Miért lehet, ha tilos?

A gyorshajtás az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy szabálysértést kövessünk el. Városban ötvennel szabad menni, márpedig az tényleg nem túl sok. Ma már a robogók végsebessége is jóval a városi sebességkorlát felett van, Budapesten ráadásul szinte lehetetlen ötvennel menni, mert villognak, dudálnak, hülyének nézik az embert. Autópályán sem nehéz bűnözni; eltekintve egy-két öreg vastól az autók túlnyomó többsége, még a legkisebbek is röhögve lépik át a 130 km/h-s sebességet.

És akkor a Ferrarikról, Porschékról, Corvette-ekről még nem is beszéltünk, a Subaru Imprezákról , a Mitsubishi Lancerekről, a Civic Type-R -ekről meg a Focus ST-kről. Ezeknek az autóknak lételemük a sebesség, arra születtek, hogy száguldjanak, veszik is őket, mint a cukrot, annak ellenére, hogy a világ útjainak közel 100 százalékán érvényben van valamiféle sebességkorlátozás. ( A német autópályát – az Autobahnt –, az Észak-Írország és Anglia között, az Ír-tengerből kiemelkedő Man – vagy Mann – sziget útjait és az India északi részén fekvő, több mint 190 millió lelket számláló Uttar Pradés államot leszámítva a világ összes útján sebességkorlátozás van érvényben.)

De mi pontosan a sebességkorlátozás? Egy olyan rendelet, amely védi a becsületes állampolgárt attól, hogy kárt tegyen magában és másokban? Nem egészen. Az embereket tényleg meg kell óvni a saját hülyeségüktől, ez igaz, de ha annyira fontos lenne az életünk, már réges-régen megoldhatták volna, hogy egyszer és mindenkorra megszűnjön a száguldozás.

A technika mai állása szerint nagyjából végtelen lehetőségünk lenne, hogy megoldjuk a problémát. Például: minden kocsiba szerelhetnének tachográfot. Az okos műszer GPS segítségével folyamatosan rögzítené az autó helyzetét, és persze szorgosan jegyzetelné a sebességünket is. A rögzített anyaghoz csak a rendőrség férhetne hozzá, ahol félévente egyszer kötelesek lennénk megjelenni Ferrarinkkal. Valamely wireless technológia segítségével rácsatlakoznánk a központi gépre, ami két ezredmásodperccel később már köpné is a nagy, piros számjegyeket magából, mi meg ott a helyszínen rögtön cashben intézhetnénk a dolgot, amíg van elég pontunk. Gyanítom, nem sokáig lenne.

Kevésbé szofisztikált módszer lenne, ha az autók végsebességét gyárilag korlátoznák, és 130-nál még a Koenigsegg sem menne gyorsabban. Ez persze baltával faragott megoldás, hiszen városban még így is lehetne gyorshajtani, és ki kéne találni valamit azoknak, akik versenypályára mennek szuperautóikkal, hogy visszakapják az eredeti teljesítményt, de legalább az autópályákkal nem kéne törődni többet.

Ha a rendszert továbbfejlesztenénk, azt is meg lehetne oldani, hogy az autó sebesség-meghatározó elektronikája folyamatosan értesüljön az adott szakaszon lévő sebességhatárról, és ennek megfelelően változtassa a limitet. Ha naprakész helymeghatározó rendszereket képesek működtetni, amelyek szinte percről percre frissülnek, tudnak a dugókról, elterelésekről, egy ilyen sebesség-meghatározó rendszer kiépítése sem okozna gondot.

Aztán ott vannak a diktatórikus eszközök: határt szabhatnának a lóerőknek. Mindegy, V12-es motor van a kocsiban vagy háromhengeres vacak, a lóerők száma nem haladhatná meg az autó tömegének 5 százalékát. Ez azt jelentené, hogy minden lóerőre jutna 20 kg tehetetlen tömeg, vagyis egy 1200 kilós alsó-középkategóriás kocsi, egy Astra, egy Focus vagy valami efféle, nem lehetne több hatvan lóerősnél, sőt, hogy ne végezzünk félmunkát, egy egyszerű chippel megoldhatnánk, hogy a 130 km/h-s álomhatárt semmiképpen ne lehessen átlépni ezekkel az autókkal.

Egy apró bibi van csak: ha a fent említett gondolatok közül bármelyiket megvalósítanák, alapjaiban remegne meg a világ gazdasága; nem úgy, mint most, hanem rendesen. Kevesebben halnának meg az utakon, soha nem tapasztalt mértékben csökkenne a környezetszennyezés, sokkal tovább kitartana az olajtartalék, és a kispénzű emberek is egy kicsit jobban éreznék magukat, mivel kevésbé irigykednének a sportkocsikkal furikázó gazdagabbakra, a szép új világ mégsem jön el soha.

