Gyerekoromban az egész koldus-témát irodalmi művekből ismertem, netán a történelmi olvasmányaiban találkoztunk mindenféle koldulásellenes passzusokkal. Érdekesség volt, mert sosem láttunk koldust, legfeljebb a tévében, szigorúan a kapitalizmus világából. Mert hát a cucializmusban nincs szegénység, ergo nincs koldus sem, nemdebár? Aki mégis megpróbálta erre az embert próbáló elfoglaltságra adni a fejét, azt hamar lebeszélték a pártállami hatalmat maguk mögött tudó, nem túlzottan finomkodó rendőrök. Csak hát időközben kapitalizmus lett, meg demokrácia.
Szép fokozatosan tűntek fel, először az aluljárókban, aztán egyre kreatívabban mindenhol. Volt szó mindenféle csonkolt romániai cigánygyerekeket foglalkoztató maffiáról, és még sorolhatnám, mi fészkelte be magát a köztudatba, pedig nem volt ez más, mint az emberek lecsúszásának a lenyomata.
Aztán megszoktuk, hogy néha-néha van a buszon egy ember, akit olyan maró húgyszag-páncél véd, hogy mindig van ülőhelye. Ez sajnos egy időbe esett azzal, amikor a világ legundorítóbb műplüssével kezdték bevonni a buszok üléseit, és ez a műplüss magába itta ezeket a szagokat, amitől az egész tömegközlekedésnek lett egy fura, átható szaga. Amikor pedig a műplüss már lassan kihalt, a szag maradt, annyian lettek ezek a szerencsétlenek, hogy télen minden (fűtött) járatra jutott belőlük egy. Íme a modern kor nappali melegedője.
Az első figyelmeztető jel volt, hogy a jelenség létezik, hogy a BKV utazási feltételei között feltűnt a koldulás tilalma, meg az, hogy tilos lett tisztátalan ruhában tartózkodni – mármint a járműveken. Sőt, a személyszállítás megtagadható, ha ruházata olyan mértékben szennyezett, hogy más ruházatában, a járműben kárt okozhat. De hol az a buszvezető, aki ezt közölni meri a delikvenssel, vegyvédelmi felszerelés nélkül?
Mi a nyomorból csak ezt a bűzt jegyezzük meg, pedig a baj sokkal több embert érint, mint ahányan bűzlenek. Emlékszem, még diákként egy jobban sikerült buli után, pirkadatkor a szokásosnál vidámabbak voltunk a haverokkal a Moszkva téren, és hát hogyan emberkedik a műegyetemista? Elkurjantottam magam, hogy most akkor gyorsan valaki elmondaná a koszinusztételt? Oldalt néhány hómlesszes közül megszólalt az egyik: cénégyzet egyenlő... Józan volt, normálisan beszélt.
A rohadt életbe. Befogtam és elsunnyogtunk. Érdemes tanulni, mi?
Időközben azért kiderült, hogy igen. Ma már autóval járok, ha nem is túl értékessel. Az évek során megszoktam azt, amit mindenki más Budapesten: minden olyan lámpánál van egy fix koldus, ahol az autók nagy tömegben állnak a pirosnál. Ahol Csepelről bejön az út, ahogy a Lágymányosi-hídról lekanyarodik...bárki fel tudja sorolni a saját útvonalai mentén azokat a pontokat, ahol valaki az autósok szociális hálójába veti magát.
Elvégre akinek van pénze benzinre, az már simán adhat egy kis aprót, nem?
Elég kényes téma ez, mert az embert könnyen érheti az érzéketlenség vádja. Az a véleményem, hogy ne kolduljanak az emberek, hanem tegyenek valami mást a saját szegénységük ellen. És nem azért, mert utálom a jelenséget, vagy kínosnak érzem, ha odajön hozzám valaki kéregetni – neki sokkal kínosabb, ez sokszor látszik is.
Ha belegondolok, talán volt az életemnek olyan szakasza, amikor nyugodtan elmehettem volna koldulni, de valahogy fel sem merült. Továbbá, ha megnézzük, hogy az országban hány ember tehetné ezt, kiderül, hogy a többségnél szintén fel sem merül. Hisz nincs annyi lámpás kereszteződés az országban. A koldulással egyszerűen az a baj, hogy nem megoldás semmire.
Talán ezért van, hogy nem adok pénzt a kéregetőknek, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor tettem ilyet. Amikor még dohányoztam, cigit adtam, ha tudtam, mert a dohányos szolidaritás...de ez már rég volt.
Viszont ettől függetlenül el tudom fogadni a koldulás létezését, sőt, megértem azokat is, akik mégis adnak nekik egy kis aprót. Mi mást is tehetnék? Ilyen rohadt időket élünk Az autók közötti koldulást ettől függetlenül fel kéne számolni. Budapesten, a belső kerületekben már a kéregetés minden formáját megtiltották, de ezt gyakorlatilag lehetetlen betartatni. Az autóforgalomban viszont semmi keresnivalója senkinek, és ez nem kizárólag a koldusokra vonatkozik. A gyalogosok szaladgáljanak a zebrán, a szórólap-osztogatók, kéregetők és kéretlenül ablakmosók ne szambázzanak az autók között, és kész. Hogy miért? Részben mert tilos, vagy ha ez nem érdekel senkit, hát azért, mert veszélyes.
Tudják miért? Például azért, mert ma a motorosok előre mehetnek a sorok között, és láttam már olyat, hogy valamelyiknek egy kerekesszékes kéregető jött szembe, de én is futottam már így össze a sorok között Fedél Nélkül-árussal, és néztünk nagyokat. Néha a kéregető a felezővonalon marad a zöld lámpa idejére is, ami egyszerűen horror. Az már csak bosszantó, amikor mások ezért nem tudnak átjutni a kereszteződésen, mert valamelyik marhának akkor jut eszébe adakozni, amikor a lámpa zöldre vált.
Mit lehet tenni, ha az országunk kormányai valahogy elfelejtik felszámolni az egyre ordítóbb szegénységet? Mit lehet tenni, ha a rendőrség valahogy elfelejti kizavarni a kocsisorok közül a makacsul visszatérő kéregetőket? Csak egy megoldás van, elárulom. A lámpánál koldulóknak egyszerűen nem kell pénzt adni. Soha. És függetlenül attól, hogy az embernek mi a hozzáállása a dologhoz. Mindegy, mert ez az egész túlnőtt már azon, amin akár pár százezer autós változtatni tudna. Aki segíteni akar rajtuk, az adjon a Vörös Keresztnek, vagy más segítő szervezeteknek ruhát, pénzt, aki pedig annyira naiv, hogy szerinte a kéregetőknek személyesen kell aprópénzt adni, az adjon máshol: a szupermarket parkolójában, az aluljáróban, meg azon a más ezernyi helyen, ahol nap mint nap összefutunk velük.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
