Lassan eldurran az agyunk, ez biztos. Miután tegnap megbeszéltük, hogy mindenki szépen együtt marad, naná, hogy reggel Keller Laci úgy elhúzott, mint a vadliba. Röhögnek rajta, de ez az öreg csibész kavarja mindig a lecsót a 16 lóerős, száz éves Torpedójával.
Szóval a két Opel leszakad egymástól, ez az alap. Aztán mindennek tetejébe elkövettük azt az orbitális hibát, hogy nem lőttük össze a navigációs rendszereket, melyből van bőven. Először ugye itt van a másik kísérő Opel régebbi szoftvere, aztán a mi Insigniánk zsírúj verziója, plusz az én és a Csik iGo-ja, amiről mindenképpen el kell mondani, hogy messze a legjobb mind közül. Aztán itt a két, kinyomtatott nyomvonal, egy a Torpedóban, egy a Puppchenben.
Mivel a kísérő Opel régi szoftvere csak a nagy német városokat ismeri, ezért Milenának odaadtuk a mi iGo-cuccunkat, mondván, hogy mi majd a fedélzeti navival megyünk. Hiba volt. Főleg úgy, hogy kinek a gazdaságos, kinek a legrövidebb, kinek a leggyorsabb útvonal van beállítva. Egyetlen kritériumban egyezik meg mindegyik: nem mehetünk sztrádára és fizetős útra valamint kompra.
Nos, ennek következtében hatan hatfelé szóródtunk szét, mi már pl. többször jártunk ugyanazon a disznófarmon, de láttunk már magyar rendszámos Insigniát a Billa parkolójából is kijönni, többször jött szembe tréleres autó, egyszóval káosz. A bajok valójában ott kezdődtek, hogy a konvoj beért Linzbe, ami nem nagy város ugyan, de nagyon nem való az ennyire öreg, visszapillantó tükör nélküli, lassú autóknak.
Most megálltunk, kimondtuk a fatvát az Opel navijára és belőttük Csik iGo-ját, úgy látszik, végre jó irányba haladunk, mert ez legalább kiírja az út számát, amin haladunk (hiába tudtuk, hogy a 130-ason kell, ha nem közölte velünk a fedélzeti rendszer).
Na mindegy, közben az álnok Csikós a bubimentes víz palackjába ilyen cukros-citromos löttyöt töltött, ezt persze csak az után közölte, hogy az egészet a fejemre öntöttem egy kamionparkolóban zuhany gyanánt. Ezért ráküldtem még egy fél liter garantáltan cukormentes vizet, amitől viszont elázott rajtam a póló. Sebaj, fő, hogy most már jó irányba haladunk.
Közben üvölt Frank Sinatra és persze iszonyatosan nagyokat röhögünk ezen az egész őrületen, ami itt van. Jelentkezünk még. Feltéve ha valaha is utolérjük őket.
Upsz!
Ebben a pillanatban sikerült! Még jóval Passau előtt, szóval meglesz a határátlépés, úgy látszik, a dombok eléggé lelassították őket.
