Átadtuk a Hiace-t a szeretetotthonnak

2012.07.21. 08:55
38 hozzászólás


Ricsi elegáns, vasalt, fehér ingben fogad minket. Ő tartja karban a gödi Szorgos Kezek Háza hatalmas kertjét. Keze nyomán gyönyörű mikrotáj született: szögletesre vágott sövény, simára nyírt gyep, sehol egy lehullott levél, bár annak gyűjtését – saját elmondása szerint – kivételesen nem szereti. Ricsi évek óta a Szorgos Kezek Háza lakója. Harminc fogyatékkal élő társával együtt minden reggel ide érkezik, és az esti hazamenetelig itt tölti idejét. Az elmúlt hónapokban szinte semmit nem élt meg a külvilágból, mert az otthon környékén közel s távol nincs látnivaló, az öreg mikrobusz pedig, amivel utaztak, végleg kimúlt. Igényei nem nagyok, de azért fájlalja, hogy két hónapja szinte csak ezt a kertet látta.

Ez itt mind egy merő olaj volt...

Várkonyi Gábor vállalkozó. Autós újságíróként dolgozott sokáig, majd – miután szakértőként erre néhányan felkérték - ismerőseinek felhajtott egy-egy jó autót. Tudásának híre ment, így ma már feladta a sajtómunkát, kizárólag autóbeszerzésből él. Ellenőrzött, jó autók beszerzéséből. A Hiace is így került hozzá: egy Magyarországon élő amerikai család által sokat használt, ütött-kopott, de nem elhasznált autó. Gábor úgy döntött: éves nyereségének egy részét jótékonyságra fordítja, tehát a Hiace-t egy olyan intézménynek adja, amelyik küzd a mobilitás hiányával. Némi utánajárást követően kiderült, hogy a gödi Szorgos Kezek Háza régi kisbusza kidőlt a sorból – bár műszakilag karbantartották, ameddig lehetett, mostanra menthetetlenül szétporladt.

Igen ám, de a Hiace sem volt tökéletes. Az egész ötletről, az állapotfelmérésről, a munkák megtervezéséről már korábban született egy poszt, amelyre Totalcar-olvasók – nem túlzok - szinte százával jelentkeztek 5-15 ezer forintos adományokkal, ingyen alkatrésszel, kenőanyagokkal, de aki nem anyagi javakat ajánlott fel, az takarítást, fényezést, a keze erejét kínálta. Gábort is, minket is meglepte, milyen önzetlenség van ebben az országban, ahol mostanában a többség azt is meggondolja – igyon-e egy sört péntek este, vagy sem.

Fekete blúzban Csábiné Melinda, az igazgató, fehérben Szilvi, a titkárnő, kockás ingben Dani, akinek köszönhető az autó újszerű állapota, fehér ingben pedig Várkonyi Gábor, az egész projekt ötletgazdája

Gábor pár, nemes gondolkodású olvasó segítségére számított, ám a végén olyan sok ajánlattevő jött, hogy kvázi a teljes rendbe tétel befolyt a kasszába. Egyes munkákat akár többször is el lehetett volna végezni, hogy tényleg mindenki hozzáférhessen az otthonmentő Hiace-hez. Amikor megjelent a poszt, két napig csak az e-maileken ültünk, hogy mindenkinek válaszolni tudjunk, aki írt, utána pedig hetekig ment a logisztika, hogyan lehet a legjobban rendbe tenni a kocsit.

Hadd idézzem Gábor alig pár hete írt levelét a hozzájárulásokról és a munkákról:

„Egy kedves felajánló a szervizében megcsinált mindent, ami kopó, forgó, mozgó alkatrésszel kapcsolatos hiba volt, ellátta a folyadékok, fékek, vezérlés, hátsó lengéscsillapítók cseréjét. Ott tették rendbe a diffit is, azért kellett csak fizetni, 140 ezer forintot.
Kaptunk egy új tűzoltó készüléket, egy kannányi gázolajat.
Egy ismerősöm végezte a karosszériafényező munkákat, szintén ingyen.
Vettem rá új nyári Michelin gumikat, azoknak darabja 30 ezer forint volt. Rendelésben vannak még téliek, nemsokára megjönnek. Amik most az autó csomagtartójában vannak, azok voltak rajta, de elég öregek, nem hinném, hogy sokat bírnak.
Egyed Dániel, az mbcolordreamtől takarított, felnit fújt, klímát tisztított. Jelentősen hozzájárult az esztétikai élmény fokozásához, majd később felajánlott egy cédés rádiót is a nem működő helyett.
Számtalan egyéb felajánlás is érkezett, például autómatricázás, üléshuzat, stb.
Biztosan lesz, aki megsértődik, kellemetlenül érzi magát amiatt, hogy nem hozzá vittük javítani/takarítani/bármire az autót, de komoly logisztikai feladat volt így is a dolog, nem maradt időnk mindenre és mindenkire. Elnézést az érintettektől, remélem nem szegi kedvüket a következő projektnél, amit mindenképpen szeretnék összehozni jövőre.
A költségvetés tehát 140+120+kb. még egyszer 120 ezer forint a téli gumikra, de utóbbiaknak még nem tudom az érkezési idejét és pontos árát. Illetve volt még egy tank gázolaj, kb. 20 ezerért ment bele. A teljes befolyt összeg 375 ezer forint volt.
Remélem mindenkiben jó emlékként marad meg a dolog, és senkit nem bántottam meg akaratomon kívül vagy figyelmetlenségből, mert esetleg nem válaszoltam az e-mailjére.

