Antidepresszáns antidízel

Úgy tűnik, a BMW belefáradt a küzdelembe, és már a legcsekélyebb mértékben sem próbálja belső korlátozásokkal megvédeni benzinmotorjait a dízelektől. A meghunyászkodás fényes bizonyítéka, hogy most egy új, biturbós rémmel tornássza feljebb d-inek renoméját.

A két turbó itt különböző méretű, a kisebbik arra való, hogy gázadásra gyorsan felpörögjön, és kiradírozza a rettegett turbólyukat. A feltöltés bikásabb felét a nagyobbik turbó vállalja magára, és a hatás elképesztő. Nem is az E36-os széria M3-asaival egy szinten lévő 286 lóerő miatt kapunk a szívünkhöz, bár már az is szinte sok a jóból. De az a percenkénti 1750-es fordulattól meglevő, 580 newtonméteres maximális forgatónyomaték! Barátom... Ezzel egyetlen 335d máris magáénak mondhatja egy kisebb magyar káefté teljes autóflottájának vonóerejét. Közben a tömege alig haladja meg a bérszámfejtő szolgálati autójáét. Képzelhetik, mekkorát lép.

Egyébként meg úgysem tudják elképzelni. Mi sem tudtuk, pedig vezettünk már M6-ost. Meg nagy Maseratit. Meg a Karotta állítólag Ferrarit is. De ez a BMW más, őszintén brutális. A forgatónyomaték 95 százaléka kicsivel az alapjárat fölött megjön, ezért különlegesen finom váltó kell, hogy a gázpedál letaposása után ne a következő szekvencia lépjen életbe: nyakkitörés1; nyakkitörés2; nyakkitörés3; nyakkitörés4, nyakkitörés5; majd gyomorszorító, levezető repesztés hatodikban.

Ha a fordulatszámmérő már szemmel látható mértékben elmozdul az ezres értékről, a két sportkocsira elegendő nyomaték egy leszakadt bányalift gyorsulását élteti át az utasokkal. Felcsendül a kötelező halálsikoly, az elöl ülők szíve a hátsó utasok torkában dobog, a hátsóké meg valahol a csomagtartóban dörömböl szubbasszusnyomóként. Valahol 2500-nál levegőt vesz a motor, ekkor az egyik turbó átadja a másiknak a stafétabotot. Érkezik az igazi sújtólég (a bányás hasonlatoknál maradva), és máris csupa halott utast szállít a 335d. Gyilkos.

Az azért nem szép dolog. A vevő vagy az automata mellett dönt, vagy mehet tovább a Mercedeshez. Kézi váltó viszont szóba sem jöhetett a tervezésnél, mert 580 newtonméterrel nem illik viccelődni; a nyomaték úgy lenyesné a fogakat egy hagyományos szerkezet belsejében, mint hűtlen szamuráj fejét a kegyetlen daimjó. Szó se róla, az automata bámulatosan finoman adja elő a számát. Nincs könnyű dolga, mert nagyjából egy Szergej dízelmozdony vonóerejét kell hatfelé osztania, ám szeizmográfus legyen a talpán, aki észreveszi a kapcsolásokat.

Legalább meghagyták nekünk a kézi kapcsolgatás opcióját. De hiába van a kormányon két látványos leffentyű (mindkettő ugyanazt teszi: hüvelykujjas nyomásra vissza-, húzásra felkapcsol), a manuális üzemmód csak hókuszpókusz, porhintés, üveggyöngy a bennszülötteknek. Az elektronika hajlamos felülbírálni a vezető választását, és a motorkímélés jelszavával feljebb kapcsolni, ha pirosba lendül a fordulatszámmérő mutatója. Más kérdés, hogy itt a piros ötezer fölött kezdődik.

Az sem éppen kellemes, hogy hirtelen kigyorsításnál (például amikor jobbra, a gyorsabban haladó sávban autónyi lyukat fedezünk fel) a váltó filozofikus gondolatokba temetkezik. Ott tipor az ember a hosszú pedálon, és tudja, hogy tizedmásodperceken belül felszaggatja a Róbert Károly körút aszfaltját, de amíg a büntetőidő le nem telik, a vánszorgó Citroën Visa elé sem tud besorolni. Ciki.