Élvezi a vezetést, a szája sarkában bujkáló vigyorgás is bizonyítja. "Imádom ezt az autót - mondja egyszer csak. - Bár most így hegynek felfelé érzem, hogy mellettem ülsz. Ez a motor nem túl erős."
A hamarosan elkezdődő, már 26. Párizs-Dakar sivatagi terepjáró versenynek ismét több magyar részvevője lesz. Azonban változatlanul Szalay Balázs neve jut eszünkbe, ha a verseny magyar vonatkozását nézzük. Sokan tudják róla, hogy Chevroletjével már többször nekivágott a sivatagnak (idén egy Opel Fronterának kinéző autóval fog), azt azonban jóval kevesebben, hogy megszállott veteránautó-rajongó. Autóparkjában megfér egymás mellett a Skoda Octavia, a Volga, a Porsche 356, de a szívéhez legközelebb álló autó, amelyet nyaranta mindennapi használatra is befog, az egy 1963-as VW Bogár.
Gyerekkori álma vált valóra, mikor közel tíz éve megvásárolta. Egy frissen nyílt pécsi VW-kereskedésben látta meg először, ahol a kontraszt miatt állították ki a szalonban egy új Golf mellé. Már akkor megragadta a teljesen gyári állapotú bogaracska. Hagyott egy névjegyet a szalon vezetőjénél, hogy ha a bogarat kitennék a parkolóba, inkább hívja fel őt, mert megvásárolná. Néhány hónap múlva jelentkeztek nála, és hanyatt-homlok rohant Pécsre, hogy végre birtokba vehesse az autót.
Újabb pár hónap elteltével aztán felkereste Balázst egy idős úr, aki szintén Pécsről érkezett. Elmondta, hogy eredetileg az övé volt a Bogár, mielőtt a VW-szalonba került volna, és most szívesen visszavásárolná. Sivatagi harcosunk azonban addigra már teljesen beleszerelmesedett az 1,2 literes boxermotoros gépbe, és semmi pénzért sem vált volna meg tőle. Rajongását mi sem bizonyítja jobban, hogy bármelyik autóját első szóra kölcsönadja barátainak, a Bogarat azonban még felesége sem vezetheti. Csak ő.
Akkoriban kissé romosabb állapotú volt az autó, de a folyamatos gondos ápolgatás, javítgatás közben az első szempont a gyári állapot fenntartása. Ez csak annyiban jelent gondot, hogy bármilyen meghibásodó alkatrész pótlásánál körültekintően kell eljárni, hogy biztosan eredeti kerüljön a helyére. Tulajdonképpen amikor Balázshoz került, akkor is eredeti állapotú volt, de egy-két házi extra káros hatással volt rá. Mint például a fagolyós üléshuzat, ami rendesen kiszaggatta az eredeti szövetet. Ez még nem lenne akkora baj, de ilyet sajnos égen-földön nem találni, ezért van inkább letakarva, hogy amíg sikerül beszerezni, addig se látszódjon a csúnyaság.
Ilyen csúnyaságból többet nem is találni az autón. Teljesen rendben van kívül-belül. Gyönyörűek a színre fújt felnik, a hozzájuk tartozó csillogó dísztárcsákkal. A krómcsíkok, a szemet vakító lökhárító, és az ajtózsanérba illesztett visszapillantó tükör pedig sok Bbogár-fan szívét dobogtatják meg. Ahogy az ablakmosó berendezés sűrített levegős működése is.
Villanymotor helyett egy levegőtartályban lévő nyomás kényszeríti a vizet a szélvédőre. És mit csinálunk, ha csökken a nyomás a tartályban? Pofonegyszerű, mivel a tartály elöl van a csomagtérben, ahol a pótkerék is, simán rákötjük a kereket a tartályra (hozzá való tömlőcske gyári tartozék), és máris repeszt a levegő a gumiabroncsból az ablakmosó berendezésbe. Hátulütő: érdemes sűrűbben ellenőrizni a pótkerék állapotát, nehogy az a meglepetés érjen egy defektnél, hogy bár az ablakon simán kilátni, a gumi tök lapos.
Balázzsal a fényképészeti találkozót késő ősszel tartottuk. Egy parkolóházban találkoztunk, ahol az autó társaival együtt téli álmát alussza. Mivel épp jó idő volt, megbeszéltük, hogy kicsit kivisszük sétálni. Ekkor ért minket a meglepetés, az önindító meg se moccant. Kiderült, hogy bekapcsolva maradt a rádió - az is eredeti gyári, ahogy a bal első ajtó előtt húzódó csodálatos antennája is -, épp annyira, hogy hallani nem lehet, de áramot fogyaszt.
Nyár vége óta lehetett így, mert a jó időben mindennap dolgozik, csak az esős évszakban tud pihenni, így nem csoda, hogy az aksi száraz volt, mint a sivatag. Értik: sivatag! Szóval néhány erőtlen próbálkozás - részemről, hogy betoljuk - után, mikor nyelvem a térdemig lógott, a szavak között néhány perces lélegzetvételnyi szünetet tartva kértem Balázstól egy másik időpontot a fotózáshoz. Pár nap múlva vontatókötéllel felkészülve érkeztünk, és simán be is röffentettük a kicsikét, majd nekivágtunk a Szépvölgyi útnak.
Tipikus kisautó-fíling. Az autó minden apró mozdulatra azonnal reagál, pedig semmi szervó, semmi semmi. Mégis kisujjal tekerhető a kormány, a pedálok boldogan dőlnek hanyatt a legkisebb taposásra, mi is vidám pöfögéssel repesztünk a városi forgalomban. Ücsörögtem összehúzva magam az utasülésen - nehogy útban legyek -, és néztem amint a rutinos autóversenyző küzd a technikával. És még élvezi is, amit a szája sarkában bujkáló, néha elő-előtörő vigyorgás is bizonyított.
"Imádom ezt az autót - monda egyszer. - Bár most így hegynek felfelé érzem, hogy mellettem ülsz. Ez a motor nem túl erős." Kicsit feleslegesnek éreztem örömelrontó magam, ezért inkább csöndben körülnéztem belül. A kormány, a kapcsolók (2), a kilométeróra, a rádió, a hamutartó, a kapaszkodó a fejem fölött. Puszta funkcionalitás, semmi felesleges dizájnsallang. Ez így van jól, ahogy az az elgondolás is, hogy ezt ilyen állapotban kell megőrizni.
Persze a néhány kilométeres utat meg se érezte az akkumulátor, így a visszaútnál ismét nem tudtuk az eredeti elgondolásnak megfelelően beindítani. De a lejtőn már izomerő nélkül is magához tért.
