Családokat ment a szegények autókölcsönzője

Feri szolgálati autóját néhány hete kibérelte valaki, és pár nap múlva törötten hozta vissza. A bérlő rendezte a kárt, de a roncs most a csepeli udvar végében várja a nem tudom mit. Kicsit szomorkodott a zsebkendőtelken működő ABKN Zrt. vezérigazgatója, mert nagyon megkedvelte a régi Swiftet.

Tatán lakik, van egy két és fél éves kislánya, ezért rengeteget utazik az otthona és a minimalista autótelep közt, amelyről tegnapelőtt még semmit sem tudtam, pedig olyan dolgok történtek ott az utóbbi hónapokban, amelyekhez hasonlót egyetlen autókölcsönzőtől sem várnánk. Tulajdonképpen egyetlen cégtől sem. Feri saját autója egy drága Skoda Octavia RS, de abba csak akkor ül, ha a gyerekét szállítja, amúgy bárki kibérelheti. Ahogy körülnézek, arra gondolok, hogy a következő választás nyilván egy másik filléres jármű lesz. 

Láthatóan nem izgatják a külsőségek, és az sem, hogy a kollégák távirányítós drónnal játszanak az udvaron, miközben beszélgetünk. A jó hangulat fontos, az működtet itt mindent, a szezon pedig csak most kezdődik, lesz még idő hajtani. Feri egész évben elfoglalt, és a négy-öt dolog, amivel bebútorozta a napjait, további évekre biztosítja a rohanást. Az ország legfurcsább autókölcsönzőjében senkitől nem kérnek kauciót, mert a bérlők többsége kispénzű, és a cég, melynek neve egyszerűen az autóbérlés, kaució nélkül szavak rövidítése, kifejezetten azoknak segít, akiket máshol nem vennének komolyan.

Aki ide jön autóért, átmenetileg sem képes százezreket kitenni az asztalra, így marad a részletes bérleti szerződés – és persze az adott szó. Az ügyfelek néha melósok, alkalmi munkavállalók és munkakeresők, van, aki külföldről jön haza, látogatóba. Mind sietnek, fáradtak, présben vannak, de a dolog működik, Feri komoly emberismeretre tett szert az utóbbi években.

Már napi négy-ötezer forintért ad nekik valamit, ami gurul, és nem ázik meg benne az ember, hiszen az autó lényege végül is ennyi, és nem több. Megoldja a szegények közlekedési szükségleteit, így könnyebben találnak munkát, odaérnek a gyerekért az óvodába, el tudnak menni a kórházba, tehát működik az életük, amely jármű nélkül zötyögne, vagy leesne az útról. Feri felesége szociális munkás. Ez formálta át a gondolkodását. 2001 karácsonyán bejglit és rántott húst osztott a csepeli utcákon élőknek, majd tíz évvel később, Tanuljunk és sportoljunk címmel tanfolyamot szervezett munkanélkülieknek, hogy történjen velük valami, mert a semmittevés nagy ellenség.

Amikor év végén – szokás szerint – pangott a bérbeadás, még tovább nyújtóztak a vezérigazgató gondolatai.

A kapu mellett egy lakókocsi áll, laknak benne. Egy negyven körüli asszony és kamaszforma lánya bújik át a szűk ajtón, amikor odalépünk. Csilláékat a tél elején tették ki a budapesti albérletükből, egy darabig valami szerelőcsarnokban húzták meg magukat, de lejtőre kerültek. A lejtő párja édesanyjához vezetett, és bár így volt hol aludniuk, a tizennégy éves Dzsenifer nem folytathatta a tanulást a szakácsiskolában, szülei pedig nem találtak munkát Bélapátfalván.

Nyomokban bárkinek ismerős lehet a nagyvárosból vidékre vezető kényszerpálya, ha hallott már annak a néhány százezer sodródó embernek a sorsáról, akik szintén ebben az országban élnek. Hónapról-hónapra egyensúlyoznak, majd valami megbillen, és leesnek a térképről, miután elvesztettek autót, megélhetést, családot, vagy éppen mint Csilláék, a budapesti élet lehetőségét.

A család történetét már Feri meséli tovább. Január elején közleményt írt a cég Facebook-oldalára, melyben a legkeményebb napok túléléséhez ajánlott segítséget. Épp ráért, hát akkor miért ne. Hamarosan rengeteg levelet kapott. Volt, akinek meleg ételre volt szüksége, másnak ingyen autó kellett néhány hétre, és persze előfordult, hogy valaki négy új téli gumit kért Budára, egy fiatal és viszonylag nagy értékű Fiathoz. Mindig van, aki félreérti a szándékot.

Csilláékhoz az utolsó pillanatban érkezett a segítség. Már bútorokkal és ruhákkal fűtötték a bélapátfalvai házat, és félő volt, hogy lányukat hamarosan elveszi a gyámügy. Feri visszaköltöztette őket Budapestre, és néhány hete a csepeli lakókocsi jelenti nekik a fővárost. Lassan kezdenek rendeződni a dolgok, most új albérletről álmodoznak. Az utóbbi évek leghidegebb telén egy másik család is beköltözött az autókölcsönzőhöz. Egy kiürített irodahelyiségbe érkezett férjével és két kamaszgyerekével Mogyoró Kálmánné. Nekik tényleg az utca lett volna a következő állomás, ha nem látják meg a közleményt.

A vezérigazgató nem érti, miért éppen télen tették ki őket is, de ez már mindegy. Sokszor egészen apró lökéseken múlik a peremen élők egyensúlya, és Feri csak visszabillentette őket oda, ahol folyatni tudják az egyensúlyozást. Olyan pőrén gurulnak ki ezek a mondatok a jó kedélyű Prondvai-Pacsika Ferenc száján, hogy ha bármit hozzátennék, csak torzulna a lényeg. Az utóbbi hetekben önéletrajzokat gyártott a számítógépén, majd szétküldte néhány helyre a megmentettek nevében. Így nem csak Csilla és párja talált már munkát, de az irodában élő nő és férfi is. Mosogatnak, takarítanak, ilyesmi.

A suzukis vezérigazgató semmit nem kér cserébe, illetve valamit mégis. A családok minden kedden és csütörtökön, hajnali négykor kávéval várják Ferit az irodánál. Ez a kávé jár neki. A szülők ilyenkor érnek haza a munkából, ő pedig éppen ekkor pörög fel arra fordulatszámra, amely az ötven olcsó bérautóból, az erdélyi terepjárós túrákból, és a segítő szándékból álló univerzum egyben tartáshoz szükséges.

Hetente kétszer, esténként karateedzéseket tart gyerekeknek és mozgáskorlátozottaknak, már versenyt is nyert az egyik csapat. Nem tudom, miből gyúrták ezt az embert, de rengeteg energiája van. Egyszemélyes birodalma éppen úgy működik, ahogy tőlünk távol eső rendes országokról képzeljük. Nálunk ez a rendes ország most csak foltokban létezik, olyan foltokban, mint a kis csepeli autótelep, amelyről tegnapelőtt még semmit sem tudtam.