Vissza a gyerekkorba

Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor először játszottam Csabi barátomnál, a panelház kilencedik emeletén azzal, amit mai magyar definíciójával élve vájatkormányzásos autópályának hívunk. Nem hinném, hogy akad olvasóink közül, aki nem ismerné az egyes elemekből összerakott, 12 voltos kis pályát, melyen vérre menő csatákat folytattunk, míg el nem olvadt markunkban a bakelit távirányító. Akkoriban Csehszlovákiában kétfélét lehetett kapni, az övé a klasszikus, két döntött oválos „hetvenes” nyolcas volt. A 70 a két sínpálya közötti távolságot jelölte milliméterben. Soha nem felejtem el , már csak azért sem, mert egyszer anyám érkezett dühödt fúriaként Csabiékhoz és már az ajtóban egy 47 kilós pofonnal adott hangot abbeli aggályának, hogy még este tízkor is a város másik végében játszik a taknyos kölyök. (Ennél már csak az volt szebb, mikor az összecsavart Ludas Matyival látta el a bajom. Mondjuk akkor ágyúöntés közben sikerült felgyújtani a pincét, szóval jogos volt.)

Száz szónak is egy a vége, esti kimaradásaimat elkerülendő végre egy karácsonyra megkaptam én is a magam pályáját (Autodráha-nak hívták a tótok). A másik fajtát. Ehhez közlekedési táblák is jártak, a formája valami ilyesmi:

és kilencvenes volt. Ezért egy kicsit – a rádöbbenés pillanatában – megutáltam a karácsonyt, de a következő másodpercben rájöttem a megoldásra és 26.-án, a névnapomon, mikor már Csabi átjöhetett, nekiláttunk a megoldásnak. Az „útszűkület” elem és az orosz Iskra forrasztópáka volt mindennek a kulcsa. Mivel kint ugye tél volt, a gyerekszoba filcszőnyegén láttam a műveletnek. Képzelhetik, pár pillanaton belül milyen maró füst terjengett mindenfelé. Kinyitottuk az ablakot, de már késő volt, lecsapott az apai szigor, a műveletet be kellett fejezni. Persze az útszűkület már szét volt olvasztva, a pincében folytattuk (otthon nem tudtak róla), és a nap végére készen állt a tökéletes áthidaló elem.

Másnap pedig kezdetét vette a verseny! A pálya a gyerekszobából nyílegyenesen vezetett ki az ebédlő ajtajáig, ott egy éles kanyarral befordult a zongora lába alá (itt bajban voltam, mert a kisteherautó tetejét vasfűrésszel choppolni kellett, hogy átférjen), majd az ebédlőasztal felé fordul egy döntött kanyarral és a lábai között ide-oda cikázva jut vissza az ajtóig, ahol keresztezi magát és egy másik döntött kanyarral bevágódik az íróasztalom alá, ahol az autók eltűnnek egy időre, majd kifordulnak a fal felé és vissza a rajtvonalhoz. Oltári jó móka volt, igaz, akadékoskodó húgomat közben többször inzultáltam, de hát a lányok nem értik az ilyesmit. A celluxxal betekert hátsó kerekekkel tökéletes drifteket lehetett kivitelezni.

Hogy hová lyukadunk ki? TéZé küldte át az alábbi videót tegnap éjszaka, épp mikor pihentem egyet két ET-játszma között (Kereszturi Tomival toljuk néha hajnalig), én pedig a homlokomra csaptam: hogy ez akkor nem jutott eszembe! Én marha, mekkora király lettem volna a srácok között, és csak egy vödör homokba meg pár műanyag indiánba és cowboyba került volna. Köveket szedtem volna az udvaron... Hiába, zseninek születni kell, úgy látszik, nekem nem jött össze. De játszani hejj, de játszanék. (Nézzék 1:27-nél!)

Persze ezek a pályák és a versenyzők (kezelők) is profik, a World Rally Slot bajnokságban küzdenek, ami egy, az ISRA (International Slotracing Association) által kiírt sorozat. A harminc tagország között hazánk nem képviselteti magát (legalábbis a hivatalos honlap nem említi), de a többi náció válogatottjai kőkemény küzdelmet vívnak az idővel és persze egymással. Érdekes, hogy a kis Csehország az abszolút listavezető, hiszen a Top 10 versenyző között öt sörkedvelőt találunk. Biztos beférne oda egy-két magyar név is...