A gyalogos a leghülyébb?

Az embernek mindenről legyen fogalma. Aki vezetett már autót éjszaka, tudja, mennyit látni egy gyalogosból a sötétben, ezért ha éjjel gyalogol, nem abból indul majd ki, hogy mivel ő látja az autót, az autós is látja őt. Most már van róla fogalma. Mióta motorozok, azt is tudom, hogy nyáron ablakmosás előtt érdemes a tükörbe nézni, nincs-e mögöttem motoros, és ha autóban ülök, tudom, hogy a sorok között cikázó motorosok egyáltalán nincsenek nagyobb életveszélyben, mint bármelyik autós. Mióta kipróbáltam a robogózást, azt is értem, miért nem az úttest szélén csettegnek a robogósok, és nem szentségelek, ha feltart egyik-másik a négysávos úton.

Legújabb projektem arra irányul, hogy bár köztudott, a biciklisek hülyék, vizsgáljuk meg közelebbről, vajon miért és hogyan hülyék a biciklisek. Ennek érdekében hazahoztam a telekről régi biciklimet, ami a motoros jogsim megszerzése óta gyakorlatilag egy métert sem ment, mondhatni az utóbbi évtizede nem volt megterhelő. Korábban elég sokat bringáztam, de soha nem városban, hiszen a mountain bike-nak benne van a nevében a hegy. Sokáig a Renault 5-ösöm hátuljában szállítottam kiszerelt első kerékkel, aztán vettem hozzá egy tetőcsomagtartót. Egyszer Budaörsön sikerült is egy rövidebb utat találnom valamelyik lakótelepen egy panelház alatti átjáróban, ahol persze nem számoltam a biciklivel növelt magassággal, le is tépte a ház a tetőről.

Amikor megvettem, sokáig az ágyam mellett aludt. Nem mondom, hogy egy bicikli már majdnem autó, de esküszöm, a birtoklási érzet nagyon közel van a motorhoz. Meg a nőhöz. Nagyszerű kalandjaim voltak vele a Budai-hegységben, a Pilisben, a Vértesben, a Börzsönyben, meg a Bakony legkülönfélébb területein. Bolyongtam fogalmatlanul az éhhalál szélén, ragasztottam defektet a Szent György-hegy oldalában, mert a népek arrafelé a földútra hajigálják a szederindát, és kellemes downhillezést követően érkeztem szaltóval a szántásba. De az eszembe nem jutott volna, hogy városban biciklizzek. Míg azonban a biciklim pihent, a Critical Mass dolgozott, a sok lobbi- és hisztitevékenységnek meglett az eredménye, és a magyar fővárosban már lehet kerékpárral közlekedni, vagy legalábbis sokan csinálják.

Az évtizedes pihenő után elvittem a sokat látott Heavy Toolst a Hajtipajti szervizébe, hogy azért nézzek meg a Shimano által anno örökgaranciás gondozásmentesnek hirdetett Parallax agyakat, és adjanak nekik zsírt, ha kérnek. Meg kicserélték a pedálokat, amik már recsegtek, és nagyjából ennyi volt az üzembe helyezés. Meg vettem rá egy láncos lakatot. Sinya, a fő-hajtipajti is kijött az irodából, és megvizsgálta. Hogy a konkrét jelzős szerkezet mi volt, már nem emlékszem, de valami olyasmit mondott, hogy ez egy szép youngtimer, és hogy ezt azonnal be is merné állítani futárba, mert a legtöbb bicikli azért a futárkodástól két hónap alatt széthullik. De ez szerinte nem olyan.

Elsőre kiderült, hogy az elméletem bevált. Munkahelyem lakásomtól 4 kilométerre van. Az út gyalog 40 perc. Közösségi közlekedéssel – metró plusz villamos – 44 perc; hiába, a metróig el kell sétálni, aztán egyik megállóból a másikba, aztán a villamostól a szerkesztőségig. Ugyanez autóval 10 perc, motorral is nagyjából ennyi, és akkor még bele se számoltam a beöltözést, térdvédők, dzseki, bukósisak, kesztyű. Nagyjából biciklivel is tíz perc, mert majdnem végig bicikliút van, ami kikerül 4 közlekedési lámpát.

A motorról és autóról legjobban a visszapillantó tükör hiányzik, de ahogy megfigyeltem, tükre csak a tényleg súlyos elmebetegeknek van, amik minden más lommal is kidekorálják a bringát. Csomagtartó nélkül lehet élni, ott a hátizsák. A lakatot szépen feltekerem a nyeregcsőre és huss! Az autósokkal kapcsolatos tapasztalataim egyelőre nagyon kellemesek: több autós is megadta az elsőbbséget olyan helyeken, ahol nem vártam volna. Ehhez mondjuk az kellett, hogy nagyon lelassítsak, vagy meg is álljak – egy öntudatos biciklist, akinek már agyára ment a sok Critical Mass, nehéz elengedni, ha válatlanul 40-nel terem ott előttünk a takarásból. A biciklizés szűk keresztmetszete a többi biciklis, legalábbis az erre alkalmatlanok, akik szembe jönnek egy szűk bringaúton.

Úttesten elég keveset mentem, és a jövőben sem akarok. Ha parkoló autók állnak az út szélén, közel kéne hozzájuk menni, hogy ne tartsam fel a forgalmat, de akkor bármikor rám nyithatnak egy ajtót, szóval para. Szép a városvezetés részéről, hogy ha mondjuk egy járda egyik fele sima aszfalt, a másik egyenetlen viacolor, na melyik fele lesz a bicikliút? Igen, a rázós. A bicikliút-tervezők még akkor is betegesen vonzódnak a térköves burkolathoz, ha mindenki tudja, hogy a térkövet a nagy felület tartja össze. Ha megvan a kellő szélesség-hosszúság, csak légkalapáccsal lehet szétszedni. Ha viszont csak egy bicikliútnyit raknak le belőle, pillanatok alatt széthullik magától, valaki mégis mindig akar a kerületi önkormányzatoknál, aki megrendel egy ilyen megoldást.

A biciklis lét nagy előnyeként szokták emlegetni, hogy nincs gond a parkolással. Ez egy ordas nagy hazugság. Egy ilyen militáns biciklista munkahelynek, mint az Index, összesen 12 férőhelyes kerékpártárolója van, azt is olyan tervezte, akit legszívesebben szintén beláncolnék oda, hadd tanulmányozza, hogyan akadnak össze kormányok és nyergek, ha egy alkalmatlan hülyét bíznak meg a dizájnolással. Mellé persze még azt is beköthetnénk, aki megvette ezt a tárolót az irodaháznak. Szóval parkolni biciklivel egyáltalán nem könnyebb, mint autóval – a rendes kerékpártároló Magyarországon egyelőre egzotikum. Vannak még oszlopok, egyéb tereptárgyak, de ezeket ugyanúgy keresni kell, mint autóparkolót.

Meg az alkalmatlan gyalogosok. Ma is jövök le az Árpád-hídról, a bicikliút a korlát és egy vasoszlop között vezet, nem különösebben szélesen. Egy néni ott ténfereg, nyilván buszra vár, benéz oda, ahonnan én jövök, nincs köztünk több, mint tíz méter, aztán hátat fordít, és ott marad az átjáróban. Egyébként fel van festve, hol a megállóhoz tartozó terület, de a várakozók richtig a bicikliúton ácsorognak. Nem jó nekik a megállóban – egyszer majd a buszozást is kipróbálom, hátha megértem, miért.