Talán az egyetlen Trabant, amit a világon diplomáciai célra használnak

Múlt héten kaptunk két képet egy olvasónktól, egy Trabant 1.1 szerepelt rajtuk, elölről és hátulról. Diplomatarendszámmal. Épp elég vicces ahhoz, hogy kitegyük a Belsőségre, gondoltam, délután megjelenik, hadd legyen egy jó percük azoknak, akik csak otthon neteznek.

Valami bolgár diplomáciai alkalmazotté lehet, talán az egyik titkár itt élő fiáé – gondoltam, hiszen az NDK rég megszűnt, a szovjet extagállamokban nem ismerték a Trabit, a volt Jugoszlávia diplomatáitól inkább Yugót várnék, a hajdani KGST többi országa ma már rég elemelkedett erről a szintről. Diplomáciai kocsi fotózásából, majd a kép publikálásából származhat mindenféle bonyodalom, ezért inkább kicsit utánajártam, hátha kapok engedélyt.

Hogyan derült ki, hogy az autó brit?

Megpróbáltam megtudni, honnan kellene engedélyt kérnünk a Trabant-fotók közléséhez. Írtam egy levelet Fügének, nem szerepel-e az autó az általa működtetett hatalmas rendszámadatbázisban. Bár nem találta meg, hozzátette: a 02-es rendszámok tudomása szerint a brit nagykövetségnek járnak.

Steven Fisher nem dacból, hanem igazi Trabant-szeretetből vett ilyen autót

Nosza, írtam egy levelet a követségnek, megkérdeztem, hogy az autó szerepel-e a nyilvántartásukban. Egyben arra is rákérdeztem, nem beszélhetnék-e a tulajdonossal.

Alig pár órával később meg is kaptam a válaszlevelet: igen, az ő egyik diplomáciai autójuk, a tulajdonos Steven Fisher nagykövethelyettes úr. És természetesen szívesen vár egy beszélgetésre, mikorra kérem az időpontot?

Szóval az angoloknál ez így megy. Egyszerűen, hatékonyan, nyitottan.

Így kerültem múlt hét kedden a Harmincad utcai brit nagykövetségre. Olvasok angol sajtót eleget, voltam is Angliában párszor, no meg egy időben két pofára faltam a Monty Python-produkciókat. De erre a Douglas Adams-i (Galaxis útikalauz stopposoknak-sorozat – aki nem ismeri, azonnal olvassa el) fordulatra nem voltam felkészülve.

A zöld Trabant ott állt a délutáni szűrt fényben, pontosan a nagykövetség bejárata előtt. Azonnal felzárkózott mellém egy őr, bekísért a mágneskapuhoz, kipakoltatta velem a zsebeimet, belekukkantott a táskámba – szakasztott mint a reptereken a szeptember 11-i támadás óta. Aztán be kellett jelentkeznem a páncélüveg mögött ülő recepciósnál, le kellett adnom a mobiltelefonomat, és megvárnom, hogy lejöjjenek elém. A brit nagykövetség nem az Autóklub irodája, ott nem flangálnak szabadon mindenféle idegenek. És még a kísérőmmel is csak zsilipes, kódkártyás kapurendszeren át tudtam bejutni. De hisz’ én csak egy beszélgetésre jöttem egy kopott Trabi tulajdonosához!

Biztos, ami ziher: biztosítékok, izzókészlet kézügyben

Maradjunk annyiban, egyszer csak a brit nagykövethelyettes irodájában ültem egy drága, antik tárgyalóasztal mellett, kicsit már rosszul is éreztem magam, hogy nem túrtam elő az öltönyömet az alkalomra. És a Trabantjáról faggattam.

TC: Honnan jött az ötlet?
SF: Úgy gondolom, ez érdekes autó, beleillik az ország múltjába, meg talán az én humorérzékem is furcsa kicsit. Tavaly nyáron eldöntöttem, hogy a családi buszlimuzinom mellé veszek egy praktikusabb városi autót. Peugeot-ban gondolkodtam, tudja, amelyik mintha sportkocsi lenne, de igazából csak egy szép kupé. Aztán megnéztem, és elbizonytalanodtam – nem elég karakteres, másrészt alig rövidebb a családi buszomnál. Lemondtam róla.

Ekkor láttam egy csomó Trabantot az Erzsébet téren körbe-körbe furikázni, és úgy tűnt, a tulajok nagyon élvezik. A követség sajtósa is akkortájt említette nekem, hogy a Trabantot vezetni jó, kicsit mintha gokartozna az ember. Tehát a kellő pillanatban sok trabantos benyomás ért. Egerben is akkor láttam egy gyönyörű, sárga színűt, a tulajdonos irgalmatlanul sok pénzt költhetett rá. Nagyon, nagyon jól nézett ki.

Hogy mitől ilyen girbegurba ez a motorháztető? A nagykövet-helyettesnek nincsenek róla információi

Elkezdtem böngészni az internetet, és az egyik itteni kolléga segítségével megtaláltam az enyémet. A tulajdonos idehozta a nagykövetséghez, tettem vele egy kört az Erzsébet téren, tetszett, megvettem. Gondoltam, egyszerű szerkezet, ha elromlik, nem kerül egy vagyonba a rendbetétele. Azóta sok-sok vidám percet szerzett, sokkal több örömet okozott, mint amennyibe került.

