Botond barátom bitang bátor! Vett egy DeLorean DMC-12-t, és felújítja. A múltkor szétkaptuk, majd a Flamin Garage emberei vették kezelésbe rozsdamentes acél karosszériaelemeket. Harc az elemekkel – itt a csillogás a siker.
Ott hagytuk abba a sztorit novemberben, hogy Besztercebányán leszereltük Botond DeLoreanjáról a rozsdamentes karosszériaelemeket. Aki lusta klikkelni egyet, annak három mondatban vázolom a lényeget. A DeLorean egy Lotus-alapokra épített, V6-os motorral Európában, Amerikának gyártott kétüléses sportkocsi, amit a Vissza a jövőbe (Back To The Future) filmtrilógia tett ikonná, és ezzel sok veterános szemében kívánatossá. Botond barátom sem nyugodott addig, amíg az USÁ-ból nem szerzett egyet, aminek a felújításába bele is fogott.
Tavaly októberben leszereltük a rozsdamentes karosszériaelemeket, amelyeket pár nap múlva Botond az utánfutóján elszállított Miskolcra. Jogos a kérdés, hogy miért autózott háromszáz kilométert a gondosan becsomagolt cuccal, amikor nyilvánvaló, hogy Besztercebányán is talált volna karosszérialakatost. Nos, a rejtély megoldása két szó: Flamin Garage. A névből eléggé nyilvánvaló, hogy amerikai autókkal foglalkozó műhelyről van szó, ha pedig elmondom, hogy a vállalkozást életben tartó két férfiembert Ajtófélfának és Manókának hívják, már az is sejthető, hogy némiképp elvarázsolt lehet ott a légkör.
És tényleg az, engem legalábbis teljesen elvarázsolt. Történt ugyanis, hogy Botond karosszériaelemeinek nyomában járva egy hideg, de szép téli napon betoppantam a műhelybe, megnézni, hogyan is újítják fel a Simon-testvérek kényes-fényes rozsdamentes fémlemezeket. A feladat két szempontból sem egyszerű, egyrészt az anyag speciális technikát igényel, másrészt hányatott életének eddig három évtizede alatt szegény DeLorean kapott hideget-meleget, így a korábbi, szakszerűtlen beavatkozások nyomait is el kellett tüntetni.
Réges régen, egy távoli galaxisban előttünk ismeretlen egyének, valószínűleg birodalmi rohamosztagosok megpróbálkoztak a felújítással, és a szakszerűtlen munka során mély karcokat ejtettek a vékony és kényes lemezeken. Mikor látták, hogy képességeiket meghaladja a feladat, elkövették a legnagyobb szentségtörést, amit egy DeLoreannal el lehet követni: lefestették. Ráadásul pirosra. Egy következő tulaj nagyjából leszedte a festéket, erre előbukkantak a karosszéria hibái. Gondolom, ekkor elment a kedve az illetőnek az egésztől, és a kocsi az ebay-en kötött ki, ráadásul annyira olcsón, hogy Bopat keretéből futotta a megvételére és a hazaszállítására is, ami önmagában sem kis tétel, mostanság olyan ötszáz-hatszázezer forint.
A szálcsiszoláshoz szükség volt egy speciális forgó kefefejre, amit Botond az interneten rendelt meg. A hosszú csiszolópapír-csíkok között rövidebb kefék találhatók, amelyek megakadályozzák, hogy a csíkok összegabalyodjanak. A dörzshatástól fényesedik ki, és kap szálcsiszolt felületet a rozsdamentes acél. A kefét befogták egy kézi fúróba, azt felerősítették egy általuk készített sínpályán elmozgó csúszkába, és attól kedve már egyszerű dolguk volt: csak húzgálni kellett a forgó kefét a munkadarab felett.
Olyan tízmilliószor.
Türelem DeLoreant terem.
Ha nekem kellett volna ezt a munkát elvégezni, úgy a nyolcezredik húzás után megtéptem volna a ruházatomat, és ordítva rohantam volna a diósgyőri műhelytől a miskolci belvárosig, véres ámokfutást rendezni a sétálóutcában gyanútlanul korzózó ártatlanok között - nyilvánvaló tehát, hogy a srácoknak drótkötélből vannak az idegeik. A monotóniát oldotta némiképp, hogy volt még teendő az itt-ott megmaradt piros festék eltávolításával, egyik-másik sárvédőív kikalapálásával, illetve a motorháztető egyik sarkának hegesztésével és egyengetésével. Ezt is csak több lépésben lehetett megoldani, mert a vékony, 0.7-es lemez a hő hatására hajlott, vetemedett, de mint tudjuk, az ember a legerősebb, addig ügyeskedtek Manókáék, hogy a beavatkozásból semmi nem látszik. Sajnos a fényképek nem igazán adják vissza a felújított felület szépségét, selymes csillogását, így becsszóra el kell hinniük nekem, hogy kiváló munkát végeztek a fiúk.
