Ferrari 612 Scaglietti menetpróba

Az első kilométereket, még a sűrű városi forgalomban visszafogott ismerkedéssel töltöttem. A váltó automata üzemmódban, a futómű kényelmesre állítva – ilyenkor a 612-es igazi luxusautó. Belül épp csak annyi hallatszik a motorhangból, amennyi a jó hangulathoz kell, a gyorsítások finoman, rántásmentesen zajlanak, és az erő épp olyan jól adagolható, mint egy 100 lóerős átlagautóban. A futómű csak a durva úthibákon üt egy picit, de épp csak annyira érezni, hogy ne felejtsük el, egy vérbeli olasz sportkocsiban ülünk. Felesleges elektronikus bizgentyűk – például távolságtartó radar, sípoló közelségjelző – persze nincsenek, egy Ferrari nem gondolkozik a sofőrje helyett, egyszerűen csak kéz alá simul, mint egy jóllakott ragadozó. És ugyanezt tudja lényegében bármilyen sebességnél.

Nem steril, mint sok német luxusautó, és nem is feleslegesen harsány, mint sok amerikai gép, de lehet vele nyugodtan, visszafogottan autózni. Az embernek még arra is jut ideje, hogy felmérje a környezet reakcióját, ami leginkább értetlenség és csodálkozás keveréke. A legtöbben legfeljebb képen találkoztak Scagliettivel, ha egyáltalán láttak már, és így, a vörös fényezés nélkül hiányzik a támpont a felismeréshez. Épp ezért nem is menekülnek előle a Szentendre felé vezető gyorsforgalmi úton, mint a króm-lökhárítós BMW-k vagy Mercedesek elől - csendesen csordogálhatunk a tömegben.

Mindez azonban egy pillanat alatt megváltozik, ha lejjebb nyomjuk a gázpedált egy előzéshez. Az élmény intenzitását nehéz körülírni: nem csak a gyorsulás lélegzetelállító, de a hangorkán is, ami a V12-esből előtör. Száz hangon ordító sárkányt szabadíthatunk el egyetlen bokamozdulattal, ám ebben az üvöltésben ott a nyers erő harmóniája: hátborzongatóan szép – sokkal szívesebben hallgatja az ember, mint az amúgy kiváló Bose hifit. Aztán visszaengedjük a gázpedált, miután egy pillantás alatt megelőztük az előttünk araszolót, és ismét jöhet a nyugodt autózás, miközben a platós IFA sofőrje azon töri a fejét, hogy mi hagyta el ilyen váratlanul, és tűnt el a látóhatár szélén.

Ekkor azonban még semmit nem tapasztaltunk meg a 612-es valódi Ferrariságából. Hiába van teljes egészében alumíniumból a karosszéria, a gép üresen is 1760 kiló, feltöltve, két emberrel pedig akár két tonnát is nyomhat – ennek ellenére ugyanolyan közvetlen és játékos tud lenni, mint középmotoros kistestvérei. A Visegrád feletti szerpentinen kézi váltásra kapcsoltam, F1-S és Sport gombok be, és kezdődhet a móka. Az eredmény megdöbbentő: akár egy versenygép, úgy gyorsít, fékez, még a fenekét is meg lehet csúsztatni – ilyenkor a menetstabilizáló csak végszükségben avatkozik közbe - és mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is kétséget keltene, hogy elérjük a következő kanyart. Villámgyors, precíz adrenalinpumpává változik, és emellé olyan hangok jönnek a kipufogó felől, hogy az utastérben is feláll a hátunkon a szőr. Legalább olyan jó, mint az F430 Challenge-dzsel volt, csak itt kényelmesen ülök, nem süketülök bele, és nem verem a sisakot a bukócsőhöz.

Az út persze hamar elfogy – vége az őrültségnek – de a tiszteletet már kivívta magának a Scaglietti. Igazi Ferrari ez, nem holmi lélektelen, nagyképű német vas. A luxusautóság csak egy vékony hártya, amely egy perc alatt lefoszlik, ha úgy akarjuk – és ez az, amitől az elképzelhetetlen vételár értelmet nyer. Ami jó, azért érdemes sokat fizetni, és a 612-es megdöbbentően jó, méghozzá több műfajban is. Alkalmas hosszú, kényelmes utazásra, elég elegáns akár egy operabálra vagy fogadásra, és pokolian élvezetes, ha elgurult a gyógyszer – ez pedig épp az a nyerő kombináció, amely után sok konkurens gyártó csak vágyakozik.

A felfedezéssel azonban elkéstem egy picit: a Scaglietti gyakorlatilag kifutott típus, a gyártásával már leálltak Maranellóban. A jövő év elején ugyanis jön az utód, amely a hírek szerint már összkerék-hajtású lesz, talán egy KERS-szerű segéd-villanymotort is kap, takarékosabb lesz, erősebb, és alighanem valamivel még nagyobb. Viszont marad a 12 henger, és benne Enzo Ferrari szelleme, amelyet a majdani tulajdonosok bármikor megidézhetnek, hiszen ez a titok, amely legendássá teszi a maranellói sportkocsikat.