Mindenki hét percet kap odabent, majd a partvonalról megszólal a síp, és következik a váltás. Ekkor a két fehér-piros sráfos bot felfelé mered, a forgalom megfagy, majd a váltótárs beáll a kolléga bal oldalára, az lesétál az aszfaltról és új irányítót kap a kereszteződés. A feladat ugyanaz, a megoldás is – egyedül a körítés lehet egyéni.
Utoljára egy oldalára borult baromfiszállító mellett láttam ennyi körmét rágó, sápadt arcú sofőrt a szélvédők mögött. A rendőri forgalomirányítás láttán tágra nyílnak a szemek, eltűnnek a mobiltelefonok a kezekből és gépiesek lesznek a kormánymozdulatok. Csütörtök délelőtt három órára Gödöllő legforgalmasabb csomópontjának lámpáit váltotta a humán irányítás. Nem volt áramszünet vagy útépítés, még csak nem is államfők közti csúcstalálkozó zajlott a szomszédos Grassalkovich-kastélyban. Az Országos Balesetmegelőzési Bizottság és a Pest Megyei Balesetmegelőzési Bizottság háromnapos országos szakmai közlekedésrendészeti versenyének záróprogramját rendezték itt, a karos forgalomirányítást.
Az eligazítást körbeálló rendőrtömeget látva hamar egyértelmű: a karos forgalomirányítónak nincs archetípusa. Az ország legjobb húsz fogalomirányítója gyűlt össze a gödöllői HÉV-megállóban; minden megyei döntő győztese itt van, plusz egy budapesti győztes. Többségük férfi, de vannak nők is; egy-két rendőrön lötyög a nyári szolgálati ruha, és van, aki pocakból feszíti a gombokat, de a jó irányítás távolról sem alkat kérdése. Csicsergésnek nincs helye, szórja utolsó tömör intelmét a feszült hallgatóságra az egyik zsűritag, majd valaki a tömegből rákontráz mély hangon: Így van, nem kell folyton nyomatékosítani, a sok nyomatékosítás rossz!
A Szabadság út és az Ady Endre út/ Dózsa György út kereszteződése tökéletes versenyhelyszín. Két nagy forgalmú út találkozik itt, kilenc sávot kell figyelni/terelni, plusz nehezítésnek félóránként elmegy oda-vissza a HÉV. A vasútnak külön lámpája van (ma éppen rossz), azt nem kell irányítani, csak azt a kb. negyven autót, ami ilyenkor egy perc alatt megfordul a csomópontban. Még mielőtt arra gondolna, milyen öncélú baromság egy verseny kedvéért megszívatni az erre autózókat a reggeli csúcsban, lelövöm a poént: ha jól csinálják, a kézi irányítás hatékonyabb, mint a közlekedési lámpa. Márpedig aki ma szerephez jut, mind túl van a tavaszi selejtezőkön.
A lámpákat már lekapcsolták, az eligazítás alatt helyi erő hangolja a fogalmat a versenyhez. Az egyetlen szoknyás induló még okoz némi zavart a rendszerben. A sötétkék vászon térd alá ér, nem szolgálati ruha, amit persze szóvá is tesznek, de szervezők nem szívóznak sokat, átöltözni nincs idő: a szőke, szoknyás hölgy nyit. Az irányítóváltás szigorú koreográfia szerint zajlik. A beállni készülő rendőr ekkor már teljes felszerelésben. A könyékig érő kemény karmantyúra most nincs szükség, van helyette időjáráshoz illő fehér kesztyű – a balon egy fémsíp, a jobb fölé, csuklóra kötve lóg a piros-fehér bot. Hangos sípszó jelzi, ha letelt a hét perc. Ekkor még a bent álló rendőr a főnök. Ha a forgalmi helyzetet alkalmasnak látja a cserére, vigyázba feszül, és botját az égnek emelve várja a váltást.
Az aszfalttenger közepén elvesznek a kisebb termetű irányítók, de dobogó ma nincs. Aki ezen a szinten irányít, azt olykor elkapja a lendület, nem jó határok közé szorítani egy szűk emelvénnyel. Pedig a mozdulatokat mind merev határok közé szorította a szakma szabályrendszere, mégis, ez olyan, mint egy tánc – mondja a négy sarok egyikében ülő négy zsűritag egyike. Az egyetlen hölgy a bírák között, maga Pártos Csilla az, a Magyar Televízió Popkorong című műsorának egykori műsorvezetője, nem mellesleg neves tánckoregráfus, aki manapság egy rózsadombi jógastúdió vezetője. A szavazólapjára pillantva olvasom, hogy a szakszerűség és a forgalomdinamika mellett a mozgáskultúra a harmadik szempont a zsűrinél. A lényeg, hogy a mozgás könnyed, mégis tekintélyt parancsoló legyen. Itt lehet elővenni az irányítás magas szintű szkíljeit, mint amilyen a bötpörgetés, a mindvégig egyenesen tartott hát, de a legfontosabb, a darabosságmentes, folytonos mozgás, amihez már nagy adag ritmusérzék kell. Az értékelés ezen része különösen szubjektív, Pártos viszont tovább megy: rögtön odaadná minden pontját a legjobb vádliért a szoknyás rendőrlánynak.
A szervezőkkel és a helyszínt biztosító egyéb erőkkel együtt jó negyven ilyen-olyan egyenruhát viselő rendőr gyűlt a kereszteződésbe ezen a délelőttön. Legtöbbjük felszabadult, ez a háromnapos eseménysorozat lényegében egy jutalomomút, de akadnak, akik nehezen szakadnak ki a szerepükből. Egy HÉV üzemhibás lámpáira ráunt gyalogost hárman támadnak le, miután tíz perc várakozás után átment a piroson – látva, hogy több rendőr is ezt teszi. Hiába, a jó rendőr a pokolban is rendőr, egy gyors fenyítésre mindig van alkalom, a megilletődött srác pedig egy életre megjegyezte, hogy a vasúti közlekedés veszélyeztetése nem játék.