És mindenki szereti – majdnem mindenki, mert a másik oldalon álló kevesek utálják –, a forgalomban is örülnek neki, csupa pozitív visszajelzést kapok, amikor használom. Nagyon könnyű javítani, amikor néhanapján elromlik, általában én magam el tudom hárítani a problémát. Ha nem, szinte azonnal találok valakit, aki rendbe teszi.

Valahogy ez az autó tűnt a legmegfelelőbbnek Budapestre, illik a városhoz. Nem mentem még vele a bővebb értelemben vett főváros határán túlra, valószínűleg nem is fogok. Hacsak haza nem viszem Angliába. Az lenne az érdekes, 2000 kilométer ebben a lassú autóban. Eddig száznál többet nem mentem vele, azt is csak egy rövid szakaszon a Budaörsre vezető autópályán. A sebességmérő szerint tudna százötvenet is, de az enyémben addigra rég szétrobbanna a motor.

Jól megy egymáshoz a kék és a zöld, nem?

Még az 50 km/h is száguldásnak tűnik benne. Látja, ez a másik jó dolog. Pontosan érezni benne az utat, és vicces vele végigpattogni Budapest utcáin. Ha meg kell állni, mindig van neki parkolóhely.

TC: Hova hordja szervizbe?
SF: Kétszer magam javítottam, az egyikre emlékszem is, lejött egy kábel az önindítóról. Különben meg a Lövőház utcába járok vele. Nagyon szeretik – persze, hiszen üzletet jelent –, de mintha nem tűnne nekik annyira furcsának.

Azaz igen, egyszer tényleg láttam megrökönyödést a szerelők arcán. Levegős volt a hűtőrendszer, és éppen akkor kellett szervizbe vinnem a Trabantot, amikor a nagykövet úr hazautazott. Ilyenkor én vagyok a charge d’affaires, azaz a nagykövetség feje, és a zászlós, hosszú diplomáciai Jaguart kell használnom.

"Ezt a rendszámot vajon mikor nyomtam meg? Vagy rátolattak valami vonóhoroggal?"

Tehát én hajtottam elöl a Trabanttal, egy követségi sofőr követett a Jaguarral. Együtt értünk a szervizhez, leadtam a nem túl fényes megjelenésű autót, majd kimentem a Jaguarhoz, beültem a hátsó ülésre, és elhajtottunk. Elég vicces lehetett.

TC: Mit szól hozzá a többi diplomata?
SF: Minden diplomáciai kollégám jópofának találja. Imádják. Sokan kérik, hogy velem jöhessenek, amikor diplomáciai ülésekre megyünk. Inkább nem mondok neveket vagy országokat, maradjunk annyiban, hogy az EU Magyarországon dolgozó diplomatáinak legalább a fele koptatta már ennek a Trabantnak az ülését. A brit nagykövetségiek közül pedig végképp sokan kipróbálták.

Egyszer a nagykövet urat is hazavittem, mert az ő autója éppen szervizben volt, és elég közel lakunk egymáshoz. Mondtam, hogy a Trabant van nálam. Neki is van humorérzéke, válaszolta, annál jobb. Már a Margit hídon jártunk, óriási volt a dugó, olyan negyven fok lehetett. A Trabi motorja szokás szerint melegedni kezdett, feltekertem a fűtést, hadd hűljön. Majd elolvadtunk a halszálkás öltönyeinkben. Egyszer csak kigyulladt a piros lámpa – mindjárt forr a víz. Összefoglaltam a helyzetet a nagykövet úrnak:

Kitüntetett diplomáciai dísztárcsa

1. Felforr a víz, akkor a nagykövet úrnak ki kell szállnia, és letolni a Trabantot a hídról. És akkor sok kép jelenik majd meg a lapokban a halszálkás öltönyben zöld Trabantot toló brit nagykövetről, ami kétségkívül eredeti, de nem elegáns módja a címlapokra kerülésnek.

2. A másik: a szabályokat egy pillanatra áthágva egy rövid szakaszon ráhajtunk a sínekre, hogy lehűljön a motor.

Valami olyasféle választ kaptam: tegyek, ahogy tetszik. Soha nem szabálytalankodok szándékosan, de ha akkor lerobbanunk, megállítottuk volna a fél város forgalmát. Kicsit mentünk a síneken, a piros lámpa elaludt. A nagykövet úr azóta nem kérte, hogy hazavigyem.

Eredetileg fehér volt a színe

Talán mintha éppen a magyar hivatalos szervek néznének furcsán a Trabantra. Amikor ugyanis a Parlamentben hivatalos rendezvényre hívnak, a protokollosztály mindig elkéri a rendszámot és az autó típusát a beengedéshez. A titkárnőm bediktálja az autóm adatait, ahogy kell. Erre a vonal végén általában halálos csend a válasz. Nyilván azt hiszik, hogy mellétárcsáztak, és a válaszoló vette a lapot. Vagy nem tudom, mit hisznek, de az biztos, nem tudják hova tenni a dolgot. Aztán persze megkapom az engedélyt, beengednek. Na, olyankor néz ki igazán viccesen a Trabant, amint csak úgy virít a drága, nagy luxusautók között.

Mit gondolnak, hogyan lett ilyen zöld a Trabant? Elárulhatom, hogy eredetileg British Racing Green akart volna lenni. Lapozzanak!