Fizetni semmiért, szótlanul

Az autószervizek legkedvesebb barátja a rejtett hiba. Ez az ő aranytojást tojó tyúkjuk, terülj-terülj asztalkájuk, soha el nem apadó pénzforrásuk. Több mint két évtizedre, közel húsz autóra, és megszámlálhatatlanul sok pénzre volt szükségem az axióma felállításához, de most végre megosztom Önökkel azoknak a tapasztalatoknak némelyikét, amelyek ehhez az örök érvényű, és jövőbeni tudományos könyvekben bizonyára gyakran citált felismeréshez vezettek.

Az első Tiefschlag, azaz mélyütés még a kilencvenes évek elején ért, amikor egy néhány éves Golf II-est hajtottam. Akkoriban alakultak meg a magyarországi márkaimportőrök, akik teljes frontos harcot indítottak a független, maszek szervizek ellen. Azt állították, ott csak kókányolnak, nincs szaktudás, célszerszám, ügyfélkezelés és garancia az elvégzett munkára. Aki oda megy, maga tehet róla, ha átverik, lehúzzák és elrontják az autóját.

Az új világ hajnalán, a tisztesség, a becsületesség és a korrektség kézzel fogható közelségének ígéretétől elbűvölve nem volt kérdéses, hogy a kehes Golfot a márkaimportőr legnagyobb szervizébe vigyem. A hiba különös volt: a kocsi néha veszíteni kezdett a teljesítményéből, de egy fél órás leállítás után újra olyan lett, mint új korában. A furcsa potenciazavar ritkán fordult elő, de bosszantott, ezért elhatároztam, utána járok. A márkaszervizben átvették a Golfot, két napig vizsgálgatták, majd telefonáltak, mehetek érte.

- Mi volt a baj? - kérdeztem a munkafelvevőt. Kipufogódobot kellett cserélni - mondta szűkszavúan. - A dobot? De hát annak semmi baja nem volt! - csodálkoztam. - Belülről volt rozsdás - szúrta oda a kék köpenyes kioktató hangon. A rozsdás törmelék pedig néha felkavarodott és eldugította, ettől volt a teljesítményveszteség.

A bődületes ostobaságtól se köpni, se nyelni nem tudtam, de vitába szállni nem akartam vele. Én egyedül vagyok, ők sokan, gondoltam, itt én az igazamat soha nem fogom bebizonyítani. Meg mi van, ha tényleg ez történt, és valóban megjavult ettől az autó. Talán mégis igazuk lehet, biztos ismerik a típust - nyugtatgattam magam. A Golf pedig vidáman falta a kilométereket, úgy tűnt, hogy mégiscsak gyógyultan távozott az intézményből. Egy hónap múlva hirtelen megint hidegre fordult az idő, és a már-már elfeledett hiba újra előjött. Még aznap autót cseréltünk az öcsémmel, hogy ő is kipróbálja, hátha nála is jelentkezik a dolog.

Este felhívott, és már a hangján éreztem, hogy nála a megoldás. - Ha a motorháztetőt felnyitottad volna, most gazdagabb lennél egy kipufogódob árával. A hibát ugyanis a kipufogócsonkról lecsúszott előmelegítő cső okozta. Párás, hideg időben lefagyott a porlasztó, ettől volt a teljesítménycsökkenés. Visszadugtam, minden rendben. És tényleg minden rendben volt. Az autó attól kezdve hibátlanul működött, de én már nem mentem vissza reklamálni, ennyi idő után nyilván esélyem sem lett volna. Aki szerint ez mindennek a teteje, tényleg fantáziátlanabb, mint a Hyundai Tucson üléshuzatának a mintája. Most ugyanis egy Ford Focusszal járok, ami két éve nehezen indul. Beröffen persze mindig, csak tízből hatszor olyan hosszan kell orgonálni az önindítóval, hogy a mellém ülők mindig megkérdezik: baj van a kocsival?

