A tétovaság betonbástyája

Golf, az úttörő. Khm, khm

Az innovatív Golf? Ne vicceljenek már, soha nem volt ilyen. Maximum az első GTI, az is csak a befecskendező miatt, bár tény, pompás kis kocsi volt az. Amikor az első széria 1974-ben megjelent, a már meglevő Volkswagen Polo és Passat alapelemeinek szerény mértékű átalakításával, azok egy köztes méretű dobozba való összepakolásával jött létre. A Passat és a Polo meg az utolsó csavarig audis mérnökök szüleménye volt, előbbi a 80-as, utóbbi az 50-es modellként lett ismert.

De a forma, mondhatnánk. Hát nem. Amikor a VW megbízta Giorgetto Giugiarót a Golf formatervével, egy direktívát adott: az 1969-ben bemutatott 128-as Fiat nyomvonalain elindulva legyen annál kicsit vagányabb. És nézzék meg a két autót: az orruk közel ugyanolyan, a Golf jellegzetes hátsókerék-terpesztése, első támasza is megvolt már a 128-asnál, csak a ferde hát volt az igazi újítás.

1971–72 táján, amikor Giorgetto a Golfot rajzolgatta éjszakánként, már tudni lehetett, hogy a hatchback lesz a nyerő forma. 1966–67-ben viszont, amikor Dante Giacosa a 128-ast firkálgatta, még csak a franciák és az angolok kísérleteztek ilyennel (ne vegyük ide az olasz Autobianchi Primulát, mert az éppen a 128-as Fiat tesztbábuja volt).

A Golfot a jó forma, a praktikus, ferde hát, valamint a Passatnál és a Polónál jobban eltalált méret adta el tömegeknek, de ezekből semmi se volt új. Viszont a tömegek a Fiat-vásárlókkal ellentétben nem csalódtak, mert Wolfsburgban ha autótervezéshez nem is, de egyvalamihez értettek akkoriban: a precíz gyártáshoz. Azóta a mind újabb Golf-generációk rendre képtelenek elszakadni ettől a súlyos örökségtől: a telitalálat misztériumától.

A második Golf pontosan ott folytatta, ahol az első: kicsit finomabb működést, több lóerőt, néhány új kényelmi és biztonsági extrát adott közel változatlan héjban, változatlanul jó minőségben, változatlan néprétegeknek. Azaz majdnem mindenkinek.

És a harmadik, a negyedik, majd az ötödik is ezt próbálta megismételni. Több-kevesebb sikerrel, hiszen a Golf-penetráció jó ideje nem nő az autóeladásokban. Mert szép számban fogytak és fogynak a Golfok mellett a Corollák (ma már Aurisok), Civicek, Astrák, Escortok (még inkább Focusok), Mégane-ok, Xsarák (és C4-esek), Peugeot 307/ 308-ak, Fiat Bravók , Stilók, majd megint Bravók. De a kompakt Fauvé még mindig a sámán a törzsben, akinek ugyan rohamaival együtt rég elmúltak zseniális víziói is, de tartani azért még mindig illik tőle, mert bármikor előveheti a mindent felemésztő villámfegyvert.

A második szériát a végén már nem szerették, mert szűkös utastere nem követte az akceleráció ütemét, és az ifjak nem fértek el benne rendesen. Ezért lett tágasabb a harmadik. De a harmadikat kritizálták, unalmasnak és sprődnek tartották, lett hát kék műszervilágítás, és tengerlágy rugózás a negyedikben. Mínusz hátsó üléshely, plusz sok-sok műszaki probléma.

Nosza, az ötödiknél ráfeküdtek a megbízhatóságra, a hátsó üléshelyre, a sportos úttartásra. Közben meg iszonyatosan átlagossá tették az autót, a formáját ma is csak a legvérmesebb autóbuzik tudják felidézni, és csak mély hipnózisban. A belsejét meg legfeljebb kómában, de amikor felébrednek, rögtön el is felejtik. Ezért ma a világon nincs olyan ember, aki fejből tudná, hogy néz ki a Golf V belülről. És még egy baja akadt: egyáltalán nem tűnt drága autónak, pedig hát olcsó – az nem volt.