Dubaiba megérkezni olyan, mint lenyalni egy egész album LSD-bélyeget, aztán még a kötőhártyára is tapasztani néhányat. De az olaj és a kereskedelem milliárdjai nemcsak fényjátékban úszó felhőkarcolókat teremtettek, hanem éktelen forgalmi dugókat is. A Land Cruiser-infarktus előtt lépni kellett. Riport az IBM forgalomirányítási megoldásáról, és a napról, amit kitakart a vállalati homár.
Dubai különlegességét két dolog adja. Az egyik, hogy Zajed sejk, aki Abu Dabi uralkodójaként az egész Emírségeket kitalálta (az Egyesült Arab Emírségek hét külön emírség föderációja, ezek közül kettő Abu Dabi és Dubai), nem volt dühöngő őrült. Ez kizárólag a szerencsének köszönhető, az államforma ugyanis feudális monarchia. Zajed nem költötte az összes olajpénzt Ferrarira és kolibrinyelv-pástétomra, hanem infrastruktúrát épített. A part menti gyöngyhalászfalvak pedig pár év alatt adminisztratív és olajipari (Abu Dabi), valamint kereskedelmi és pénzügyi központtá alakultak (Dubai). A másik pedig, hogy itt fog először elfogyni az olaj, még az évtized vége előtt. Úgyhogy kereskedelmi szabadzónákat húznak mindenhová, ahova csak oda kell menni és kinyitni a vállalati piknikasztalt.
Akkor lehet megérteni Dubai szürrealitását, ezt a homokból kinőtt legóvárost, ha rájövünk, hogy nem egyszerűen regionális pénzügyi központ akar lenni, ide-oda tologatva az arab olajpénzt, hanem le akarja nyomni az egész világot. New Yorkot, Londont, Tokiót, Szingapúrt, Hongkongot. Azt pedig nem lehet molyolással, ahhoz tényleg mindenkibe minden szót belefojtó extravagancia kell. Mint a húszas évek New Yorkja, amikor a szárnyaló tőzsde káprázatos épületeket húzott elő a földből. Itt, a Perzsa-öböl és a világ legnagyobb homoksivataga között, már áll a világ legmagasabb hotelje, épül a világ legnagyobb bevásárlóközpontja, mesterséges szigetek nőnek ki a tengerből, és pár év múlva megépül egy felhőkarcoló , ami akkora lesz, mint a World Trade Center két tornya egymás tetején (a középső emeletek lakások lesznek, úgy kapkodták el őket, mint sajtótájékoztatón a lazacos szendvicset). Ja meg persze a sípálya, ahová nyáron 50 fokból és 100 százalékos páratartalomból lehet beszédülni. Nézte már valaki a 2014-es téli olimpia pályázóit?
Sejknek lenni jó, pakisztáninak lenni nem jó
A közelmúltban mutatták be a Sziriana című filmet, ami a Közel-Keletről szól, és Matt Damon időnként narrátorként is szolgáló karaktere azt mondja: "Ebben az iszonyú hőségben hogy marad mindenkinek ennyire ragyogóan fehér a ruhája? Csak úgy, hogy nem dolgoznak." És tényleg. Négy nap alatt nem láttam senkit a tradicionális fehér férfiruhában, aki ne világított volna, mint a fogkrémreklám. Ebben az országban háromféle ember van: az állampolgár, a nyugati expat és a keleti vendégmunkás. Az állampolgárok nyugodt állami állásokban ülnek, a nyugatiak nagyvállalatoknak dolgoznak, a keletiek meg havi kétszáz dollárért és egy priccsért építik a felhőkarcolókat, nyírják a gyepet, és feltöltik a hotelben friss ananásszal a tálakat.
A rengeteg olajpénz és a kereskedelem oda vezetett, hogy mindenki autóval jár. Persze ez a világnak olyan része, ahol az autó a pénisz természetes meghosszabbítása, ezért ha lehet, akkor nagy autóval. Dubai szuzukija a Toyota Land Cruiser, természetesen fehérben és aranyozott Toyota-emblémával. Vegyünk rengeteg ilyet, adjuk hozzá a huszonéves srácok Porschéit és pengévé tuningolt Supráit és Skyline-jait, aztán vegyük figyelembe, hogy Dubaiban jogosítványt szerezni pár nap elméleti oktatás és pár perc vezetés, szorozzuk meg ezt az egészet azzal, hogy négy nap alatt százhúsznál lassabban csak akkor mentem, ha valaki útban volt, és már meg is van a világ legszörnyűbb közlekedési káosza. Ahol reggel és délután a forgalom pakurában úszó hóbagoly, minden más időpontban pedig komoly eséllyel rohan belénk valaki, aki 1988-ban született. Mielőtt az emírség teljes fiatalsága farmotorra égve végezné, megoldást kellett keresni.
Bob Richards a Közel-Keleten dolgozó amerikai sztereotípiája. Kicsit hosszabb a haja és a szakálla, mint az Amerikában megengedhető volna, és képes több arab nevet is kimondani egymás után. Bob a CERT (Centre of Excellence for Applied Research and Training) vezérigazgatója. A CERT a helyi műszaki egyetemből létrehozott kutatási-fejlesztési cég, egyébként Nahjan sejk, az oktatási és tudományos miniszter ötlete. Bob azt mondja, Nahjan sejk itt az igazi stratégiai tervező, a visionary. Aki kitalálta, hogy pár év alatt az emírségekbeli srácokból nem lesz mérnök, mert először ki kell bohóckodnia magát mindenkinek a Ferrarijával, ezért aztán ide kell csábítani embereket Amerikából. Aztán el kell érni, hogy ne csak az értékesítést és a marketinget, hanem a kutatást és fejlesztést is ide tegyék, és dolgozzanak együtt az itteni egyetemekkel. Hogy felnőjön egy új generáció fiú és lány, aki már helyben képzett szakember. Mert nagyon okos embereket úgy lehet csinálni, hogy kiskoruktól fogva képezzük őket, aztán hagyjuk hogy játsszanak és problémákat oldjanak meg és kérdéseket tegyenek fel.
A buta cenzúra
Nemrég derült ki, hogy az olyan országokban, ahol cenzúrázzák az internetet (például itt), a Boing Boing is ki van szűrve. A Boing Boing a világ legnépszerűbb blogja, három amerikai és egy kanadai írja, a digitális kultúra talán legjobb tükörképe. És bár a világ diktatúraspektruma széles, van lágy és van kemény, cenzúraszoftverben a gerinctelen amerikai Secure Computing szoftvere, a SmartFilter mindenki kedvenc szolúciója. A SmartFilter neve ("okos szűrő") mondjuk annyira találó, mintha köpcös féllábú melanézként szerepelnék az útlevelemben, ugyanis körülbelül fél százalék szoft-erotikus tartalomra mutató link miatt hívja a Boing Boingot morálisan korrumpálónak. Ráadásul a megoldását körülbelül három perc alatt jártam körül a dubai hotelszobámból, én, aki nem vagyok egy nagy hekker. Vajon ha Nahjan sejk tényleg kiváló helyi szakembereket akar nevelni, és Blue Gene szuperszámítógépet vesz nekik, akkor miért foglalkozik ilyen ostoba hülyeségekkel?
