Na jó, ha éppen nem is gombokért, azért meglehetősen olcsón. Jómagam pár hónapja találkoztam a locost-autókkal egy meg nem nevezett pécsi költővel folytatott beszélgetés után, aki épített volna egy gyerek gokartot a remek kartbuilding.net-en található tervek alapján.
Szóval a locost-mániát Ron Champion indította el még 1996-ban, amikor megjelentette nagy sikerű Build your own sports car for as little as £250 című könyvével. Persze Champion nem amatőrként osztotta az észt, már 1963-ban Colin Chapmannel karöltve építették versenyautóikat ezért nem is csoda, hogy a Lotus 7-et vették alapul, ami már annak idején is egy nagyon olcsó élményautónak készült.
Nem sokkal utána – olajként a tűzre – jelent meg a Haynes gondozásában Chris Gibbs hasonló könyve a Build Your Own Sports Car: On a Budget, amely lényegében ugyanazt a témakört járta körül kicsit más megközelítésben. Már független hátsó kerékfelfüggesztéssel számolt a De Dion helyett, a terveket CAD-ben készítette el, foglalkozott a megfelelő bukócső elkészítésével és persze a modernebb, befecskendezős motorok beszerelésével is. Donorként könnyen hozzáférhető, hátsókerekes autókat javasolt mint pl. a Sierra, a BMW E36 vagy a Mazda MX-5 melyek szinte minden részegységét felhasználta.
A két remek könyv otthoni buherátorok és önjelölt autóépítők ezreit mozgatta meg világszerte és a Seven replikákat készítő apró cégek is ráharaptak, sőt, rengeteg új vállalkozás jött létre a világ olyan szegleteiben, ahol nem okoz gondot a forgalomba helyezés ill. a versenypályáig eljutás. Fórumok és klubok alakultak, sikeres és sikertelen konstrukciók születtek, lényegében egy remek közösség jött létre, hajlott a szögvas, röpködtek a szikrák a csővázak körül, törtek a kezek-lábak. Ez egy ilyen sport, a biztonság kérdését ne nagyon firtassuk.
Az építők többsége természetesen saját honlapon osztja meg tapasztalatait és magát a technológiát a többiekkel, ilyen az orlandói Jim McSorley vagy a brit Rob Lane, akik különböző motorokkal, más-más módon, mégis ugyanazt építik: egy használható élményautót.
Persze a 250 fontos határ már az első könyv címében is csak egy imagináris vonal volt, ennél azért többe kerül, már csak az alapanyag is, de még mindig elfogadható határokon belül maradnak a költségek, ha jó donort találunk, akkor tényleg kevés pénzünkbe fáj, feltéve, ha az építéssel eltöltött időt nem számlásítjuk.
A locost aranyszabályok egyszerűek és meghökkentőek is egyben:
- a vázat használt acélból építeni új helyett
- saját kezűleg megformázni az orr-részt és a kerékjárati íveket üveggyapotból
- a donor üléseit, vagy használt üléseket építsünk be újak helyett
- a műszeregységet, kormányt és felnit is a donorból vegyük
- árnyalathibás, rosszul bekevert, leárazott festéket vegyünk
- kukázzunk használható alumínium lapot a roncstelepen a motorháztető számára
- a donor tetőlemezét használjuk fel a padlólemez elkészítésekor
- a fényszórók házát rozsdamentes salátástálból készíthetjük el
Tucatnyi alkalmas donorautó fetreng szanaszét a telepeken és ne mondja senki, hogy az olyan emberek hazájában, akik szarból üzemanyagot képesek filléres beruházásokkal előállítani, ne lenne meg a találékonyság, potenciál és akarat az ilyen járművek építéséhez. Mert megvan, hiszen tudjuk, készültek itt egész elfogadható Seven-replikák, sőt, hivatalosan forgalomba is lehetett őket helyezni. Valamikor, tán igaz sem volt. És ha a forgalomban nem is, azért egy Locost Bajnokságban sokan szívesen részt vennének. Kéne építeni valami ilyesmit. Az észtek megoldották. Lada, BMW, Audi alapokon, akár kerti locsolócsővel is. Van kedve valakinek?
