Anyádba parkojjá'

Mondanom se kell, amint felértünk a kilátóhoz, és az eseményig volt még fél óra, a gyerek menthetetlenül álmosodni kezdett, nem szokott még az éjszakázáshoz, alig múlt másfél. Bátrak vagyunk, kockáztattunk, odamentünk este. A gyerek álmosodott. Egyre több lett nyűg, a nyöször és a sirám. Alighogy kezdődött, az első pár rakéta még elkapta a kis figyelme utolsó molekuláit, aztán fáradtan a vállamra borult. Induljunk inkább haza.

Terveink szerint a Széchenyi-emlék úton jöttünk volna lefelé, szép kanyarogós, ott kértem meg a feleségem kezét a pleisztocén korban, a SEC-ben. Elindultunk, de gyanús lett a dolog egyből, hogy itt nem lakik ennyi ember, mint amennyi a parkoló kocsi, kérem. Volt egy pont, amikor folyamatosan sípoló parkradarral fértem át másik két autó között, amelyek gazdái nemhogy három, de alig két métert hagytak szabadon. Ez volt a kezdet.

View Larger Map

És ott vége. A Melinda úti saroktól több száz méteres egybefüggő kocsisor, a korábban említett kilátóig. A füvön, a kocsibeállókban, az úttesten magán több tucat autó, moccanni se lehet. Tolatni esélytelen, másik két lúzer közben beállt mögém.

Kiszálltam, hátha csak pillanatnyi elmezavar, de a megnézett tíz kocsiból egynek sem volt ott a sofőrje. Remek. Este fél tíz, a gyerek aludna, mi pedig itt dekkolunk a sötétben, háttal a látványosságnak, egy déli lejtőn, ahol amúgy remek a panoráma, de sajnos nem a jó irányba. Se ki, se be. Szerencsére Péter fiam elszundikált a gyerekülésben, így különösebben nem izgattam magam, majd hazaérünk. Innentől vérvörös a szocio.

Ahogy elfogyott a húsz perc országimázs, az idióta parkolók elkezdtek szállingózni a kocsikhoz, és a világ legtermészetesebb dolgaként dudálni és tülekedni kezdtek. Egy kismama – jó nagy pocakkal, olyan 6-7 hónapos lehetett – jött autóról autóra, hogy lefelé esélytelen, még többen vannak, tolatni kell. Felfelé. Itt szabadultak el az indulatok.

Indult a magyar rögvaló, egy lejtős, kanyargós, szinte kivilágítatlan utcából kitolatni kívánó száz türelmetlen elmebeteg képében. Aki nem fogja fel: ha már szabálytalanul megállt az út közepén, és otthagyta az autóját, idő, mire kijut. Nem, neki azonnal menni kell. Dudál, tülekedik, tolakszik. Tolatni nem tud, méterenként korrigál. Dudál, türelmetlen. Türelmetlen, dudál. Tolatás az nem megy.

Nekem nem volt helyem megfordulni, tolt a sor, túráztatta a BMW-s (Bangle előtti benzines Ötös, előtte a füvön állt). Lassan haladunk, sötét, szűk, emelkedős-kanyargós utca, a házak előtt mázsás terméskövek a rend kedvéért. Centikre a tükrök, mint mondtam, az utca két oldalán is parkoltak mindenütt. Ekkor jött lefelé a hegyről a blazeres a forgalommal akkor épp szemben, hiszen mindenki vissza, felfelé igyekezett volna. Ki tolatva, a szerencsésebbek orral. De ő nem áll félre, dudál. Elférni tőle nem lehet, pár perc várakozás után méltóztatott visszatolatni három métert, hogy a másik ötven majom, közöttük én is, ki tudjon menni.

Nagy szerencsével, pár száz méter után sikerült egy kapubeállóban megfordulni, azt addigra épp nem állta el senki, a terméskő se szabott le centiket a fordulókörből.

És közben – csak csendben figyelve – csodálatosan kirajzolódtak a mindenhol ismert embertípusok: a kalapos suzukis, a hétvégi tízévrevette škodás, a mindent megtehet SUV-s, az aggresszív BMW-s. Mindenki ott volt, sajnos mi is, és ha van az életben olyan pillanat, amikor az ember a föld alá süllyedne mások helyett szégyenében, ez az volt nekem. A legszimpatikusabb a sárga Mustang tulaja volt, aki ugyan szintén az úton hagyta az autóját, de az első, már megürült parkolóhelyre beállt, és szépen kivárta, míg elhalad a zöm. Gondolom, féltette a kocsiját.

Este tízre, tehát a rendezvény végét követő negyvenedik percben sikerült kijönni a XII. kerületből, akarom mondani az utcából. Az autón nem lettek maradandó külsérelmi nyomok, a vérnyomásom rendben, legközelebb maradok a falumban, ott elég kisétálni a főutcára. Vagy bekapcsolni a tévét.