Mercit csak tiszta forrásból

2009.04.28. 01:22
176 hozzászólás


Hétvégén ismét elmotoroztunk a weissenkircheni veteránmotor és –kisautó hegyi felfutó versenyre (Seiberer Bergpreis), összesen 23-an jöttünk össze a túrára, oda 13 motorral hatoltunk, majd Kremsben csatlakozott hozzánk még egy magyar gép. De nem ez volt az igazán érdekes, bár egy ekkora magyar motoros chapter (nagy volt a pofám, ezért kapok én még valami coloros brigádtól) bevonulása jól érzékelhető örvényeket kelt az osztrák forgalomban, talán majd Árpád ír erről a totalbike.hu blogfelületén, a Sebesség oltárában.

Weissenkirchenről sem szeretnék most írni, tavaly már született részletes beszámoló, akit pedig érdekel az ilyen – a hely közel esik Magyarországhoz (Budapestről alig 350 km), előbb-utóbb úgyis minden érdeklődő kijut. Egy poszt azért fogok még írni, az már biztos, de most, ha lehet, nem akarom vén tragacsokkal traktálni az olvasót, aki a múlt heti Oldtimer Expo-híradások után már joggal érezhet egyfajta csömört.

Az érdekes dolog a szállásunkon történt, pontosabban pottyant az ölünkbe. A parányi Weissenkirchenben a verseny hétvégéjén nem is érdemes szállást keresni, ezért tizenkilenc éve a közeli nagyvárosban, Kremsben foglalunk szobát. Egy időben a Kellerei Jellben laktunk, aztán amikor az kicsi lett, a rendkívül modern és jópofa, könnyűszerkezetes Orange Wings hotelben, aztán amikor azt is felkapták, meg a társaság is marha nagy lett, akkor találta a Kati ezt a helyet: Haus zur Sonne, Krems végén, a hegyoldalban, madárcsicsergés, erdő, a ház alatt (nem mellett!) pedig patak csörgedezik.

Negyedik éve járunk vissza, most már az egész miskulanciát kivettük, annyian lettünk. A tulaj, Leo Heiss rendkívül barátságos, laza manus, például már az első alkalomtól kezdve tömni kezdett bennünket piával – hol egy pár liter bor, hol egy kis schnaps, máskor meg pálinka. Utóbbiból most is bekészített nekünk a hűtőbe, de vittünk bőven hazait, épp elég volt az is…

Azt már rég tudtuk, hogy szállásadó gazdánk különös eset. Egyrészt, mert a fél évet Thaiföldön tölti (ahol felesége és lánya is van, utóbbi tavaly ballagott gimnáziumból). Odaát építési vállalkozó, az év másik felét Ausztriában tölti, ahol néhány panziót tart fenn, ez a mienk, a kremsi, alapszintű a legkisebb. Nem lehet rossz élet, én mindenesetre cserélnék vele, Heiss úr nem is az az ideges, pszichológushoz, kineziológushoz járó fajta, de a depresszió nyomait is nehéz felfedezni a viselkedésén. Nem lehet szegény sem, ennek ellenére mindig ott van a vendégeivel, rohangászik mezítláb a jéghideg kövön (meg kint az udvaron is), mindenkivel, aki tud németül, leáll dumálni, mutogatja a fényképalbumait, maga főzi a kávét, teát mindenkinek, ő tálalja a reggelit. Jó arc.

Az albumai a legérdekesebbek, és magyarázatot adnak arra, hogy a panzió előtt, a szűk utcában, az aprócska parkolóplaccon miért állnak olykor ötösével-hatosával a Mercedesek. Heiss úr ugyanis szenvedélyes gyűjtő. Az albumokból kiderült korábban, hogy volt már 300SL-je (a hatvanas évek eleji, de már nem a szárnyas ajtós, hanem a következő, a roadster fajta).