Ha nem lehetne gyorsan menni, elsőként a szupersportkocsikat gyártó cégek mennének tönkre: senki nem akarná többé megvenni a hangos és kényelmetlen, mégis méregdrága vackokat. Viszlát Lamborghinit, viszlát Ferrari, Porsche, Morgan, Lotus , Wiesmann meg a többiek, senki sem kíváncsi rátok többé. Pár nappal később bedőlne a Forma-1, a WRC, meg az összes többi autóverseny velük együtt. Nem lehetne többé eladni a kocsikat azzal, hogy gyorsak, s ez gyorsan elpusztítaná a gyártók marketingstratégiáját: az egész cirkusz elveszítené marketingerejét, arról nem beszélve, hogy a versenyautókban alkalmazott fejlesztéseknek többé senki sem venné hasznát.

Csak rétegeket érint a krízis, de már most, ezen a ponton emberek milliói váltak munkanélkülivé. Kiváló mérnökök, autószerelők, no és persze az általuk előállított termékekre épülő minden egyéb üzletág. De a nagy autógyárak sem úsznák meg: ha az autó többé nem lenne izgalmas – márpedig 60-70 lóerővel sem egy Mercedes, sem egy Alfa Romeo nem lenne izgalmas többé –, az embereket kevésbé érdekelné, milyen kocsival járnak. Kevesebbet áldoznának autóra, és sokkal ritkábban cserélgetnék őket. Szervizbe is kevesebbet járnának, hiszen ekkora teljesítmény és kímélő használat mellett az autók sokkal ritkábban mennének tönkre. Az alkatrészpiac is belehalna.

Ha még egy kicsit görgetem a gondolatot, tényleg nyakunkon a világvége. Az államkincstárak kiürülnek, hiszen ha meghal, vagy legalábbis drasztikus mértékben csökken az autóimport, nincs ami után vámot fizetni, ha nem, vagy alig gyártanak, illetve adnak el autókat, nincs áfa, nincs gépjárműadó, nincs semmi, csak a munkanélküliség. Még a benzin sem fogy. A veszteség, ami azért érné a kincstárakat, mert a nagyobb teljesítményű autókat valaha jobban lehetett adóztatni, mint a gyengéket, eltörpülne a többi probléma mellett.

Az utcára került embertömegek nem termelnek, nem fizetnek adót, viszont ugyanúgy megéheznek időről időre, ugyanúgy szeretnének lakni valahol, mint amikor még voltak sportkocsik az utcákon, de képtelenek bármit is tenni az egyre aggasztóbb körülmények javítása érdekében. Felüti a fejét a pestis, a kolera, tömegével pusztul a nép. Jönnek a patkányok, a csótányok, és a végén tényleg csak ők maradnak. Meg persze a skorpiók.

Nem állítom, hogy kipusztulna az emberi faj, ha nem lehetne gyorshajtani. Idővel talán megtalálnánk a megoldást, egyszerre minden képzeletet felülmúlóan népszerűvé válna a golf, a gyurma, vagy kicsiny rózsaszín golyócskákat böngyörgetnénk autózás helyett, de az átállás úgy megrázná a világ gazdaságát, hogy abba még belegondolni is rossz.

Azért van sebességkorlátozás, hogy megvédje a becsületes állampolgárt attól, hogy kárt tegyen magában és másokban? Demagógia lenne azt állítani, hogy a sok korlátozás elsősorban a védelmünket szolgálja. Nem, a sebességkorlátozás, ha áttételesen is, napjaink gazdaságának egyik erős pillére, azért van rá szükség, mert a gyorshajtásra is szükség van. A világ gazdaságának szüksége van az autóiparra, az autóiparnak pedig szüksége van a teljesítmény és a sebesség csábítására; gyorshajtás nélkül egész egyszerűen tönkremennénk – és itt nem a tetten ért gyorshajtók által befizetett büntetésekre gondolok.

Marad tehát a macska-egér játék, tovább bújócskázhatunk a rendőrökkel, hallgathatjuk a felháborodott nagypapákat, akiket hatvannal fényképeztek le a rend bátor őrei a harmincas táblánál, és bármikor megpillanthatunk az utcán egy brutális Ferrarit, Maseratit vagy Mustangot; tulajdonképpen nem is olyan rossz ez így.