Polszki-magyar barátság

 

A találkozóra megközelítőleg nyolcvan autó érkezett nem csak hazánkból, de mit ad isten, Lengyelországból, Szlovákiából és – úgy emlékszem – Csehországból is. Miközben az autók nagy része egy tájékozódási versenyen vett részt, Nyuszival, a találkozó egyik szervezőjével a Kispolszki tartás szépségeit és rútságait elemeztük.

A Kispolák, ha hobbiautónak tartják, általában nem egy húszmilliós gép mellett áll a garázsban második autóként. Ráadásul az emberek kicsit le is nézik, rosszabb esetben hajlamosak leöcsizni, a Kispolszki szeretettel évődő, akár a Kispityinger elnevezés. Pedig ezekben az Öcsikben gyakran nagyon sok pénz rejtezik. Köztudomású, hogy nem csak a kispolszkis szenved, ha aranyárban kell vennie egy alkatrészt, vagy félmillióért teszik rendbe a munka után százezret érő autó kasztniját. Nyuszy elmondta, neki alapvetően az fáj, hogy míg egy szép, gyári állapotú Trabantra, Wartburgra sokan tisztelettel néznek, a Kispolszki lehet bármilyen gyári, bármilyen tuning, bármilyen pimpelt állapotban, az emberek mégis a filléres játékautót látják benne.

A találkozón volt sok átlagos, jó pár átlagon felüli és néhány kissé rozzant Kispolák.

Elsőként Nyuszy autóját említeném, amely kabrió kivitelű, így nem sok tolong az országban. Az autó szerepelt már a TotalCar TV adásában, csak akkor még feketén. Nagyon igényesen alakították ki, a megerősített ablakkeretben és a megemelt küszöbökben futó cső biztosítja az átalakított karosszéria merevségét. Az ajtóív remekül harmonizál az autó alakjával, pofás kis gép, annyi szent. Az üléseken kétpontos biztonsági övek, valószínűleg strapabíróbb babákat kéne gyártania az EuroNCAP-nek, ha egy ilyen autót a falnak akarna vezetni. Szerencsére a felvonuláson harmincnál ritkán mentünk gyorsabban. A kabrió Polszkinak 700 köbcentis fekvő elrendezésű, vízhűtéses motorja van, ami csak számomra volt új, hiszen, mint kiderült, jó pár ilyen motorral szerelt Polszkit gyártottak.

A vizes motor amellett, hogy olyan elképesztő extrához juttatja a Polszki tulajdonost, mint a fűtés, sajnos nagyon kevesen ismerik, alkatrész sincs hozzá, így ha gond van vele, akkor tényleg gond van. A fekvő elrendezés tagadhatatlan előnye, hogy az autó méreteihez viszonyítva használható csomagteret nyújt hátul is. A tudatlan ember bizony könnyen elbizonytalanodik, ha azt látja, hogy egy Kispolszkiba előre és hátra is pakolhatunk csomagokat.

A találkozó egyik közbecsű büszkesége a Lengyelországból érkezett versenyautó volt. Igazi komoly munka (tényleg), a teljesítménye 7700-on 40 lóerő. 306 fokos Abarth vezérműtengely, 40-es fekvő iker Weber, átalakított hengerfej és forgattyús hajtómű, egyszóval minden, ami egy igazán komoly versenymotor ismérve. Egy apróság: az autó rendszeresen indul hegyi felfutó versenyen, ugyan miért nincs benne bukócső? A tulajdonos elárulta, hogy ebben a kategóriában nem kötelező, ami megdöbbentett, mert milyen versenybíróság lehet, amelyik ilyen szintű versenyen hagyja elstartolni ezeket az autókat? Azért a negyven lovas, megközelítőleg ötszáz kilós gép szedi a lábát rendesen, simán gyorsul száz fölé a versenyeken, egy borulás vagy a szalagkorlát közelebbi szemrevételezése ebben a kasztniban - belegondolni is rossz.

Agárdra, a szabadstrandra érkeztek vissza a tájékozódási verseny résztvevői, itt figyeltem föl egy másik unikumra, egy bámulatos igényességgel kivitelezett kombira. Az autóról senki meg nem mondta volna, hogy nem gyári, minden passzolt, minden szép. A büszke tulajdonos elmondta, hogy két évig tervezte és egy évig készítette az autót, amelybe rengeteg más kocsi alkatrészét építette be.

Az ügyességi versenyen először egy szlalomot kellett teljesíteni, triálosoktól kölcsönkapott karók között, amelyek tetején golyók voltak. Az első körben le kellett lökni, a másodikban visszatenni a golyókat. A humoros kommentek nagy részének a lányok örülhettek, a „milyen jól kezeli a golyókat” poén elkerülhetetlennek látszott. Ezután a Polszkihúzás következett. Mivel a Polszki könnyű, egyenes terepen húzni nem jelent kihívást, így egy gödörből kellett elindulni az autóval. Zárómutatványként a hátsó rendszámtáblára szerelt kihegyezett hurkapálcával kellett kidurrantani egy lufit, ám a pálca gyakran durranás nélkül tolta odébb a lufit a tartóban. A versenynek egy hölgy vetett véget, aki mintegy másfél méterrel elnézve a célt, lerombolta az egész installációt, szerencsére a lufit helyén tartó Polszkibarát, szöcskét megszégyenítő mutatvánnyal megmentette irháját. Röhögni nem volt illedelmes. Így igyekeztünk csendes hümmögések közepette megvitatni az esetet.

Hétkor kezdetét vette az autós találkozók elengedhetetlen eleme, a felvonulás. Körbeautóztuk a Velencei-tavat. A menetet természetesen rendőrök biztosították. Két humoros intermezzóra emlékszem vissza, az egyik a megvadult lovára hivatkozó helybéli, akit ezért végül nem előzött le a menetoszlop, megvártuk, míg célt ér. A másik egy quados fiatalember. Olyan jó magyaros hangulata volt, ahogyan egy rendszám nélküli quaddal, bukósisak nélkül, a forgalomnak szemben hajtva cimborált a rendőrrel. Nyuszyval megdöbbenve nyugtáztuk az esetet, bár igazándiból nem is értem megdöbbenésünket, hiszen egyikünk sem müncheni illetőségű...

A kempingbe visszatérve már a horizontot közelítette a Nap, csodálatos aranyszínűre festve a kis autókat. Nyuszy kérdezte – széles látókörről tanúbizonyságot téve – hogy outsiderként nem untam-e magam halálra, ám megnyugtattam: nagyon hangulatos, kellemes esemény volt a Kispolszkisok találkozója.