Most is van Adenauerje, méghozzá a 300 Typ D, azaz a B-oszlop nélküli verzió, meg egy csomó egyéb – Ponton, Fecske, 108-as, állólámpásból három, 123-asok, 107-es SL-ek, meg mindenféle újabb is. Amikor most ott jártunk, összesen 49 darabot számlált a kollekció. Egyébként a flotta egy rendszámmal üzemel – mindig azon van a plakett, amit épp használ, a többi kocsi egy hangárban lakik, valami más városban. A hatóságoknál úgy megy a dolog, hogy ha az ember vesz egy újabb autót, azt egyszerűen bejegyzik a többi után valami dossziéba, a biztosítást pedig a legnagyobb kockázatú után kell fizetni. Hogy ez miért nem működhet nálunk is…

Éppen indulni készültünk haza (csak egy estét aludtunk ott), amikor szállásadónk megkért – mint ügyeletes Mercedes-fant – hogy segítsek neki még visszatenni a frissen kitakarított R129-es keménytetejét. Egy tizenöt éves SL600-ról volt szó – nem nagyon szeretem a típust, újkorában még tesztautóként vezettem, nehézkes, ahhoz képest, hogy több mint 400 lóerős, egyáltalán nem fürge, kelletlenül fordul, nem is ül benne jól az ember, szerintem mind az elődje, mind az utódja autószerűbb kocsi volt. De így tizenöt évesen lassan kezd klasszikussá érni, én is látom. Főleg a bele, a kilencvenes évek eleji techno a maga csiricsáré, legószerű, szögletes, túlbonyolított borzalmával – jópofa.

Mivel sosem láttam még ilyen autót közelről keménytetővel (a tesztautó vásznas volt), ezért nem is tudtam, hogyan működik. Pofonegyszerűen. Két ember ráemeli a tetőt a kocsira, odafigyelve, hogy annak lábai pont beletaláljanak a hátsó ülések melletti négy lukba. Aztán rá kell adni a gyújtást, egy gombot megnyomni, és a szervomotorok szépen, feszesen ráhúzzák az egészet a kasznira. Sipos Zoli is csak akkor vette észre a kis, kék matricát a hátsó szélvédő alján, amikor vége lett a műveletnek.

"Mercedes-Benz Japan", majd még kézírással "G. Daimler". Mi ez? A tulajdonos rendelt egy matricát Japánból? Lehet, hiszen a Winkler V-Maxán is ott a felkelő napos zászló, a Zirig pedig valami koreai motoros chapter matricáját ajánlgatta a Yamahámra a napokban, csinálnak ilyet egyesek. Mutatom a matricát Heissnek, vigyorgok, vigyorog ő is, nyitja az ajtót, mutatja, hogy üljek csak be.

Fullextra, döbbenetes az állapot. Ujjával a váltó alatti matricára bök. Csupa kandzsi, katakana, meg hiragana. Khm. Mi van itt?

Nézem a szőnyeget, a sarkán plecsni – Yanase.

A japán autók napellenzőjét mindig telefirkálják ákombákomokkal a gyárak, nincs bennük semmi jóérzés. És valamiért e Mercedesére is rátettek egy óriási matricát. Még hogy szép a japán írás – persze, kalligrafikusan, rosttollal, naná, de így, nyomtatva borzalmasan furcsa egy szupersváb környezetben. Mert, mint tudjuk, semmilyen autó nem volt még az életben annyira svábos, mint a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji Mercik. Elnézést ezért az életlen képért, egyrészt mindenki rám várt, másrészt sötét volt, no meg a felismeréstől kicsit izgultam is.

Erre az autóra nem Heiss aggatta a matricákat. Ez valószínűleg tényleg Japánból jött. Kérdezem, igaz-e. Mosolyog, bólogat. Az interneten vette, az árát nem árulja el. Nyitja a motorteret.

Gőgösen terpeszkedik a hájas tizenkét hengeres, mint Bismarck, vannak utasszállító hajók, amikben ennél kisebb a gépterem.

No de hoppá, a burkolat elején ott egy villámos matrica, krikszkrakszokkal.

