Sejtettem előre, hogy lerohadunk

Az úgy volt, na, szóval megbeszéltük a Vityával, aki rendes polgári foglalkozása szerint Balázs Viktor, hogy motorral megyünk a sukorói Belsőség-találkozóra. Persze nem tesztmotorral, hiszen Budapest-Sukoró nem az a táv, a Belsőség-tali pedig nem az az alkalom, ahová tesztjárművel megy az ember. Tehát a legalkalmatlanabb, és a távot legkisebb valószínűséggel, viszont a legnagyobb kényelmetlenségben teljesítő járműveinket vettük elő. Hogy is máshogy, nem vagyunk mi hülyék.

Pista és az apostolok

Vitya a sokáig a második fokozat hiányával, majd gyújtáshibákkal küszködő, de sorozatos szerelések és vödörszám belehordott húszezer forintosok folytán életképessé vált Pannónia T1-essel indult hát Ürömről. Már többször ment vele több tíz kilométert, a Sukoró oda-vissza talán, ha egy százas – volt rá esély, hogy odaér, talán még vissza is.

Őserők egymás közt. Meg a Bianchi

Az én választásom az MV Agustára esett. Szuperül rendbe tett gyújtás, új olaj, meghegesztett kormány, megvarrt benzintank, felfújt gumik – a már-már nagygenerálon átesett motorral idén már vagy hatszor-hétszer voltam dolgozni, nem számoltam. Az is kétszer nyolc kilométer alkalmanként, tehát magam is rózsaszínben láttam a Sukoró irányában derengő horizont fényeit.

Vitya motorja tehát elméletileg teljesen készen állt a bevetésre, de nekem nem tetszett, ahogy nem pörög ki a saját Agustám motorja. Már a múltkor is tettem rá egy kicsit nagyobb előgyújtást, jobb lett, de nem tökéletes. Most ismét nekiálltam. Még előtte elővettem a biciklis lámpámat, gyorskötözővel felszereltem a hátsó sárhányóra, mert az Agusta hátul csak fordulaton világít rendesen, éjszaka viszont nem szeretnék Kamazt a nyakamba a Martonvásár és Tárnok között elterülő Scooby-doo-magaslaton. Tehát előbb el kellett mennem a Media Marktba, mert spéci elem való abba a dögbe (ilyen extra rövid mini ceruza), futottam ki rendesen az időből.

Négyre beszéltük meg a találkozót a Budafoki úti OMV-kútnál, ekkor már fél három volt, Zuglótól minimum húsz perc az út, ezért kicsit megemelkedett vérnyomással munkához láttam. Teljes burkolat le, váltókar le, dekni le, lendkerék le – eltartott vagy húsz percet, mire minden szétjött, és a végén legalább másik húsz kellett, hogy összeálljon. Fogcsikorgatva dolgoztam - ha a Vitya romja képes egy Üröm-Sukoró-Ürömre, az én telivér Agustámnak is tudnia kell a Budapest-Sukoró-Budapestet. Közben akadt egy kis malőr, a lendkerék balmenetes anyája ugyanis meghúzáskor egyszerűen elforgott. Érdekes – semmi baja nem volt eddig, nem is szorult, most meg egyszerre nincs benne menet?

Mindegy, nem adhattam fel, a Vitya azért jön motorral, mert én is azzal, nem hagyhatom cserben. Egy kis kalapáccsal tehát óvatosan felkocogtattam a lendkereket a kúpra, ezzel nyertem másfél használható menetet. Óvatosan meghúztam a lendkerékanyát – na jó, nem a gyári nyomatékkal, az biztos, de azért nem is két ujjal. Jó lesz ez, a Vitya már vár.

Aztán még próbáltam légszűrőt gyártani a karburátorra szivacsból, de épp kicsit túl nagy volt úgy a fojtás, mindig fulladt gázadásra. Borús volt az idő, esett is nem sokkal korábban, nincs tehát nagy por, ekkora távon nem lesz baja szűrő nélkül, elvégre a versenygépeket is üres tűtékkel használják. Eldobtam hát a szivacsot, rohadtul menni kellett.

Tanktáska fel, aztán még a kanapéról hoztam egy kispárnát és felgumipókoztam, mert az Agusta házilagos stílusú ülésén tíz kilométer is halálos, comb- és fenékgyilkos feladat, hát még kétszer közel ötven. Kidübörögtem a garázsból, Agostini hits the road.

