Szinte csak a tető nem rohad

Kipakoltuk a belét Sabccal előző este, az ülések, a kárpitok, a szőnyegek, a zajszigetelés, mind bekerültek a raktárba. Kívülről is lebontottunk mindent amit lehetett, és nem befolyásolja a működést: lökhárítók, krómdíszlécek, szellőzőrostélyok. Egyszer szentségelt Sabc, amikor a tetődíszléceket kellett leműteni a helyükről, mert a jobb oldali nem akarta megadni magát. Feszegetésre hajlik, törik, maradt az ima és a sok cigi. Végül lejött. Ennyivel is könnyebb dolga lesz Csabinak.

Így, csupaszon várt reggel. Este, zúgó füllel nem is tűnt fel, voltaképp milyen iszonyú hangos így szigetelés nélkül. Maga a pokol kapuja, egy versenyautó, egy csörtető dromedár. A motor csörömpöl, a sebtiben feldobott hátsó dob odaverődik, kolompol, csattog. A lábamat fújja a szél, indulok Egerbe, eldöntöttem, mégis megcsináltatom, ugyanis érzelmi alapon vagyok.

Ez az első rendes autóm. Bizony, ez a BMW 518i, 1984-ből. Persze bizonyos szűkítési feltételekkel, de mondjuk azt, ez az első autóm, ami tényleg az enyém, ki van fizetve az utolsó fillérig, sőt, még költöttem is rá. Az első autóm, aminek nem esik ki az ajtaja pár együtt töltött hét után, mint a BX-nek. Műszakilag rendbe lett téve az elmúlt két évben, egyszerűbb felsorolni mit nem cseréltek ki benne, mint amit igen.

Sokba is van, persze, és soha sem fog annyit adni érte a piac, amibe eddig került, hiszen kismotoros, szervó nélküli, hátul dobfékes, régi vacak. Nekik. Nekem viszont az első rendes autóm. Tehát megcsináltatom, akárhogy is lesz, még akkor is, ha pénzügyileg teljesen irreális döntés.

Illetve annyira nem is irreális, tekintve, hogy ilyen motorral szerelt ötös Cápát, rendes állapotban nem kapni már. Ha van is a nemzetközi hirdetési oldalak hátsó polcain, azokkal is épp annyi a gond, mint az enyémmel volt, mikor hozzám került. Semmi üzembizonytalanság,  maximális hozzászokásból adódó elhasználtság.

Sokszor beszélgetünk itt bent róla, hogy tulajdonképp veszélyes, ha egy autónak sokáig egy a tulaja, mert egyszerűen megszokja, hogy itt kicsit nehezebben jár, ott kicsit csattog, óvatosan csukja az ajtót, fordítja a kulcsot, dugja a fokozatokat, melegben nem indexel, mert kint ragad neki. Ezzel se volt semmi olyan gond az elmúlt két évben, ami miatt akár egy napig is akaratom ellenére állt volna üzemképtelenül, de telis-tele volt bácsis megszokásokkal, sőt, a kalaptartó mögött görög drachma és egy csomó színes ceruza lakott. Járt hát Görögországban is, mondja a romantikus énem, a reális meg, hogy beleült valaki, akinek volt drachma a zsebében. Azért eltettem őket.

Összenőttünk, megszerettem. A szerelem jó, a szerelem fáj

Elindultam hát Csabihoz, a zajban fájt minden méter. De úgy voltam vele, hogy az eddigi életének ez az utolsó útja, bármi is történik, az a kedves youngtimer, ami volt, sose lesz többé. Mindenképp jobban fog kinézni, sőt, ha van egy kis szerencsém, egész jól néz majd ki, de nem olyan nagyon csillogósan, mint a túlrestaurált pozőr verdák.

Olyat nem szeretnék. Szobor nem kell, járni fogok vele, még ha fáj is. Használni fogom, és elkövetek mindent, hogy megmaradjon egy kedves kis autónak.

Csörögtek-zörögtek benne a padlásról lehozott kasztnialkatrészek a pőre fémpadlón, amiket épphogy pokróccal csitítottam valamennyire. Volt ott két első sárvédő, hátsó javítóív, két küszöb, meg egy rakás egyéb cucc, csupa olyasmi, amit az évek alatt, itt-ott akciókban felvásárolgattam hozzá, és kellett a lakatoláshoz.