Hátul, a tűzfal tetején további ákombákomos plecsnik, darab szerint három.

Elképesztő, mennyire japános lesz egy motortér néhány felirattól. Az agyamban kattognak a relék, nem tud mit kezdeni a látvánnyal, a beégetett sztereotípiák füstölve olvadoznak, ilyenre nincs benne biztosíték, a Teremtő nem készült arra, hogy egyszer telihiraganázott MB-tizenkéthengeresek képét kell majd feldolgoznia a silány szerkezetnek, amit a fejembe tett.

Járom körbe az autót. Gyönyörű, tény, sehol egy makula, karc, Japánban nagyon tudnak vigyázni az autókra, talán a svájciaknál is jobban. És ott nincsenek részeg káeurópai tinédzserek, akik buli után végigkarcolgatnak mindent az utcán. Ez még a régi R129-es, az első kerék mögött szögletesek a levegőbelépők, a lökhárító aljában kétpálcás a luk, nem egy. Gyönyörű a két szín, Japánban elég gyakran bukkantak fel egy időben ilyen autószériák (volt Nissan Sunnyból, Toyota Soarerből is, de a Figaro nem is létezik máshogyan), a japán a külföldiből is előszeretettel vesz bikolort.

Hátulról is megszólal, olyan szép, ezt sem használták roncsderbizni, az biztos, de szerintem még talán esőbe se vitték ki, ami Japánban azért elég nagy önmegtartóztatás.

És itt, a hátsó lámpa alatt is egy kis plakett, ugyanaz van rajta, mint a szőnyegen: Yanase. Gondolom, a díler, vagy a kereskedőház neve.

A kremsi rendszámtartó alatt alulemez, nini, még a japán plakett-tartó is megvan rajta! Zsíír.

Meg az ajtónyílásban is találok egy Mercedes Benz Japan Co. Ltd. feliratot, de azért az is ott áll vízszintesen, hogy "Made in Germany". Persze angolul, hogy teljes legyen a kavar. Für alle Fälle.

Autóvonalon kevésbé beoltott motoros társaim, türelmesen főnek nokedlivá a ruhában, átélik, hogy szörnyű nagy leletről van szó. Szakad róluk a víz, nem szólnak, bár már robognának hazafelé, várja őket a gyerek, a kutya, a ház. Csak egyvalamit nem értenek – ha már egyszer japán az autó, miért nem jobbkormányos?

Azért, mert aki Japánban olyan gazdag, hogy külföldi, pláne német kocsit tud venni, az szeretné, hogy lássák is, mennyire jól megy neki. A súlyosan beérkezett japán cégtulajdonos Komatsu és Kato helyett Liebherr, avagy Poclain gépekkel építteti Mitsubishi helyett Thyssen mozgólépcsővel szerelt irodaépületét, és ha elkészül, természetesen Mercedesszel, Audival, BMW-vel jár be dolgozni. Minimum. Ráadásul balkormányossal, mert akkor igazán kilóg a sorból.


Leo Heiss, és a csodamerci, amin talán a matricák érik a legtöbbet

Ugyanannak az európai autónak a balkormányos kivitele többe is kerül a jobbkormányosnál, a japán nyelvben pedig állítólag külön szó, sőt kandzsi (krikszkraksz) is akad arra az emberre, akinek nyáron nem a jobb, hanem a bal karja sül le jobban. Amikor ennek a mendemondának utánanéztem, csodálatos internetes oldalt találtam, ahol részletesen végigmennek azon, hogyan alakult ki a bal, illetve jobb oldali forgalom a világ országaiban. Angolul tudóknak érdemes belenézni, lenyűgöző az alaposság.

És ebben a Mercedesben volt egy másik poén is. Annyi a kilométer benne, amennyit mutat az óra, jól látják, nincs még 29 ezer. Japánban nem szokás órát pörgetni. Szervizkönyvet hamisítani sem. Ami, egyébként, természetesen szintén megvan, az utolsó pecsétig, kandzsiig.