Kicsi gépem csak úgy harapta a levegőt, gurgulázott a benzinnel, kipufogója dörömbölésében benne volt a legendás olasz motorgyártás minden büszkesége. A jobb lábam hamar ráállt a váltásra, a bal a fékezésre, verettem ezerrel a végeláthatatlan Balázs utcán a – Balázs Vitya felé. Elképzeltem, ahogy hízott szúnyogként ül a füstölgő Pannónián, valahol Óbuda belében, ő már kicsit előrébb tart, mindjárt ott lesz a célnál, nem sokkal később a nyomában befutok én, a hülyegyerek-motoron gubóba dermedt másik pohos, és nagyot röhögünk majd. És utána elindulunk az óriási túrára, mint két, dimenzióját, idejét és identitását tévesztett, vigyorgó idióta, zabszemmel a seggünkben természetesen.

Már majdnem kiértem a Bosnyák térre, túl voltam az első hosszú, küzdelmes kilométeren, amikor egy nagy durranás vert fel az álmodozásból.

„Dörr,… hóóóóóóóóóó, DŐŐŐRRRRR!!!... hóóóóóóóóóóóóóóóó…” – mondta visszafogottan Agusta, ami az ő nyelvén azt jelenti – nem megyek tovább.

„Ó, hogy a radai…” – villant be – „az az átkozott ä]®>#&@>#&@ lendkerékanya!!!!” – káromkodtam. Öt perc múlva négy óra. Hívtam Vityát.

„Te, Vitya, itt a Csík, te menj tovább Sukoróra, én sajnos lerohadtam a Bosnyákon” – és itt, a járókelők óriási örömére viszonylag élethűen utánoztam Agustám hangjelenségeit – „ezt mondta a motor, nem fogom tudni megcsinálni most.”

Rövid, döbbent csend, majd hangos, hörgő, üvöltő röhögés a vonal túlsó végéről. Féltem, hogy Vityám megfullad, nem gondoltam volna, hogy ennyire vicces az Agusta lerohadása, bár a szituáció annyira sejthető volt előre, hogy mi tagadás, én is látni kezdtem a humoros oldalát.

Fél perc múlva meg tudott szólalni – „te Zsolt, én is épp most rohadtam le a Pannóniával az alsó rakparton, azt mondta, hogy” – és itt az Agustáéhoz meglepően hasonló, de durrogásmentes hangeffektet utánzott – „aztán azóta nem tudom beindítani. Épp hívtalak az előbb. És a KTM szerszámait hoztam magammal, abban meg egész más a gyertyakulcs, mint kéne.”

Most már én is röhögtem, visítva, vonyítva. Hát ilyen nincs. Két ekkora idiótát. Elképzeltem magunkat a térben, a két, középkorú hülyét, amint ütött-kopott motorok mellett állva berregnek és durrognak egymásnak a mobiljukba, majd prompt röhögőgörcsöt kapnak. Miközben az indifferens, műanyag világ surrogva és értetlenül húz el mellettük ezerrel. Igazából jól éreztem magam, de csak halkan merem bevallani. Megállt az idő, újra töketlen tinik voltunk a rémes Verhovináinkkal.

Mint kiderült, Vitya felesége épp előtte húzott el autóval, ment Csepelre. Integetett is Vityának, Vitya kétségbeesetten vissza, de Reni nem vitt magával telefont, tehát felhívhatatlannak bizonyult. Én meg jobb híján hazatoltam az Agustát. A motor kicsi, a tanktáska és a rátett sisak útban volt, alig fértem hozzá, szenvedtem vele, mint állat, mire hazaértem, ömlött rólam a víz. Riasztó ki, garázsajtó fel, Agusta lemálház, lakásba föl, ruhacsere, mosakodás, Bianchi-forgalmi elő, kulcs elő, vissza a garázsba.

Bianchi pöccre röffent, kiálltam vele, hiába, egy tisztességesen megcsinált gépnek nincs párja. Visszazártam mindent, elindultam Vityairányban. A Bosnyák térre kikanyarodva Bianchi köhögni kezdett, morgott, elkapta, megint köhögött, utolsó lendületével befordultam a Fűrész utcába, ott végleg megállt. A Kati kérdezte is még a legutóbb, amikor már vagy húsz perce világított az ürestank-lámpa a műszerfalon, hogy hazaérünk-e, de akkor bekockáztattam, hazaértünk. Most elfogyott.