Ezért aztán még másfél éve, a soros kötelező szerviznél szóltam, hogy nézzék meg, mi lehet. Fel is írták a munkalapra, átnézték a kocsit, szóltak, mehetek, ott álltam a munkafelvétel pultjánál, kicsit izzadó tenyérrel, izgulva és titkon megváltást remélve. - Megnézték? - Meg. - Rendben van? - Rendben. - Mennyivel tartozom?
A rohadék persze a szerviz előtt rendesen indult. Másnap reggel viszont már nem. Hönöhönöhönöhönö - forgatta az önindító a lassan éledő motort, én pedig elhatároztam, nem hagyom annyiban. Visszamentem, megoldást kértem.

A munkafelvevő fel sem nézett a papírjaiból, csak annyit mondott: injektort fogunk tisztítani, az majd megoldja. Megcsinálták, kifizettem, a szerviz előtt rendesen indult, otthon már nem. Megint visszamentem, udvarias maradtam, és a lehető legsemlegesebb tónusban előadtam, hogy mi a helyzet. A kék köpenyes most már felnézett, és arcán mérhetetlen szkepszissel megkérdezte: Balázs úr, nyomkodja a pedált, amikor indít? Egy percre megállt bennem az ütő, mert természetesen tudom, hogy nyomkodni nem szabad, egyszer kell lenyomni előtte, de valahogy éreztem, mit vár válaszul. - Persze, nyomkodom, mondtam rezzenéstelenül. - És úgy se? - Úgy se.

Vette a kulcsot, vitte az autót, és megígérte, hogy most már tényleg rendben lesz. Másnap hívott, hogy megvan a baj forrása, alapjárati szelepet kell cserélni. Egy óra múlva megint ott álltam, a szemébe néztem és megkérdeztem: - Ugye most már indul rendesen? - Indul. - De biztosan? - Biztosan. - Jó, akkor mennyivel tartozom?

A Focus persze azóta sem indul rendesen, de már nem foglalkozom vele. Azért nem, mert véletlenül beszéltem a szerviz egyik szerelőjével, aki elárulta, más ügyfelek is járnak oda ilyen hibával, azoknak sem tudták megjavítani a kocsiját. A kiszedett alapjárati szelepet pedig itt tartom a polcomon, barna, környezetbarát dobozában, hátha egyszer tényleg elromlik, ami most van benne, és az eredeti visszakerülhet a helyére.

Hogy mit bizonyít ez a két bő lére eresztett történet? Hát hogy az autószervizek valamilyen különleges ok folytán úgy érzik, hozzájuk másért járnak az ügyfelek, mint a suszterhez. A cipész, a vízvezetékszerelő és az üstfoltozó ugyanis a hiba kijavítására szerződik az ügyféllel, az autószerviz viszont különös módon egy műveletre vagy egy bizonyos alkatrész cseréjére véli kapni a megbízást. Másképp hogy is lehetne, hogy eszükbe sem jut a sokadik szervizlátogatásnál az előző, a hiba kiiktatása szempontjából teljesen feleslegesnek bizonyult javítás költségét visszatéríteni.

Ha esetleg valaki mégis elkezdi feszegetni a dolgot, biztos lehet benne, hogy magyarázatul azt kapja: a hiba több összetevőjű, ezért minden javítás szükséges volt. Meg aztán: pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, és ezek a rejtett hibák hajlamosak arra, hogy csak néhány nap, vagy egy-két hét után jelentkezzenek újra. Ha valaki ilyenkor vissza merészel menni, legjobb esetben is azt kapja, hogy azóta biztos újra elromlott az autója.

Lehetne persze pereskedni, fogyasztóvédelemhez rohangálni, de kinek van arra energiája? A csendes többség fizet és benyeli a tíz-húsz-százezer forintos buktákat, legfeljebb csak azok lépnek jogi útra, akiknél belever a millióba az elvesztett összeg. Én persze még örülhetek, hogy most néhány tízezerrel, elvesztegetett fél napokkal, felesleges rohangálásokkal megúsztam, van aki még ennél is rosszabbul járt. De ők sem tudnak semmit tenni, csak tovább fizetnek és remélnek. Kemény drog az autózás, bármi pénzt megadunk érte, hogy mozgásban maradjunk.