van, szerencsére a Cars and Coffee kínálatának legfeljebb húsz százalékát teszik ki az ilyesfélék. A legfurcsább, hogy a kötelezően jelen levő amerikai izomautók mellett milyen sok a japán oldtimer.

A sztár ezen a hétvégén a Nissan Bluebird hetvenes évek eleji szériája volt, találtam belőle narancssárga kombit csodásan restaurálva, horpadt, agyontuningolt, kétajtós szedánt, tisztességben megőszült négyajtóst, felmatricázott pályaversenyautót és B oszlop nélküli, lemattult kupét is.

Európa is derekasan képviseltette magát. A világ legszigorúbb környezetvédelmi szabályairól híres Kaliforniában furcsa meghallani a jellegzetes Warturg-hangot. Persze nem 353-as az, hanem egy második szériás Saab Sonnett II pöfékel tova, és mire megtalálja a parkolóhelyét, a területet betölti a kétütemű füst. A tulaj kiszáll, átbandukol a két sorral odébb látott Sonnett III-ashoz (amit már Ford V4-es hajt), nyílnak a fényképalbumok, ők máris barátok. Kicsit leállok velük beszélgetni, a régebbi kocsit 20 ezer dollárért vette a tulaj, de van neki több, más régi Saabja is, az újabbikat csak idén nyáron szerezte be a III-as gazdája, eredeti fényezéssel, 65 ezer mérfölddel, mindössze 7000 dollárért. Igen, ő is mázlistának gondolja magát...

Egy másik, nem kétütemű, de azért itt idegen pöfögés szakít el a saabosoktól. BMW 600, azaz a „nagy” Isetta érkezik, nyílik az eleje, szakállas óriás száll ki belőle. Vagy csak az autó ennyire apró? Három parkolóhellyel odébb, néhány Porsche 356-ost megkerülve csodás Mercedesbe botlok. 300 Sc, még alvázas, de már befecskendezős, 1956-ban készült. Összesen 98 ilyen autót gyártottak Stuttgartban, értéke a sirályszárnyaséval vetekszik, félmillió dolláron túl van. Újabb beszélgetés jön, mert akár rozzant Golf I-essel, akár ilyen csodával érkezett, mindenki barátságos és örül, ha az autójáról beszélgethet.

Veterános cikkek

Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.

Don Minkoff édesapja rég vágyott egy ilyen Mercedesre, de csak 1972-ben sikerült megvennie ezt, 3100 dollárért. Hatévnyi restaurálás következett, a kamaszkorú Don sokat segédkezett a munkálatokban. Egy nappal az 1978-as Pebble Beach Concours d'Élegance előtt készült el az autó, másnap első lett a versenyen. Azóta nagyjáűból folyamatosan használják, persze oldtimeres üzemmódban, tehát nem munkába járni, most a fiú van itt az autóval, aki igazából már nagyon nem fiú, hanem még nekem is inkább bácsi. A Mercedes a kötelező karbantartásokon, pucolásokon kívül elkészülése óta nem nyúltak az autóhoz, csak egy polírozást kapott. Nézegetem, és nem akarom elhinni – mintha csak pár napja készült volna el, pedig állítólag évi 2-3000 mérföldet mennek vele – harmincöt éve, folyamatosan.

Átlépve Lamborghinik és Ferrarik tengerén egy furcsa AC Ace-hez érek, de valami nem stimmel vele, túl kicsi, túl lapos, bár ahogy kinyitják az elejét, látom, ebben is V8-as motor van. De valahogy az sem egy 427 köbincses... Hogyan is stimmelne bármi, hiszen ez nem angol autó, hanem olasz, szintén 1953-tól gyártották, akár az eredeti, angol AC Ace-t (igaz, abban akkor még sorhatos motor volt, és semmi köze nem volt Amerikához). Ennek Siata 208s a neve, igazi autóínyenc polcról levett enciklopédiája jó eséllyel itt nyílik ki talán a legkönnyebben. Szép ívű karosszériája alatt a Fiat 8V mechanikája lapul, tehát nyolchengeres, 132 lóerős, kétliteres motor hajtja. 53 példány készült belőle, és az RM árverésén nemrég közel egymillió dollárt adtak egy ilyenért, igaz, annak az első tulajdonosa Steve McQueen volt - igaz, már ő is használtan vette. Már McQueen-i magasságokat az itt álló nem tud, de azért ez is megéri a felét.

A Siatától alig pár méterre furcsa krumpliautó áll. Nézem az emblémáját, s derengeni kezd: ez egy francia Deutsch-Bonnet. Mit keres Amerikában? Itthon utána olvasok: egy HBR-t láttam, Panhard-féle kéthengeres bokszermotorral. Richard, a tulajdonos egyszerre több embernek tart beszédet, annyit hallok belőle, hogy még egy ilyen kocsiról tud az USÁ-ban.

