Falura jó

Használtteszt: Mitsubishi L200 - 1995

2008.09.28. 08:43
Férjen el benne négy ember, legyen nagy raktere, amiben dzsuvás dolgokat is lehet szállítani, összkerékhajtással gyűrje le a földutakat és a nagy havat, bírja a kiképzést, és ne nagyon romoljon el - önök azt gondolják, hogy higgadt és megfontolt ember lévén ilyen szempontok alapján indultam el nyolc éve valami falura jó, többcélú autót keresni.
Hát, a ló gyíkját.

Majd megvesztem éveken át, hogy legyen egy Mitsubishi L200-asom, nyáladzva-szűkölve csaptam le az első elfogadható árú és állapotú használtpiaci darabra, ami véletlenül elém került. Kocsit szerelemből veszünk, az átgondolt szempontrendszert pedig az asszony lefegyverzésére használjuk, amikor homlokunknak szegezi a csőre töltött kérdést, hogy minek még egy roncs, amikor a meglevő kettő fenntartása is egy vagyonba kerül.

A kisteherautók törzsfejlődése mára a puha pöcsű, metroszexuális járgányok megjelenésébe torkollott. Voltak már fenyegető előjelek a nyolcvanas-kilencvenes években is, például az elektromos ablakemelők, a légkondicionálók, sőt, Dzsízösz, a motoros, programozható ülések és egyéb, a műfajtól idegen kényeztető extrák megjelenése, de a szögletes teherautó-forma nagyjából tartotta magát. Egészen az aktuális Mitsubishi L200 megjelenéséig, ami a maga diszkós-csicsás stílusával idézőjelbe tette a műfajt, és megüzente szépen mindenkinek, hogy a világban egyre kevesebb a paraszt, és egyre több a ficsúr.

Én - úgy is, mint paraszt - olyat már biztosan nem veszek, a vén igavonómmal pár évig még jól elleszek. A szerelem töretlen, de azért ennyi év után már jól ismerjük egymás hibáit is. Az övéit őszintén fel is tárom rövidesen. De előbb a fő paraméterek: 1995-ös évjárat, klasszikus, alvázas konstrukció, a 2,5-ös, 87 lóerős turbódízel motor alapban a hátsó kerekeket hajtja. Az egyenes vonalakból szerkesztett, szögletes, négyajtós fülkében öten utazhatnak, az 1,5 méter hosszúságú platót egyszerű, zárható doboz teszi használhatóbbá. Kényelmi extrák nincsenek, kivéve talán az utólag beszerelt központi zárat - amit már fél éve lusta vagyok megjavíttatni - meg a rádiót, ami két borzasztó hangú gyári hangszóróra dolgozik.

De ugorjunk be! Bár a kapaszkodjunk fel helyénvalóbb kifejezés: a fülke alja 50 centire van az anyaföld felett, ezért a magamfajta kis emberek felfelé törekedve érik el az üléseket. Az első fotelok nagyok, nem különösen kényelmesek, de nem is kényelmetlenek, a célnak épp megfelelnek. A vezetőülés lapja már kiülődött kicsit 250 ezer kilométer alatt, de nem vészesen. Hátul eléggé spártai a helyzet, főképpen mert a háttámla meglehetősen meredek szögben áll. Oda gyerekeket és fiatalokat kell ültetni, akiket még nem kínoz a csúz, ők zokszó nélkül kibírnak akár egy albániai túrát is, főleg hogy a formázatlan ülőlapon egész jókat lehet szundítani. Pozitívum, hogy fejtámla viszont hátul is van, így ha netán százzal belénk rongyolnak, nem fejeljük le a hátsó ablakot, amit egyébként kívülről rács véd a csúszkáló rakománytól.

A vonalzóval rajzolt és baltával faragott műszerfalban fordulatszámmérő is fészkel, ami nálam fétistárgy, pedig különösebb szükségem nincs rá. Meg persze kilométeróra, vízhőfokmérő és üzemanyagszint-jelző – helyes, rendes műszerfalon ennek a négy órának ott kell lennie. A műszervilágítás viszont nem az igazi: vízihulla-zöld árnyalatban sápadozik minden. Nagyobb baj, hogy a középkonzolon semmiféle irányfény nincs, így a fűtés beállítása sötétben csak akkor lesz gyors és sikeres, ha sok gyakorlással elsajátítjuk a vakon történő kezelést.

Ahhoz képest, mekkora böhöm a műszerfal, a kesztyűtartó épp hogy megfelel a célnak. Elférnek benne az okmányok, pár CD, meg az a kurva menetlevéltömb, hogy töltsön ki belőle naponta vagy százat, aki kitalálta. Rakodóhely egyébként sincs túl sok, a középkonzolon van pár fedél nélküli rekesz, de az ajtókon például semmi, az italtartó fogalma pedig a kilencvenes évek elején ebben a szegmensben teljességgel ismeretlen volt. Semmi baj, jól el lehet helyezni a pillepalackokat az ülések mellett, a kardánalagút két oldalán.

Az viszont komoly probléma, hogy nélkülözni kell valami rendes, zárható csomagtartót. Ez persze így van az össze double cab pickupon, nem csak az én öreg L200-amon. Aki ilyet vesz, számoljon vele, hogy nem tud semmit a kocsiban hagyni, vagy ha igen, folyton a frász kerületi, amíg a kincseitől távol van. A hátsó üléstámla mögött van némi hely, de az csak arra jó, hogy ott csörögjenek egész úton a kötelező tartozékok meg a szerszámok.

A problémára több megoldás is született, de egyik sem tökéletes. A platódobozok egyrészt hátul szinte mindig üvegezettek, és bármilyen sötétre fóliázzuk, ügyes megélhetési szakemberek észreveszik, ha van hátul valami. A komolytalan platózárak feltörése az ügyetlenebbeknek eltarthat akár három másodpercig is. A másik alternatíva a platóra csavarozható láda. Abból lehet jó erőset kapni, viszont kényelmetlen bele pakolni. Ez van, a kisteherautó macsó szerszám.

Utazás aggodalom nélkül?

Elég egy gyomorrontás, vagy egy fogfájás ahhoz, hogy a nyaralás rémálommá változzon. Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Kalandos családi nyaralás Zalakaroson

Karos Spa Mini Kreszsuli és Kalandozoo Élménypark idén!