Sírjatok velem!

Már vagy két hete túl vagyok a dolgon, de egyszerűen nem bírtam leülni, hogy megírjam. Majdnem sírtam. Nem vicc. Az Integra előtt nem volt olyan autóm - pedig volt hat -, amit egy évnél tovább használtam volna. Nem telt bele fél év, és vagy elkezdtem utálni, vagy elkezdett szétesni, vagy mindkettő.

Az Inti bezzeg állta a sarat, én meg egyszerűen nem untam meg. Pedig nyolc év nagy idő, igen, ennyi telt el azóta, hogy megleptem magam karácsonyra. No, mindegy, most már mindez múlt idő. Jelenleg rengeteget kutyázom és pont egy sportkocsi az, amire a legkisebb szükségem van, úgyhogy döntöttem: feladtam a hirdetést.
 

Összesen hárman jelentkeztek. Az első srác megnézte, nem mondott semmit, aztán nem hívott többé. A második egy hölgy volt, ebből már izgalmasabb történet kerekedett. Kérdezte, hogy igazi-e a Type-R. Mondom, hogy nem pontosan értem, mire gondol. Hát, hogy igazi-e a Type-R – ismételte meg a kérdést. Mondom: igazi, nem tudtam, hogy hamisítják.

Na, csak mert neki is volt ám Type-R Civicje, de azon csak a matrica volt Type-R. Ja, mondom, úgy! Ez igazi, nem kell aggódni. Kérdi, akkor miért piros az első két ülés, mikor hátul meg fekete. Mondtam, hogy ki kéne telefonálni Japánba, és ha megfelelő a nyelvtudása, akkor valószínűleg készségesen elmagyarázzák neki a Hondánál, hogy miért alakult ez így, bevallom, én nem tudom a választ. De nem én cseréltem ki? Nem, ez gyári. Ezen az autón minden gyári.

No, ez nagyon jó, mert ő valójában egy kereskedésből hív, és van egy vevője a kocsira. Remek, mikor vigyem? Nem úgy van az, itt kéne hagyni. Mondom, hogy az nem jó, én ugyanis ezzel a kocsival járok nap, mint nap, nem tudom nélkülözni, de nem látom, miért ne beszélhetnénk meg egy időpontot, mikor odaviszem, kapok egy kávét, melyet jóízűen elfogyasztok az irodában, ők megbeszélik a vevővel, és ha tetszik, elintézzük a papírokat, mindenki megkapja, amire vágyott, aztán kalap-kabát. Az úgy nem jó. Mondom, akkor nekem sem. Azért ő elküldi az elérhetőségét, hátha. Mondom, hogy oké. Elküldte. Kitöröltem. A mai napig fogalmam sincs, mit akarhatott.

A harmadik telefonáló aztán elvitte. Két fiatal srác jött, megnézték, mentünk egy kört és 15 perc múlva ott álltam a Vásrosligetben zsebemben egy valag pénzzel, de autó nélkül, Péter barátommal az oldalamon, aki tulajdonképpen nem is nagyon akart vigasztalni; pontosan értette, mit jelentett nekem ez az autó, meg az a nyolc együtt töltött év huszonnyolctól harminchatig. Elmentünk, ettünk egy indiait, a csípős kaja állítólag javítja az ember kedélyállapotát. Állítólag. Ütni tudtam volna, de csak üvöltöttem. Egyet-kettőt.

Estére jobb lett. Így kellett lennie. Nem kellett már nekem az a sportkocsi. Neki sem kellettem már én a két kutyámmal, csak az állandó vánszorgás meg a sáros ülések. Váltani kellett. Elkerülhetetlen volt. Az autó egyébként köszöni szépen, jól van, új tulajdonosa már túl van az első háromezer kilométeren és nagyon szereti. Mint a fotókon is látható, alaposan kipucolták, még a piros kárpitból is szépen kijött a dzsuva, amit a kiskutyák kentek belé hosszú évek szorgos munkájával. Balázs, vigyázz rá, és persze magadra is!

Mivel meglehetősen egyszerű szempontok szerint voltam kénytelen dönteni, vettem egy olyan autót, ami nagyon olcsó, nem kell rá vigyázni, jó eséllyel nem kell rá költeni és nagy hely van benne a kutyáknak: egy 94-es Opel Combót 1,7-es dízelmotorral. Se rádió, se klíma, se villanyablak, de megy, megáll és még fűt is, vagyis a célnak tökéletesen megfelel, és a kutyák is szeretik. Végül is ez is fehér, és bizonyos szempontból még vagányabb is, hiszen kétüléses. Na, jó, tudom, ez nem az a tipikus csajozós autó, de most mindegy is. Sokkal jobban fájt eladni az Integrát, mint megvenni ezt.

Nos, ez van. Egyik végletből a másikba estem, nyolc év száguldozás után most ki tudja hány év vánszorgás következik. Ezentúl nem arról dumálok majd, ha szóba kerülnek a kocsik, hogy mennyivel esek be az Árpád híd lehajtójánál a kanyarba, hanem arról, hogy mennyit megyek ötezer forintból. Bő 170 kilométert egyébként.

Egyelőre nem is tervezek váltani, két kocsit továbbra sem szeretnék fenntartani, úgyhogy a teherautóval fogok járni mindenhová. Ha pedig egyszer majd sok pénzem lesz, veszek egy utánfutót meg egy Radicalt, az utcán többé már nem akarok gyorsan menni. Vagy most éppen nem akarok gyorsan menni? Majd meglátjuk…