Celluloid álmaim

Nehéz ám a fotózásról írni! Mármint másnak biztos könnyebb, sokan ebből is élnek. Nekem viszont egy elég személyes, intim valami, amit egyedül űz az ember, aztán örül, ha az másnak is tetszik. Sok ám a párhuzam is az autózás és a fotózás között, hasonló dolgokra panaszkodunk: átvették a számítógépek az irányítást, helyettem oldja meg, nincs meg az érzés, hogy egy gépet kezelek, stb. El is ment az autófotózás egy olyan irányba, amit nem szeretek, még ha befektetett időt és tudást elismerem. Ahogy egyre többet fotóztam, elkezdett megváltozni a hozzáállásom. Egyre több képet lőttem ugyanarról a témáról, egyre slendriánabbul, mondván majd utómunkában megoldom, csak lesz használható a nyersek között. A digitális (bár töretlenül imádom), túl sok szabadságot adott, ez pedig kifejezetten rontott a fotók minőségén, az alkotás szeretete és izgalma, az egyes fotók értéke csökkenni kezdett. Kellett valami nehezítés, ami rákényszerít arra, hogy újra a legfontosabbra koncentráljak: arra a pillanatra, amikor megnyomom a gombot. 

Egyértelmű volt, hogy az analóg fotózás a megoldás. Kellett egy tárgy, ami szép, jó megfogni és szép hangot ad ki, mikor exponál. Megannyi fontos szempont! Az sem baj, ha közben szép képeket lehet vele lőni. Már volt egy analóg gépem, egy Canon AE-1 Program. Még 2012-ben vettem, nem sokkal azelőtt, hogy Sipiúrral nyakunkba vettük Kaliforniát. Az első tekercsemet ott lőttem el, ami pedig megmaradt, azt évekkel később, már itthon fűztem be, és egy Crown Victoria volt az alanya. Szeretem ezt a kis Canon, de a képei nem nyűgöztek le, a hangja sem szép, ráadásul nem tüköraknás, úgyhogy nem szúr ki velem eléggé. Mert a fentről lenézni a keresőbe, az olyan ósuli, a középformátum meg olyan szép, részletgazdag és lágy. No meg bitang drága is, úgyhogy pláne óvatosan szopogatnék el minden egyes kockát. 

A választás egy Mamiya RB67 lett, nagyjából az utolsó pillanatban. A japán ebay-en találtam olyan három éve, igen jó áron, azóta pedig nem győzök pislogni, úgy megy fel az áruk. Az enyém egy sima Pro, valamikor 1970-74 között gyártották. Rollfilmre lő, 6x7 centiseket, innen a 67 a nevében. Az RB pedig rotating back, azaz a filmkazettát kilencven fokban el lehet forgatni, attól függően, hogy álló vagy fekvő képet szeretnénk. Az egész szerkezet mechanikus, karok, bowdenek, tekerők és csavarok. Mindene erőből, zsírosan kattan és csattan, az analóg fotózás Chuck Norrisa. A közel három kilós gránit kockával szelfizni melós, ha leesik, lyukat üt a betonba. A kettőből eddig csak egyet próbáltam. Nem kezelem igazán profin, az analóg fotózás valamint úgy általában a fotótechnika képzett szerelmeseinek (akik közül sokukat, például Dean Landryt, Jeff Katzt vagy épp Forestert távolról, némán dicsőítek) biztos a hajuk hullana a hiányosságaimtól, de remélem, elég mentség az, hogy nagyon szeretem csinálni és másnak talán nem ártok vele.

Node amiért ezen itt vekengek az az, hogy gondoltam, ahogy tavalyelőtt, úgy idén is megosztom a képeket. Szerettem őket elkészíteni, ahogy azt a pici aggódást is, hogy vajon fogyasztható lesz-e a végeredmény, várni a laborra, megörülni a levélnek, amikor megérkezik. Hívtam és szkenneltem már otthon, de a labor ehhez messze jobban ért, inkább profira bízom. A Canon is megevett pár tekercset, azokat is ideteszem. A Mamiya idén velem volt, amikor csak lehetett, Levelektől Szombathelyen át a PP-ig. Még mindig félve kezelem, még mindig elszöszölök a fényméréssel, miközben elfelejtek rekeszt vagy záridőt állítani, esetleg filmet továbbítani. De akkor is szeretem a színeit, azokat a néma pillanatokat, a megcsillanó krómot, a bokor mögött megbújó öreg autókat. Szóval az van igazából, hogy itt van pár analóg kép 2022-ből. 2023-ban pedig tekercsre fel!