Rövid időn belül két nagyon modern, nagyon környezetbarát autó is járt szerkesztőségünkben. Ennek kapcsán szerzőnk meghasonlik, úgy emberi, mint autós újságírói mivoltában, világvégét vizionál, és kikel magából.
A környezet védelme divatos. Az emberiség érzi, bajban van. A bolygó, amelyről egyelőre nem tud elköltözni, egyre kevésbé alkalmas otthonának. Erről persze maga az emberiség tehet: ész nélkül szaporodik, elhiteti magával, hogy nem élhet teljes életet folyamatos stresszel járó állandó nyüzsgés nélkül, és képtelen megszervezni, hosszú távú céloknak alárendelni létét.
Kilátástalan, hogy hat és fél milliárd ember a Föld erőforrásaira támaszkodva amerikai középosztály-szinten éljen, mégis valahogy mintha mindenki ezt akarná elérni. Ahelyett, hogy azon erőlködnénk, hogyan tudnánk megállítani a képtelen túlnépesedést; hogy legyen forgatókönyvünk arra az esetre, ha egy bazi nagy meteor megint erre téved; hogy ne fűtsük túl a világunkat; hogy, ha már ennyire szeretünk szaporodni, terjeszkedjünk kifelé, más bolygók irányába, inkább lassan kiesszük, kiháborúzzuk, kiautózzuk, kifogyasztjuk magunk alól mindenünket, amink van. És közben azzal hitegetjük magunkat, hogy okosan tesszük.
Sokkal jobban alszunk, ha elmondjuk magunkban párszor lefekvés után, hogy máma is megint milyen környezettudatosan főztünk, világítottunk, fűtöttünk, autóztunk. Biztos így van, hisz' a minél nagyobb fogyasztásban érdekelt szolgáltató, a gyártó maga biztosított erről.
Olajcégek, autógyárak, légitársaságok, közüzemi energiaszolgáltatók zöld levelecskéket, két eget, vizet építenek be logóikba, hogy a fogyasztók azt higgyék, ha ők nem lennének, kihalna az utolsó bálna is. Zöld fenyőfa matricát ragasztanak a busz kipufogója fölé. Pedig e hatalmas világvállalatok, lássuk be, épp azért léteznek, hogy a Föld erőforrásait, legyen az akár az utolsó bálna is, átalakítsák nekünk, hogy mi elfogyaszthassuk. És az államoknak, akik mindezt kordában tarthatnák, mintha egyre kevesebb befolyása lenne rájuk.
Nem tudom, hogy lehetne mindennek katasztrófák nélkül ténylegesen véget vetni, de biztosan nem úgy, ahogy a nagy autógyárak teszik. Hogy ráírják a termékükre: zöld. Vagy kék. Lássunk csak két példát!
Mercedes-Benz 300 BLUETEC
Tessék, még a legpatinásabb luxusautó-gyártó is beszáll a játékba. Itt ez a remek gépezet, mérnöki csoda, szép, harmonikus, áramvonalas tárgy, egy csendes, biztonságos hely a világon, háromfokozatú seggszellőztetéssel. Egy E osztályos limuzin, egy autó, amit száztíz éve kitalált hőerőgép hajt. Tíz liter gázolajat fogyasztott alattam száz kilométerre, ugyanannyit, mint szinte mindegyik háromliteres dízel személyautó, amit valaha vezetem, köztük az 1980-ban legyártott 300D-mmel. Ez nem forradalom, nem reform, vagy ha az, hát ugyancsak bársonyos.
De mitől is fogyaszt többet, ha annyira korszerű? Attól, hogy bár kicsit jobb hatásfokú, de sokkal nehezebb, biztonságosabb, kényelmesebb és gyorsabb ez a V6-os dízel limuzin, mint az egykori sor ötös volt harminc éve. Ha nem nyomom neki annyira, nem használom ki a gyorsulását, nem használom a klímát, tényleg lemehet a fogyasztás akár nyolc liter alá. De senki nem használja így. Tizenhárommillió-kilencszázezer forint. 211 lóerő, 244 km/h végsebesség, automata váltó, négyzónás klíma. Most őszintén, aki ilyet vesz, tényleg odafigyel, mennyire nyomja neki, hogy mennyi a fogyasztás?
De milyen jó az emisszió, mondja a Mercedes: az E300 BLUETEC már most tudja az Euro V-öt, ami csak jövőre lesz kötelező! Hát az lehet, de akármennyi kormot is szed ki a spéci szűrőrendszer a kipufogógázból, a gyakorlati fogyasztás, tehát az ördögi CO 2-emisszió akkor se kevesebb, ezt tanúsíthatom.
Opel Corsa ecoFLEX
Ez sem spanyolviasz, csupán arról van szó, hogy a méretéből fakadóan eleve kis fogyasztású 1,3 literes Fiat-dízelt az Opel beépítette egy kisautóba, ami ettől nem sokat fogyaszt. Ezt, és a többi keveset evő modellt (1,3-as dízel Astra, Meriva, 1,6-os benzin-gázos Zafira) elnevezték ecoFLEX-nek.
