Az Oldsmobile és az idegrendszer fejlődésének kapcsolata. Harley Earl átka. Ócskavas, hitel, és szabadság. A szív és az agy rettenetes küzdelme. Szputnyik, Butt-head, Cadillac Eldorado és az amerikai harmadik világ. Japánok és csörgőkígyók. Road movie az amerikai autó lelkébe, ha van még neki olyan.
McDonalds, fuck yeah!
Wal-Mart, fuck yeah!
The Gap, fuck yeah!
Baseball, fuck yeah!
NFL, fuck yeah!
Rock and roll, fuck yeah!
The Internet, fuck yeah!
Slavery, fuck yeah!
Trey Parker: America, Fuck Yeah
A születés pillanatában az emberi agy mintegy 100 milliárd idegsejtet tartalmaz. Persze ma már 11 darab nulla nem elég ahhoz, hogy állakat mozdítson a Föld középpontja felé, de azért ez rettenetesen nagy szám. Különösen annak fényében, hogy a legtöbb sejt magja egy néhány milliméter vastag rétegben, az agykéregben helyezkedik el. És mégis, ez a temérdek sejt ebben a formában haszontalan. Scott McNealy, a Sun Microsystems nemrég lemondott vezérigazgatója mondta tíz éve, hogy a hálózat a számítógép, és milyen igaza volt! Százmilliárd, egymás mellett ketyegő és kapcsolatokat nem építő idegsejt körülbelül arra jó, hogy egy újszülöttet működtessen. Aranyos, rá lehet mosolyogni meg önfeledten visszagagyogni, de mondjuk hamburgersütésről, a reneszánsz festészetről, vagy sportautók kipufogórendszereiről beszélgetni már kevésbé. Mert a lényeg a szinapszisokban, az idegsejtek közötti kapcsolatokban rejlik, melyek nagy része a születés pillanatában még nem létezik.
Sejtből csak kevesebb lesz az élet előrehaladtával, de a szinapszisok száma a születés után robban. Az anyaméh izolációja után az újszülött valahogy úgy érezheti magát, mint egy pápua új-guineai falubéli, aki hirtelen Tokióba teleportál, Sony Walkman nélkül, rikító vörös pénisztokban. Az idegsejtek milliárdjai a temérdek ingertől kapálózni kezdenek, kinyújtják az axonjaikat és a dendritjeiket, szinapszisokat építendő. Az élet első két éve ettől a boldog nyüzsgéstől hangos, egy csecsemő agykérgéhez elég közel hajolva olyan zizegést hallhatnánk, mint amit egy augusztusi tömött szúnyogháló belső oldalán végiglibbentett, vérrel teli tömlő indukálna.
Nem véletlen, hogy az élet első két éve annyira meghatározó. Nem véletlen, hogy egész iparágak épülnek erre a két évre, Mozart for Babies válogatáslemezekkel. Ekkor alakul ki, javarészt a környezet impulzusaira, hogy mely agyterületek válnak New Yorkká és melyekből lesz Novaja Zemlja . A saját életem erre a fázisra eső időszakának mozgással töltött részét egy Oldsmobile Omega szedán gyerekülésében töltöttem, úgyhogy ami most következik, az a legelső szinapszisaimra épül.
Egy 1975-ös Omega volt, méghozzá a kissé suta kétajtós szedán, lejtő, kupéra hajazó C-oszloppal, elöl egy 6,4 literes V8-assal. A '75-ös autó azt jelenti, hogy valószínűleg '73 végén vagy '74 elején jött ki. És 1973 volt az az év, amikor az amerikai autóipar máig tartó kómájába zuhant. Időnként azt mondják, hogy ennek már rég vége, és hogy csak átmeneti megbicsaklás volt, de nem. Az amerikai autóipar annyi ideje fekszik kómában, hogy mellette egy népszerű vallás messiása juthatott volna el a jászóltól a Golgotáig. Pedig a ravaszt meghúzó Feiszal király , aki 1973-ban kivonta a szaúdi olajat a világpiacról, már 31 éve halott, a disdasa csak krizantém Detroit sírján.
Harley Earl, a GM legendás dizájnere, aki annyira legendás, hogy ő találta ki az autódizájnt mint fogalmat, hosszú távon mit adott a világnak? Szárnyakat? A Corvette-et? Nem. A tervezett elévülést. Azt a cinikus, és a kognitív disszonancia húrjait kacagva pedző autóipari gyakorlatot, miszerint minden évben csinálnak egy új modellt. Nem azért, mert szükség van rá, hanem hogy az előző évi réginek tűnjön. Harley Earl adta a világnak a kínos facelifteket, meg azt, hogy a fogyasztói társadalom három évente megunt kitinpáncélként kibújik autójából és újat vesz. Pedig ha repülőt lehet ötven meg hatvan évre tervezni, akkor autót is lehetne, nem a mérnöki teljesítményen múlik. De az nem tekerné annyira a gazdaság mókuskerekét, arra összevonódnának a szemöldökök a Wall Streeten a csíkos öltönyök felett, ideges ujjak merülnének a fánkok lekvárjába. Feszült és frusztrált milliók ugranak a tervezett elévülés miatt fejest az örök autórészletekbe, végeláthatatlan szeméthegyeket hagyva maguk mögött.
Amerikában a fizikai dolgoknak egyáltalán semmi értéke nincs. Egy új Dacia Logan árából három öreg Cadillacet vehetünk, amik ha Arizonában vagy Kalifornáiban gurultak, akkor kutya bajuk sincs a száraz levegő miatt. Néhány nap munkájának ellenértékéért vásárolhatunk két tonna repülő tankot, hogy aztán kontinenseket szeljünk át, Alaszkától a Tűzföldig, csak a Darién-résen fennakadva. Az amerikai tárgyak a népnek készülnek, nem az elitnek, nem az old moneynak, nem a vonokkal és dekkel tűzdelt arisztokráciának.