Mercedes-oldtimerekkel persze Dunát, azaz itt inkább Santa Ana folyót lehet rekeszteni. W123-asból még az utcán is látni, az állólámpás sem kongatja meg a harangot, ami érdekes a Cars and Coffee népének, az mind 1968 előtt készült. Látok elsuhanni egy zöld kis-Pontont az utcán, a parkolóban pedig egy fehér és egy fekete hathengeres példány ácsorog megilletődötten egy sirályszárnyas 300 SL mellett.

300 SL-ből egyébként egy másik is parkol odébb, de az már a későbbi, roadster-kivitel, gyönyörű tejeskávé-színben. Őmellette, a Veyronokon innen találok végre egy igazi érdekességet, egy Porsche 917 versenyautót. Hans Herrmann és Richard Attwood ilyennel nyerte meg az 1970-es Le Mans-i 24 órást, ezt tudom, de hogyan van ezen rendszám? Nem találom a tulajt, pedig fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Gyanítom, kiváló replikával van dolgom.

De talán nem is a gyönyörű autók a legszebbek Irvine-ban, hanem a kopottak. A száraz kaliforniai időjárásban varázslatos bájjal pusztulnak az autók, sokukon már alig van festék, mindenütt üt át a rozsda, kráteresek a krómjaik, de a lemezeik a felszíni hibáktól eltekintve épek, egészségesek. Mifelénk így lehetetlen megőrizni autót, mert vagy garázsban tartjuk, és akkor fényes marad, vagy használjuk, és elmállik.

Egy elképesztően lemattult VW Karmann-Ghia előtt percekig álldogálok, próbálom elképzelni, miket élhetett át, aztán kicsivel előtte találok ugyanolyan, még öregebb, napszítta, fehér Mercedes 190 SL-t is, aminek az elejét (nyilván a bogarak miatt) ecsettel rútul lefestették feketére. Alánézve olyan gyári állapotú, piszkálatlan lemezeket találok, hogy majdnem sírva fakadok.

A közelben pedig még durvább furcsaság parkol: egy porig ültetett (jó, ha két centire van a földtől) harmincas évekbeli autót, matt szürkében. Ford Model A lehetett valamikor, de rémesen átalakították – például modern, V8-as BMW-motor hajtja. Lehet rá köpködni, szerintem zseniális. Ritka autónál fáj, ha átszabdalják, de ilyenből errefelé van még mindig találni százával.

További épített hot-rodok, ritka Ford Ranchero pickup, azaz az El Camino őse, rommá tuningolt Plymouth Barracuda Hemi V8 (az amerikaiaknak csak Hemi Cuda), sokféle korú Mini, VW Bogár-alapú Frazer-Nash replika, Alfa GT-k, Giuliák és Spiderek, Fiat Spider, BMW E3-asok és 02-esek, MG TC, Ford GT-k tucatjával, Lotus Elan, De Soto, megszámolhatatlanul sokféle 911-es, épületnyi, ódon Rolls, ötvenes évekbeli, csőrös pickupok és furgonok, épített, a keréken mérve 552 lóerős Nissan 300ZX és rokonaik között támolygok, már úszik a fejem. Ekkor belebotlok a legnagyobb érdekességbe. Egy gőzautóba, amely már akkor létezett, amikor a Titanic elsüllyedt. Hatalmas tömeg veszi körül.

A Stanley tulajdonosa ugyanolyan készséges, mint a többiek, rám is szán pár percet. Jerry autója 1910-ben készült, és már a gyorsindítású gőzgépek közé tartozik, húsz perccel a begyújtás után már lehet is vele menni, száz fölötti tempóra képes. Indítás előtt benzint kell bepermetezni a gyújtólyukon, azt lángra lobbantani, utána már a tankból megy a pótlás.

Úgy melegíti a vizet, mint egy jó teafőző, de ez a konstrukció már visszaforgatja a kondenzvizet. Pont ilyenje van Jay Lenónak is. Kérdezem Jerry-t, hogy saját lábán érkezett-e az autó, mire csak mosolyog – „majd' száz mérföldre lakom, kicsit korán kellett volna kelnem. De a város szélén megálltam a trélerrel, felfűtöttem a Stanley-t, és az utolsó pár mérföldet természetesen keréken tettem meg.”

Persze, egy olyan rendezvénynél, mint a Cars and Coffee, nagyok lennének az átfedések, tömve lenne a parkoló újabb fajta Mustangokkal, Corvette-ekkel, M-es BMW-kkel. Ezért ha egy típusból ötnél több érkezik, a későket már nem engedik be, így őrzik meg a színességet. Szigor van. Ebből persze jócskán adódnak súrlódások, amiket én, az európai, szájtátó turista, szerencsére nem érzékelek. Viszont nem túlzok, az ott készült fotókat már vagy hússzor végignéztem, és még mindig találok izgalmas részleteket. Aki arra jár, ne hagyja ki.