Majd pont egy Dákót veszek!?

Két dologról bepótolhatatlanul lemaradtam; a szocialista autóiparból nem kaptam élesben, a TartósDákót pedig hiába szerveztük meg többször egy hétvégi próbára, végül még csak bele se szagoltam. Párszor elmentem mellette a mélygarázsban, próbáltam nem ránézni, nehogy megvakuljak, de ennél több nem történt köztünk. Egy "keleti" autó birtoklását a maga idejében a születési évem nem tette lehetővé.

Ezzel a csinos türkiz autóval mindkettőt bepótolhatnám. 1979-es, egy évvel fiatalabb nálam, akkor talán még a Dákókban is volt anyag. Ami biztos, 1978-ban lejárt a megállapodás, megszűnt a Renault felügyelete. Ezt mindenki értelmezze saját tapasztalatai és szájíze szerint, de a Ludovika elé szerveződött használtautópiac-sejtben álló Dacia attól még rokona a Renault 12-nek. Ugyanitt állt pár hete egy szakadt Renault Fuego, úgy tűnik, a francia a park specialitása.

Ez a majdnem harminc éves Dacia szép. A több réteg, kopott ágyneműből buherált és letrikózott üléshuzat már nem annyira.

Kiskoromban is tetszett a Dacia, a Trabant kicsi, a Lada fiús, a Skoda bumfordi volt nekem, a Daciában láttam nyomokban egy kis eleganciát. Persze nem cseréltem volna ilyenre apám Aróját, vagy a téeszelnöki fekete Volgát, azok voltak az igazi penge verdák körülöttem. Egy Dacia sem volt a családban, soha. A sokszor megénekelt megbízhatatlanságról csak barátok ismerősei meséltek, nem ezért nem lesz Dákóm.

Hiába érne meg egy kis móka ötvenezret.

Azért nem lesz Dákó, mert az ikertestvér Renault 12-ből, az argentin gyártósornak köszönhetően sok jutott Mexikóba, emberem közelébe is. Már ismerem a nemveszünktöbbszart nézését, de amikor ezt meglátta jót röhögött. "Ez a világ legmegbízhatatlanabb  rémálma, több haveromnak is volt, állandóan lerohadtak, szenvedtek velük eleget." Ezek szerint a Renault 12 kihelyezett tagozatai az egész világon sok örömet okoztak.