Zsiga barátom áprilisban vett egy Porschét. Nem kell persze rögtön huszonmilliókra gondolni: egy használt Boxstert, ötért. Tessék, már a második mondatnál rajtakaptam magam, hogy mentegetni próbálom.
Tán mintha egyébként valami szégyenteljes dolog volna huszonmillióért vagy még sokkal többért autót venni. Egyébként mondják már meg, szégyenteljes? Befogadói oldalról, tehát onnan, hogy valaki más látja a vásárlást, nyilván mélységesen negatív kicsengésű dolog, hiszen a nemzetek irigységi rangsorában a mi népünk valószínűleg top 10-es lenne. Ettől eltekintve azonban luxusautót venni bizony törvényes. Két évtizeddel ezelőtt, illetve még sokkal régebben fel lehetett jelenteni a Porsche-vásárlót – hogy a Hazafias Népfrontnál vagy valamelyik egyéb ÁVH-utódszervezetnél, azt nem tudom, tán mindegy is volt, hiszen az állampártban épp ez az egyablakos ügyintézés volt a legszebb.
Szóval Zsiga barátom megvette a Porschét, mellesleg egyébként abból a pénzből, amiből korábban majdnem az én Cougaromat vette meg vagy fél éven át. Csak nem tudott határozni, viszont legalább el tudta nekem mesélni, milyen csábító módon ment egyre lejjebb a Cougar ára, míg én szépen le nem csaptam rá. És amikor a BMW-jét ellopták, és fizetett a biztosító, tényleg nem volt apelláta, bele kellett ugrani a Boxsterbe.
És hogy jól álljon a nagy nemzeti mentálhigiéné, hadd meséljem el legott, miként működik a gazdag ember agya. A jómódú család áll tehát magasan kvalifikált, szakmailag elismert, ennél fogva jól kereső anyuból, és a szakmailag ugyancsak jól jegyzett apuból meg a két gyerekből, de ők egy rohadt buznyákot sem keresnek, autójuk sincs, ezért ebből a történetből ezennel kiírjuk őket. Van tehát anyunak egy Volvo XC90-ese (akurvaannyát, harsan fel a diszkrét kórus, amennyiben nem prózában, hanem görög drámában utazunk), apu pedig ugye a Boxsterrel szaladgál (akköcsög, így a kar).
Ez így egész idillikusan hangzik, leszámítva, hogy családos olvasóink csoportdinamikai szempontból már nyilván kiszúrták a lényeget: hoppá, apu hogyan visz két gyereket az iskolába? Hiszen a Boxster csak kétüléses! Hol itt az igazság? Bravó, nagyszerű meglátás! Elmondom: néha anyu viszi a Porschét, apu a kölyköket. Csakhogy van még egy logisztikai bökkenő. Anyu nem mehet a Porschéval olyan napokon, amikor ügyfélhez megy, tárgyalni. Igen, jól mondja az olvasó: rosszul veszi ki magát.
Amikor Rogán Tóni haverja a parkolási díjakból Ferrarit lízingelt, hát az se vette ki magát jól, hiszen a Ferrari egy valóságos gyűjtőlencse, mely az irigységet fókuszálja, míg az elsíbolt, ide-oda rakosgatott százmilliók csak olyan fénytörést okoznak, ami nem irritálja a szivárványhártyát. Rogán Tóni ravasz róka, azonnal kiszerelte a teleszkópból a gyűjtőlencsét, és most ugyanazok a parkolóőrök, ugyanazok a parkolási díjak, ugyanazok a követhetetlenül áramló százmilliók újra békésen csordogálhatnak a megfelelő helyekre. A lényeg tehát ugyanaz: a mi népünk rettentően irigy, és erre alapozva akár választásokat is nyerhet a szemfülesebbje.