Egy elem kivételével: a csomagtértető valószínűleg cserés lesz. Messziről szemlélve nincs vele különösebb baj, de ha közelebbről is megvizsgáljuk, mély karcokat látunk, amiket nem lehet teljesen kiszedni, mert nagyon elvékonyodna a lemez. A korábbi brigád alighanem valami durva eszközzel ment rá a munkadarabra, amit ráadásul olyan erősen nyomtak a felületre, hogy a lemezt is behorpasztották, így az alsó merevítések kirajzolódnak a felületen. Mikor Botondot megszkájpoltam, és elmeséltem neki, mire számítson, csöppet sem rendült meg: tipikus hiba ez, mondta, sok ilyet látni a DeLoreanokon. Különben is van utángyártott csomagtértető, bár nem olcsón, viszont legalább nagyon drágán. Közben az is kiderült, amit rég sejtettem, hogy a tervezett, idén májusi időpontra nem lesz kész autó, tekintve hogy a Donovaly síközpontban télen van a főszezon, így az ott síiskolát és kölcsönzőt üzemeltető Botond egy napot el nem tud mozdulni március végéig a hegyről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem valósul meg a terv másik fele: részt venni a Belfastban, az egykor gyár mellett megrendezendő májusi DeLorean világtalálkozón. De erről többet most ne beszéljünk, mindent a maga idejében!
Maradjunk inkább a Flamin Garage csarnokában, ahol Botond lemezei mellett találtam pár olyan érdekséget, hogy betonba gyökerezett a lábam, úgy kellett egyiktől a másikig elvonszolni.
A sort a srácok saját autójával, egy 1948-as Oldsmobile Dynamic Coupéval kezdem, amit a V8-as körökben Hőlégballon Öcsiként ismernek. Az irdatlan méretei ellenére is csak kétajtós batár beceneve úgy született, hogy Ajtófélfa megkérdezte öccsét, Manókát, hogyan szólítsák Amerikából érkezett, ezer dollárért vásárolt, üzemképes új szerzeményüket. Legyen a neve Hőlégballon Öcsi, felelte Manóka, és ebben maradtak. Öcsi lassan épülget, de biztosan, az első ugye mindig a fizetős munka, csak utána jöhet a szórakozás.
Megrendelésre készül az 1936-os Diamond T Model 80 pickup, amelyen bőven van tennivaló, például a felépítmény fa szerkezetének újjáépítése, amin már túljutottak, jelenleg a karosszériát restaurálják. Ugyancsak romjaiból építenek újjá egy 1935-ös, Weinberger karosszériás BMW 315 roadstert, a minőségi famunka itt is szerepet kap. A Bömössel szemben egy 1940-es Ford Coupe épül, amelyet a híres, Los Angeles-i Barris-testvérek kusztomizáltak. A speciális Ford egy külföldi gyűjtő kollekcióját gyarapítja majd. A hatvanas éveket egy ’67-egy Pontiac Le Mans és egy ’66-os Chevy Chevelle Coupe képviseli. A Ponti is igen megfáradt darab, de ma már annyira értékes, hogy rengeteg munka árán is megéri megmenteni. A kirohadt karosszériarészeket nagy türelemmel és hihetetlen precizitással alkotja újra Manóka, aki komplett elemeket is legyárt, ha arra van szükség. Képzeljünk el egy embert, aki néhány célszerszám és persze a megfelelő támpontok birtokában egymaga képes legyártani bármelyik autó teljes karosszériáját, és nem őrül bele - nos, ez Manóka, a karosszálás költője, aki bármelyik komoly nyugati műhelyben megállná a helyét, sőt, rövidesen ő lenne az oktató.
De térjünk vissza a magyar rögvalóságba, amit egy 1937-es V8-as Flathead Ford motor képvisel a műhelyben. A klasszikus V8-ak strapaírását kiválóan jellemzi, hogy ezt a jobb sorsra érdemes erőforrást hosszú éveken át egy fűrészgép meghajtására használták Miskolc környékén. A gyötrelmes időszakot meghökkentően jó állapotban élte túl, és remélhetőleg egy dögös hot rod orrában díszeleghet majd – ez lesz az ő mennyországa a közönséges földi lét szenvedései után.
Nekem pedig ez a látogatás ért fel egy paradicsomi túrával – remélem, találkozom még a srácokkal, ha máskor nem, hát Hőlégballon Öcsi első útján. Bekucorodok a hátsó ülésre, és onnan integetek a miskolci csajoknak, elől meg a két Simon feszít majd, egyik karjukat hanyagul kilógatják az ablakokon, napszemüvegük sötéten csillan az aranyló napfényben, és félórányi krúzolás alatt elégetünk annyi benzint, amennyivel egy kis japán kompaktban Miskolcról Pestig autózhattunk volna.
Utóirat: Botond, ne izgulj, faszák lettek a karosszériaelemeid!
