Egy szar volt. De az első

Kamaszkoromtól állandóan saját autóról álmodoztam – a motorozást otthon említeni sem lehetett. Tibi barátommal egész Budapestet bejártuk biciklivel, Óbuda, Budafok és Kelenföld volt jó vadászmező, de igazából nem válogattunk. Nézegettük az út szélén porladó Auto-Union 1000-eseket, Renault R16-osokat, BMW 1500-asokat, Isettákat, Ford Taunusokat, Citroen Amikat. Gondoltuk, fejenként tízezret bedobunk a buliba, és lesz kocsink.

Zsiguliból, Skodából, Trabantból, Wartburgból akkor annyi volt, mint a szemét, pedigré híján nem érdekeltek jobban, mint fél üveg Odol szájvíz. A seggünk kilógott a gatyából, de igazi autóbuzik voltunk Valami érdekes kellett, olasz, német, francia, amilyet az Alain Delon-filmekben, meg a Minden lében két kanálban láttunk. Eljutni Indiába, Kínába – a terveink nem ismertek határokat. Esténként görnyedtünk a világatlasz és a Liener-féle Autótípusok fölött (a '61-es, a '64-es és a '69-es volt a favorit), és álmodoztunk.

Már tudtuk, hogyan javítjuk majd ki a lyukas lemezeket (kittel és üvegpaplannal, naná), feltérképeztük a Nagymező utca környéki gépműhelyeket, motort-váltót ezzel kipipáltuk. A többivel megbirkóztunk volna, hiszen szereltünk már biciklit, és mindkettőnknek volt Merkur építőkészlete is.

Aztán a Tibi vett egy MZ-csúzlit háromezerötért, egyedül maradtam az autóvágyaimmal. Otthon elkezdtem pedzegetni a saját kocsi gondolatát, hiszen bőven elmúltam tizennyolc. Minden ilyen este üvöltözésbe fulladt. Hó végére mindig elfogy a család pénze, még egy autót nem bír el a költségvetés, megvoltak az ellenérvek.

Másik gyerekkori barátom, Pityu akkoriban vett egy 500-as Fiatot valami nyári melós pénzből. Ő volt az első, aki maga vásárolt kocsit, nem a papától kapta, nagyon imponált. Kinyitottuk a tetőt, a Vörös Báróval fel-alá száguldoztunk a budai dombokon. Meg sokat szereltük a Bimbó úti sorházak előtti placcon, kész autószereldét csináltunk az úri környékből. A Vörös Bárónak aztán csúnya vége lett, kettétört, amikor egy oszlophoz kötözve ki akartuk húzatni a benyomott elejét. De ez egy másik sztori.

Eladtam a sok munkával összespórolt, japán versenycangámat, abból lett 12 ezer forintom. Kis híján bele is sétáltam egy garázsban tartott, tökéletesen rozsdamentes, narancssárga Zastava 750-esbe (felújított mechanikával), ám öt éve nem volt rajta vizsga. Egyedül már nem volt olyan nagy az arcom, betojtam. És az is szockó autó volt, fuj.

Ekkoriban kezdtem kijárni a Dobi István útra a BNV mellé, akkor még ott volt a szabadpiac. A régi, faros autókat nézegettem – azért akartam olyat, mert a motor és a váltó kiszereléséhez elég letolni az autót. Tehát én magam is tudnám javítani, gondoltam. Egy jó 850-esről a zörgő kipufogó miatt mondtam le, pedig egy az egyben elcserélték volna a háromfejes Akai-deckemre. Egy hibátlan, sötétzöld NSU Prinzet pedig azért nem vettem meg, mert nem tudtam hozzá alkatrészforrást. Pedig az tényleg állat volt, elég volt neki három üres parkolóhely, annyin körbe-körbe lehetett vele ringlispílezni. 500-as Fiatokra szűkítettem a keresést.

Úgy láttam, a piacon mindent nepperárban mérnek, ezért inkább megint a nyakamba vettem a várost. Cetliket hagytam mindenféle madárfészek 500-asokon, jegyzeteket készítettem. Végül a megoldás szinte elgáncsolt. Gimiből hazafelé minden nap a Széna téri parkoló mellett mentem el (most a Mammut 1 van a helyén), ott állt egy halványpiros 500-as. Borzasztóan tetszett, gyakran helyet változtatott, tehát használatban volt. Egyszer elkaptam a tulajt, épp a féket kalapálta, mondta, hogy pici gyerekkel járnak vele Miskolcra. Ez kell nekem! Egy ilyen, szuperbiztos kocsi!

Nem zavart, hogy elöl a régi Polski tömör, kúpos felnije volt, hátul dísztárcsáját vesztett, eredeti Fiat, az sem, hogy az orra az égben volt, a farát a porban húzta. Az üléseken rákötözött, sárga pokrócok rejtették el a szörnyű szakadásokat, a riasztóból csak a négyledes, ide-oda villódzó figyelmeztető valósult meg, ezért azt a tulaj inkább a lámpavisszajelzésre kötötte. De a gyárilag egyetlen sebességet tudó ablaktörlőnek itt volt egy utólagos, hat fokozatban állítható intervallumkapcsolója is – tiszta XXI. század, nagyon folyt a nyálam.