És most térjünk vissza Zsiga barátomhoz, akinél megbecsült családtag lett a Boxster, mindenki szereti, este pedig beállnak vele szépen a garázsba, akárcsak az XC90-nel. Na de, meséli Zsiga barátom, nemrég kitalálták, hogy kéne már egy rendes kerítés az utcafrontra, mert a jelenlegi nem szeparálja elég hatékonyan a saját kutyákat az idegenektől. El is kezdtek iparost keresni, árajánlatokat kérni. Volt, aki olyat adott, hogy szerepelt benne 600 kiló betonvas.
A harmincegy méternyi kerítéshez, melynek csak a lábazata beton, miközben az egész házba, a lemezalappal egybeöntött födémbe ment 900. Mindenesetre kritikus pont volt, hogy amikor jön a kőműves felmérni, mindkét autó legyen a garázsban, mert ha meglátja a Porschét meg a Volvót, a magyar iparos már csak úgy megnyomja az ácsirónt, hogy kitörik a hegye. Erre még egy kertépítő haver figyelmeztette őket, mondván, ahol nincs egyértelmű, szabott ár, ott minden iparos pacekra mondja be az összeget.
Nem is volt gond. Az első két iparosnál profi módon eltakarították az autókat, igaz, pont a második pallér szaladt bele a félresikerült átverésbe a betonvas-tétellel. A harmadik mester viszont, akit én míves ördögfej-börtöntetoválása alapján csak Lucifernek hívtam a háta mögött, szóval Lucifer kegyetlen volt. Fél órával a megbeszélt időpont előtt érkezett. Érzik ugye a bukás szelét: a tisztes, cserzett arcú iparos adna egy becsületes, magyar árat a magyar embernek, de ahhoz meg kell kerülnie egy XC90-est és egy Porschét. Kegyetlen egy helyzet, mondhatom. A környék egyébként annyira jól szituált, hogy megrögzött irigykedő kurvaanyázók kedvéért el kell árulnom: a takarítónő egy nem is régi kombi Passattal érkezett.
Na de engem a történetben nem is ezek a részletek hoztak lázba. Van két autóm és két motorom, kerítés nem kell, mert házam nincs, érdektelen fél vagyok a sztoriban. Az üzleti lehetőséget viszont megláttam benne. Emlékeznek Szaddam Huszein nagy harci cselére, amivel lekötötte a fél amerikai légierőt? A felfújható T72-esekre a sivatagban? Na, én valami ilyesmit gyártanék: szánalomkeltő járműmaketteket – életnagyságban. Olyan autóimitációt, aminek nincsenek közterhei, nem lopják el, de főleg gyógyítja népbetegségünket, az irigységet. Ott áll szépen a ház előtt, híven szolgál, folyamatosan demonstrálva, hogy bár látszatra szép házban élünk, valószínűleg csak szívességi lakáshasználók vagyunk, hiszen ezt még bérelni se tudnánk. Persze túlzásokba nem esnék, például a demóautóhoz nem adnék munkásruhát és talicskát, meg román feliratú, megviselt reklámszatyrokat, mert azt már nem szeretném, hogy a vásárlóimat állandóan zaklassa a kémelhárítás.
Mi legyen az? Eleve nyilván többféle modell kell, hogy nagy üzleti siker esetén se legyen feltűnő. Zsiguli, á, arról még azt hiszik, hobbiautó, és csak még jobban gyűlölnek. Dacia 1310? Teljesen hiteltelen, alig van belőle, a magamfajta autóbuzik már hosszan bámulják, ha véletlen feltűnik egy. Akkor valami újabb? Régi Swift? Arra azt hiszik, a bejárónőé. Új Swift? Persze, biztos az asszonyé, vagy ami még rosszabb, a gyereké, a garázsban meg biztos ott figyel a 7-es Bimmer! Melyik is volt fennállásom legnyíltabban a szánalomkeltésre utazó autója? Igen, a Hyundai Atos! Azért senkit se irigyelnek. Márpedig mi kell a legjobban annak, akinek már mindene megvan? Bizony, a szánalom. Még nem tudom, mennyiért adom, de az biztos, hogy megnyomom a ceruzát. Van ott mit a tejbe aprítani…
