Azok a csodálatos férfiak...

A London-Brighton klasszikus járműverseny históriája olyan, mint egy békebeli angol regény: idilli tájak, sok arisztokrata, a hagyományok tisztelete, csöppnyi románc és egy kevés izgalom.

	Lanchester 1901

Nagy-Britannia viszonylag későn lépett az autóépítő nemzetek sorába. Voltak elszigetelt kísérleteik már az 1880-as évek végén és 1890-es évek elején is belsőégésű motorral hajtott automobilok építésére, de a készítők nem mertek szerkezeteikkel közúton közlekedni. Az ok roppant prózai: az akkoriban érvényes szabályok szerint a "közúti lokomotivok" maximális sebessége 4 mérföld/óra (kb. 7 km/h) lehetett, és előttük egy embernek kellett haladni piros zászlóval, hogy az úton tartózkodókat figyelmeztesse a veszélyre.

A rendelkezés nem nélkülözött bizonyos ésszerű alapokat, hiszen a járművek zajától megvadult lovak többször okoztak balesetet, de egy-egy elgázolt csirkéből is akadt galiba.

De Dion Bouton 1903 Rex

Az automobilok brit híveit azonban nem lehetett eltántorítani céljuktól. A legjelentősebb személyiségnek Sir David Salomons bizonyult. A vérbeli úriember, akinek bejárása volt a legelőkelőbb klubokba, imádta a technikai újdonságokat: palotájában a világítóberendezéseket elektromos árammal működtette, ami a XIX. század végén meglehetősen úttörő vállalkozásnak számított.

	Clement Panhard - Image courtesy of Andrew Norwood www.clementpanhard.pwp.blueyonder.co.uk

Egy franciaországi látogatás győzte meg arról, milyen csodálatos lehetőségek rejteznek a gépkocsikban. Rögvest vásárolt is egy Peugeot-t. Törvénytisztelő állampolgárként, de polgármesterként sem használhatta otthon új játékszerét, így hozzá hasonlóan befolyásos barátai segítségét kérte, hogy eltörölhessék az elavult rendelkezést. Erre végül 1896. augusztus 14-én került sor: megszüntették a piros zászlós embert, és a maximális sebességet 14 mérföld/órában (22 km/h) szabták meg.

Az új törvény november 13-án lépett életbe, az újonnan alakult egyesület, a Motor Car Club a következő napra már túrát szervezett London és Brighton között. A közel 100 kilométeres táv ma nem hat soknak, az akkori útviszonyok és a járművek konstrukciós fejlettsége miatt mégis hősies küzdelemnek bizonyult az út a harminchárom résztvevő számára.

Mercedes 1904

Akik fehér kesztyűben és elegáns egyenruhában vágtak a megmérettetésnek, néhány órával később mint kevéssé jólfésült sárkupacok érkeztek meg a brightoni Hotel Metropole-hoz. Érdemes megjegyezni, hogy ebédszünettel együtt a később "Egyenjogúsági Futamnak" elkeresztelt verseny átlagos menetideje több, mint öt óra volt. Balesetekről nem sok feljegyzés maradt: az egyik falu vendéglősének lányát elsodorta az egyik jármű, egy másik szerkezetnek pedig a defekmentesnek hirdetett gumival gyűlt meg a baja - jónéhányszor kilyukadt.

Ahogy mondani szokás a több, már történelem. Beindult az angol autóipar, és néhány éven belül gyárak tucatjai ontották a különféle konstrukciójú járműveket. Az, hogy a Motor Car Club erőfeszítését a mai napig sem feledték el, több lelkes autórajongó erőfeszítésének köszönhető.

	Shearer Steamer

A gépjárműipar olyan hatalmas ütemben fejlődött, hogy a századforduló tájékán épített járművek az első világháború idejére már elavult ócskaságnak számítottak. A hagyománytisztelet azonban arra sarkallta a Daily Sketch, a Sunday Graphic és a The Autocar szerkesztőit, hogy tisztelegjenek az úttörők munkássága előtt, és 1927. november 13-án ismét megrendezték a London-Brighton futamot, amelyen 1904. előtt épített járművek vehettek részt. Olyan fogalmak, mint restaurált állapot vagy eredeti alkatrészek akkoriban még nem léteztek. Ha működött és korban stimmelt, már rajthoz is állhatott. Végül 51 autó döcögött végig az immár betonnal borított utakon.

Egy évvel később három autórajongó megalapította a Veteran Car Club of Great Britain egyesületet, mely mind a mai napig felügyeli a rendezvényt. Több évtizeden keresztül ártalmatlan csodabogarak összejövetelének tartották a versenyt. Azután 1953-ban megjelent a Genevieve című könnyed mozifilm, a főszerepben két oldtimerrel. Egy Darracq és egy Spyker épp a London-Brighton futamon próbálják meg egymást legyőzni. Olyan bohókás jelenetek, mint a "hogyan javítsunk motort kalapáccsal" vagy a "hogyan toljuk ki az autót a kátyúból körömcipőben" felkeltették az emberek figyelmét, és a figyelem hamarosan a pajták, istállók mélyén rejtező ócskavasak felé fordult.

Wolseley 1903

Ráadásul a London-Brighton verseny is felértékelődött, és hamarosan nemzetközileg jegyzett eseménnyé változott. Az utóbbi 2-3 évtized során már külföldi résztvevők egész sora is igyekezett első körben megfelelni a szigorú nevezési szabályoknak. Ezek közé tartozik az eredetiség, a megfelelő működőképesség és természetesen a kor - a járműnek 1904. előtt kellett készülnie.

Az esemény súlyát jelzi, hogy még a messzi Ausztráliából is érkeztek nevezők, többek között az egyik legelső ott készült önjáró kocsi, egy 1899-es gőzautomobil is rajthoz állt. Négy évvel ezelőtt még hazánk fiai is megjelentek: Kisapáti István egy Mauer-Union-nal haladt végig zökkenőmentesen az útvonalon.

Nemrég óriási vihart váltott ki a rendezők fiatalítási törekvése. Ez hamar lekerült a napirendről, hiszen épp az adja a London-Brighton bukéját, hogy a közönség "lónélküli hintó"-formájú automobilokban gyönyörködhet akkor, amikor sem egy autó beindítása, se működtetése nem kíván különösebb erőfeszítéseket.