Nem akart megválni a kocsitól. Állandóan arra jártam, amikor nem volt ott a tulaj, magyaráztam az osztálytársaimnak, hogy az az én autóm. Csak égettem magam, senki nem vágyott ilyen rettenetre. Apa Zsigulija, anyu Dákója, MZ ETZ 250, de még a Simson is elfogadott volt. Egy ilyen fos nem. Akkoriban kezdtem magam ufónak érezni az autós szokásaimmal, ez egyébként azóta is kísért.

Aztán eladtam egy barátomnak a Sony riporter deckemet további tízezer forintért, megvolt még a biciklipénz, meg még néhány ezres, a Fiat-tulaj pedig beadta a derekát. 1986. március 27-én IK-01-07 az enyém lett, 23 ezer forintért. A szerződést egy bérházban írtuk alá, ami már nincs – a helyén a Mammut 2 tornyosul. A vásárláshoz persze magammal vittem a Győző barátomat, akinek velem ellentétben volt már jogosítványa, ő később komoly szerepet kap a sztoriban.

Hazavittük, letámasztottuk, és ezzel volt egy alig tizenöt éves, piros, vászontetős, olasz kétajtósom. Zsír. Másnap reggel odahívtam anyukámat az ablakhoz, és megkérdeztem, mi érdekeset lát a parkolóban. Ott állt egy rakás Zsiguli, Wartburg, Skoda, Dacia, közöttük meg az egy szem érdekes autó, a Fityó. Nem látta. Felhívtam rá a figyelmét. Mosolygott, mondta, jaj de aranyos, milyen pici, és mennyire ócska. Mondtam: az enyém. Anyukámat, azt hiszem, láttam már boldogabbnak is. Nem sírt, de közel állt hozzá. Ha tudta volna, hogy ennyire komolyan gondolom, megtoldották volna a kis pénzemet, csak összejött volna egy Zsiguli, egy Skoda, de egy ilyen rozoga kis…

...szar, gondolta, de nem mondta. De nekem nem kellett Zsiguli, meg Skoda, nekem Fiat 500 kellett, a gömbölyű, a macipofájú, a vászontetős, a légkompresszor-hangú. És megoldottam magam, saját pénzből. Felnőtt lettem.

E tényt aláhúzandó, lehívtam egy kis autózásra. Három dolgot tudni kell anyukámról. Egyrészt világéletében félt az autókban, pláne a kicsi és rossz autókban. Másrészt soha nem vett használt cuccot, se autót, se bútort, se lakást. Harmadrészt pedig akkoriban terebélyesedett ki a magas vérnyomásos löketekkel tarkított pánikbetegsége, tehát kímélni próbálta magát az izgalmaktól. Pedig a következő negyedóra minden volt, csak Zen-meditáció nem.

Beültünk, harmadszorra tudtam csak úgy bevágni a jobb oldali ajtót, hogy csukva maradjon. Elfoglaltam a pilótaszéket, indítóztam. Nyeke-nyeke-nyeke-nyege-légkalapács. Anyukám derékszögben ült mellettem, kapaszkodó híján görcsösen markolta a koszos, laza övet, arca fehérebb volt a Kabuki-színészekénél. Rázkódtunk. Istenem, a soros két henger dobál kicsit, a kispolák sem sokkal jobb, de még az óramű-finomságú NSU Prinz sem. De ezt, ott, nehezen tudtam volna elmagyarázni.

Nem említettem, de hegyen laktunk, a Budakeszi út mellett, márpedig a Fiat 500-as 18 lóereje tán újkorában is kevés volt a Filmarchívum előtti kaptató ellenében. Hát még ezé. Óvatosságból hátul, a Hárshegyi úton mentünk lefelé, mert jogsim továbbra sem volt. Látványosan izguló anyukám megnyugtatásául egy Eszterházy gróf magabiztosságával, urasan kezeltem a szinkronizálatlan váltót, a féktelen féket és a holtjátékból gyúrt kormányt. Kikanyarodtunk a Budakeszi útra, dombnak fel. Nem, a 22-es buszt egyáltalán nem kényszerítettem hirtelen fékezésre, legfeljebb néhány kofa cekkere borult a padlóra. Mindenesetre aggódva tiportam a gázt.

A motor, mint egy Baumax-raktárnyi ütvefúró, üvöltött, a busz dühödten előzni kezdett a beláthatatlan kanyarban. Gigászok harca volt, ő 18-cal, én 16-tal felfelé, nem adtam könnyen a véremet. Biztos, hogy ennek ilyen hangjának kell lennie? – kérdezte anyukám az ájulás határán. Minden rendben, csak valami kis malőr – mondtam, mert a Pálos utcába már egyesben, kerek kilenc kilométeres óránkénti sebességgel tudtunk csak befordulni. Kiszálltunk, anyukám zihált a közelgő infarktus miatt, én gépszemlét tartottam.

Lett autó az 500-asból? Annyira nem, de kicsit igen, olvassanak csak tovább.