Ajtó bezár, káromkod, elindul ismét haza, ugyanazon az utcán. Ha valaki nézett ott az ablakból, ebben a pillanatban szerintem hívta az elmegyógyot, hogy fogjanak el. Már nem tűnt annyira viccesnek, csak az vigasztalt, hogy Vitya is ott rohad a rakparton. Otthon riasztó ki, garázs nyit, kanna, tölcsér elő, lakásba fel, Panda kulcsa elő – legalább utoljára megyek még vele egyet, mielőtt eladom – garázs vissza, riasztó be, irány a kút. Nőt nem ütök meg, ez elvi kérdés nálam, de amikor a halál unott kiscsaj megkérdezte a pénztárnál, hogy van-e ilyenolyan kártyám, és nem akarok-e kitölteni applikációt, annak kis híján tettlegesség lett a vége. NEM!

Innentől már nem volt komplikáció. Az életét is elunt Vityát összeszedtem a rakparton, a Pannóniát otthagytuk. Valahogy bepréselődött mellém (az üléssín szorul, mint minden 500-as Fiatban, ezért nem tudtam elállítani a Kati méretéről, viszont Vitya nagyon kevés híján két méter magas, szar volt neki), Sukoróig elüvöltözgettünk egymásnak. Jut eszembe: ha Autobianchi Bianchina Panoramicájuk, NSU-Fiat Panoramájuk, vagy Fiat 500 Giardinierájuk van, hosszú utakra mindig vigyenek magukkal két gyereket hátul, a hozzájuk tartozó gyerekülésekkel. Ég és föld zajban a különbség.

Másnap Vitya bérelt utánfutón hazavitte a Pannóniát, lehányta a sarokba, büntibe. Keddre megvolt a hiba: a gyertya elektródái közé beégett egy kis zunder. Talán emlékeznek még az ólmozott benzines korszakra, a zunder az volt, amikor az ólom-tetraetil a benzinből kiválva rövidzárat alkotott a gyertyában. Már szombat délután felvetődött ötletként a hiba, amikor a rakparton beszélgettünk a Pannónia mellett, de mivel a mai benzinekben nincs ólom-tetraetil, meg amúgy sem volt nálunk gyertyakulcs, ezért továbbhajtottunk.

Kein Zunder, gute Zündung!

Nekem az a hiba lett, amitől féltem.Egy hét kellett, hogy rávegyem magam az Agusta szétszedésére, de megtettem.

Ez már az elszabadult lendkerék

A kevés menet nem tartotta meg a szilaj Agusta-blokkon pörgő lendkereket. Lelazult, a lendkerék meg megmozdult, elnyírta az éket, és emiatt nem volt már a helyén a gyújtás. Leginkább sehol se volt.

Látják az ék halvány lenyomatát?

Most épp azon töröm a fejem, vajon hol lehet éket (bocsánat, íves reteszt) venni hozzá, meg ilyen speciális, bal finommenetes, nyakban illesztett, lapos hatlapfejjel ellátott lendkerék-anyát csináltatni. Akit ismerek öreg esztergályost, arra nem merem bízni, mert nem dolgozik ennyire precízen, akit tudok még veteránmotorost, és el tudná készíteni, arra lehet, hogy egy évet várnom kéne. Egy jó és gyors esztergályost Zuglóban nem tud valaki? És Rákoskereresztúron?

Nagyrészt hiányzik belőle a menet

Mindenesetre óriási mákom van, hogy az anya edzetlen volt, mert így legalább a főtengelyem megmaradt épen. Ha az tönkremegy... Annek igen kellemetlen következményei lennének.

Szerencsére a főtengelynek nem esett baja

Jó móka volt ez, így is, úgy is. És a motorjaink sebességét ismerve olyan sokkal többet nem lettünk volna a Belsőség-találkozón. Még így se, hogy a nyolcvan-nyolcvanötöt utazó Bianchival mentünk. Hazafelé meg, esetlegesen rögzített lendkerékanyával, gyertyakulcs nélkül a jéghideg éjszakában… Brrr... Belegondolni is rossz. Jólesett a Bianchiban a fűtés. Hiába, ebből az aspektusból már tényleg nem vagyunk kamaszok.