A taposón lévő lyukból fújta a lábamat a hideg szél, lobogott a gatyám, néztem a csíkokat a sztrádán, és arra gondoltam, hogy mire legközelebb jövök vele, szél már biztosan nem lesz, csak zaj. Ez vigasztalt valamennyire, mert annak, hogy minden jó ízlés és józan ész ellenére egy vacakra költök, sok egyéb nyugtató hatása nincsen.

Időben értem Csabihoz, nézegette, aláhajolt, nyitogatott. Rágyújtott. Nézegetett, csukogatott, nyitogatott.
- Az ajtókárpitot is nyugodtan leszedhettétek volna.
- Éjfél lett, nem tudtunk tovább maradni.

Nézegette, aláhajolt, nyitogatta.
- Három hét legalább. Az a minimum. Minden elemen van valami, ami miatt hozzá kell majd nyúlni – mutogatta sorra a csipákat, pörsenéseket.

A fényező is megérkezett, akivel oda beszéltem meg a találkozót, hogy egyeztessenek, ki, milyen anyagokat használ, hogy ne járjak úgy, mint Csikós Zsolti (4/b), akinek a Pontonjáról négyzetméteres darabokban hámlottak le a már újként felkent anyagok.

Szépen megbeszélték ezeket, egyeztettük az időpontokat, ki, mikor, hol, mit csinál. Csabival megállapodtunk, hogy nem restaurálunk, csak lakatolunk, de láttam a szemében a csillogást, és tudtam, ebből bizony az utolsó molekuláig felújított kaszni lesz. Végül megállapodtunk, hogy előre szól, ha bármit olcsóbb beszerezni, mint előállítani táblalemezből.

Lett is hamar szólás, mégpedig a motorháztető légbeömlő nyílása volt hiányos, egyszerűbb volt szerezni egy komplett géptetőt, mint két napig hajlítgatni a lemezeket. És ha már ott vagyok, hozzak egy ajtót is a törött helyére. Jobb lesz nekem, ha egy rendes lesz fent, nem gittelt.

Prokee-val beszéltem meg, hogy elmegyünk a géptetőért, amit a Cápabmw-fórumon lőttem. De hogy ne legyen ilyen egyszerű (és mert szerzett teherautót is), ezért átvittünk előtte mindent a raktárba, ahol a BMW bele lakik. Téli és nyári szetteket, minden autós dolgomat itthonról. Reggel elmentünk a géptetőért, egy álmos szombaton álltunk a budai hegyoldalban egy családi ház előtt. Az öregautós alkatrészek nem pajtákban cserélnek gazdát, ahogy sokan hiszik, hanem ilyen helyeken, a lehető leghülyébb időpontokban. A géptető számomra kívánatos része nem volt rozsdás, megvettem, de ajtó sajnos nem lett.

Egerbe menet összesen háromszor kellett ablaktörlőt szerelni a kölcsönautón, minduntalan szétakadt a mechanika, persze mindig esőben. Aztán inkább nem töröltünk, csak indokolt esetben. Így visszafelé csak egy újabb szerelés volt.

Szóval Csabinál ott állt a kocsi, darabokban. Ahol munka folyt, hozzáférhetően, ahol nem, ott letakarva, kiragasztgatva papírral. A jobb oldala teljesen kész, a doblemez, és annak összes rétege vasból van már, a küszöb is rendben, a sárvédőív is okés.

A futóműbekötési pont nem olyan szörnyű, mint hittük, inkább az látszott, hogy a törés miatt a küszöbben csordogáló rozsdás lé hagyott lenyomatot, ami lemosható volt. A hossztartó és fölötte a taposólemez viszont elég ramaty volt, az már épp elkészült. A tűzfal se volt olyan szörnyű, pár pötty, pár lyuk. Szóval haladunk, mindjárt megy a fényezőhöz. És szép lesz. Remélem.

UPDATE!

Köszönöm szépen a lelkes közösség mindenre kiterjedő támogatását, lett ajtó, több is, elhárultak a viharfelhők. A kisautóm boldogan halad a megújulás felé. Köszönöm, köszönöm!