Azelőtt két embernek jutott ugyanez a csomópont. Volt egy főirányító és egy mellékirányító, mesélik a sokat látott rendőrök, akik szerint ez egy nem különösebben nehéz kereszteződés. Az irányításról senkiben sem fogalmazódtak meg örökérvényű életbölcsességek. Azt mondják, a szakiskolában mindenki vizsgázik belőle, de nem mindenki műveli ugyanolyan szinten.
Általánosságban persze a fővárosiak a leggyakorlottabbak, de a Hajdú-Bihar megyét képviselő rendőr megjegyzi, Debrecenben is van ám elég helyzet, amikor előveszik a botot, ilyen például a Loki összes hazai meccse. Csak egyrészt gyakorlat kérdése az egész, másrészt koncentráció és szellemi rátermettség kell, mondja egy másik. Párhuzamosan kell gondolkodni, összefüggéseiben kell látni a forgalmat, és gyorsan reagálni, ha az autós rosszul értelmezi a jelzéseket. Ha ez mind megy, egy ilyen közepesen zsúfolt csomóponton a rendőr gyorsabban folyatja keresztül a forgalmat, mint lámpa.
Zavarba jött a gyalogosátkelők jelzőlámpa nélkül maradt népe is, akiknek senki se mondta előre, hogy a járdára párhuzamosan álló forgalomirányító jelenti a zöldet. A zebrák előtt időnként újratermelődött tömeget így alkalom adtán ráhatással engedte útjára egy-egy ráérős rendőr. Az autósoknál jobban viszont senki sem szeppent meg a rendőrsorfalat és a sárgán villogó lámpákat látva, de a zavart sofőrök kisebb bakijaira még a rendőrök is csak vicceskedő megjegyzéssel reagáltak: Nem indexelt, na és, menjek utána?
A zsűri negyedik pontja egyéb kommunikáció címen fut. Itt jön elő a nyomatékosítás, ami nem jó, ha túl sok, de kell. Az út közepén minden a gesztusokról szól, és nem mindegy, hogy kinek milyen gazdag a non-verbális eszköztára. Kiszólni csak indokolt esetben szabad, de a forgalom zaja miatt amúgy sem érdemes, máskülönben ott a síp, amit illik mértékkel használni. Mellszélességben kell tartani a kezeket, zárni a tenyeret, egyenesen a hátat, de hiába szakszerű az irányítás, ha az autósok nagy részének már halvány emlékei sincsenek a KRESZ-oktatás kapcsolódó fejezetéről. A kézjelek a józan logika szerint lettek kialakítva, így egy feltartott, összezárt tenyér jelenti a megálljt, a kézzel vagy bottal kirajzolt mozdulat az elhaladást. Amikor ez nem elég, jön egy tekintet, egy biccentés vagy egy felhúzott váll, a lehető legszolidabb eszköz a nyomatékosításra.
Az irányítók futószalagon váltják egymást. A teátrális kiegészítőmozgásokat leszámítva kívülről egyszerűnek tűnik az egész; amikor éppen nem üzemzavaros a HÉV-lámpa, lendületesen, egymás után fogyasztják az autósorokat. Mindenkinek kijut egy-két értetlenkedő autós, aki becsúszik a lámpa alá. Ez a jutalomfalat, a szabálytalankodókkal szembeni reakció ugyanis pontot ér. A kulcsszó itt is a visszafogott nyomatékosítás.
A mozdulatok mindenkinél kidolgozottak: ki egy helyben állva, ki nagy mozgástérrel; ki kapkodva, ki kimérten, de összességében mindenki ugyanazt csinálja. Csak a kollégák elismerő vagy éppen lesújtó megjegyzéseit hallva értik meg a laikusok, hogy valójában szemet bökőek a különbségek. A legtöbb kritikát a görnyedt testtartás kapja. Nem rendőrhöz méltó – mondják egyesek, a legnagyobb elismerés a figyelmeztető gesztusoknak és a csipőmunkának jár. Utóbbi nem a feszült ifjak eszköze, mert minél korosabb egy rendőr, annál több stílust visz az irányításba. Értékeli ezt a zsűri is, de a bohémságot szűk marokkal osztják errefelé, a fölöslegesen sok mozgás pedig pontlevonással jár.
Amikor már sok a benzinfüstből, ellátogatok a bokrok mögött kialakított melegedőbe. A sok karlendítés és lendületes fordulás után itt jön elő belőlem az adekvátnak gondolt kérdés, hogy a karos forgalomirányítás igényel-e nyújtást, de kinevetnek. Itt már csak a drukk ellen pörgetik a botot. Ez a hét perc fizikailag semmi, főleg ahhoz képest, amit egy munkanapon kell kiállni, ha kiküldik bottal az embert. Ott nincs mindig bevetésre kész váltás, hűs vizespalack vagy napernyő, és az autósok sem mindig olyan készségesek, mint most, amikor rendőrsorfal áll az út szélén. Amíg itt társalgok, épp lecsúszom a győztes produkcióról, amit a békés megyei Sugár Attila r. főtörzszászlós rakott össze. Az ő mozdulatait pont nem, de több más résztvevő botpörgetését megnézheti az ORFK videóján mozgóképen is. Nyomatékosítás sajnos nincs benne.