Üdv, Gábor”

Aztán hopp, egyszer csak kész lett. Egy júniusi napon bepattantunk tehát a Hiace-be – ami belülről, műszakilag most olyan, mint az új, kívül látszik kicsit, hogy lakatolva volt, de mindenképpen mutatós és sok-sok évig használható jármű lesz. Megy a klímaberendezés, duruzsol a motor, egy szakadás nincs az üléseken, még az illata is finom.

Nem tudtuk, milyen lesz Gödön a fogadtatás, egyikünk sem járt még az otthonban. Nem készültünk arra, ami várt bennünket.

Fogadás sorfallal

Egész sorfal állt a bejáratnál, ahogy begördültünk az udvarra a Hiace-szel. Gábor behúzta a kéziféket, kiszállt, én még szedtem össze a cuccaimat. Félénk srácok közeledtek, pár méterre megálltak az autótól, figyeltek. Kiszálltam, elkezdtem fotózni, hogy egyszer legalább látsszon a kocsi a képeken, mert féltem, később túl sokan lesznek körülötte. Az akció láttán páran közelebb araszoltak.

Peti volt az első, akivel összebarátkoztam

Peti szólított meg először. Egyszerűen megveregette a vállamat, szélesen vigyorgott, majd megjegyezte – „jó kis kocsi!” Lassan mind többen körülálltak bennünket, oldódott a hangulat. Gábor és titkárnője, Szilvi a papírok átadásával volt elfoglalva, ezért felrántottam a kocsi ajtaját, és mindenkit az utastérbe invitáltam – „gyertek, üljetek be, ne maradjon hely üresen!”. Egy perc alatt megtelt a busz, még a kocsi leendő sofőrje, Orczászky Tamás (igen, jól tudják, a siriusos Orczászky Jacky unkaöccse ő) is helyet foglalt a volán mögött.

Köszönjük, akkor most már a miénk? Tamás kezében a Toyota papírjai

A busz tömve volt boldog emberekkel, erősödött a zsizsegés, vagy negyed órán át senki sem akart kiszállni, pedig kánikulai hőség dühöngött. Tisztára karácsony, de nem olyan, mint a valóságban, hanem mint az amerikai filmeken. Itt kínálkozott az alkalom, hogy megtudjak Tamástól egyet s mást a buszok használati módjáról.

Így fogunk utazni!

„Az otthon két busszal működik, az eddigieket a baptista szeretetszolgálattól kaptuk. Újakra nincs pénz, ezért minden ilyen otthonnál ezek sok helyen, sok használatot látott járművek. Mi a lehetőségeinkhez mérten, sok karbantartással, állagmegóvással próbáltuk őket a lehető legtovább üzemben tartani. A harminc gyereket a két busz két turnusban tudja összeszedni Vác környékéről. Amikor áprilisban végképp elrozsdásodott, majd kiesett alólunk a régi, amerikai Ford kisbusz, a szeretetszolgálat ideiglenesen kivonta az egyik saját járművét a használatból, és átadta nekünk, de idővel vissza kellett adnunk. Az elmúlt hetekben, amikor már csak a régi, másik busz maradt, nehéz időket éltünk át – akinek volt az itt dolgozók közül autója, mind beszállt az utaztatásba, de személyautókkal ennyi embert mozgatni szinte lehetetlen. Nem is beszélve arról, hogy kirándulni végképp nem tudtuk elvinni a csapatot – annyi benzinpénzünk nincs. Nem tudom, hosszú távon mi lett volna velünk a Hiace nélkül. Teszem hozzá: ilyen jó állapotú kocsija nem sok otthonnak van, mi csak sokkal rosszabbakat szoktunk látni” – így a sofőr.

Azért csak sikerült kiszállni

Közben a többiek előbújtak a buszból. Egy szemüveges srác, Kiss István is odasomfordált (láthatóan jóval fiatalabb volt a többieknél), majd megjegyezte – „nagyon szép a busz, bár én csak hátra ülhetek, mert én még kiskorú vagyok”. Krisztián is előkerült, ő az otthon ügyeletes autóőrültje, már szerelt kocsit is, egy rakás típust fejből ismer, lámpáról megmondja, melyik, melyik – „jó lesz ez a Toyota, nagyobb is, mint a régi.” Majd Ricsi, a kertet karbantartó srác is hozzáfűzte – „szeretem ezeket az új kocsikat, nézegetni, örülni nekik. Gondolom, sokat ülök majd benne, megyünk kirándulni is végre. Sajnos ilyen régóta nem volt már.” A gondolatok persze nem fogalmazódtak meg olyan plasztikusan, összetett mondatokban, mint megszoktuk, de szinte tapintható volt az eufória.

Ezt a képet Peti készítette rólunk

Megtörtént a papírok átadása, felszabadult hát Csábiné Melinda is, az otthon igazgatója. Tőle tudtam meg a legtöbbet. Ő mondta el, hogy az otthont 2006. februárjában alapították, miután 42 önkormányzatból, akiknek írt, 12 jelezte, hogy szükség lenne egy ilyen intézményre, és esetleg be is tudna szállni a költségekbe. „Vác körül húztunk egy kört Szokolyától Dunakesziig, innen hozzuk a gyerekeket, csak egy otthonosunk van, aki Budapestről jön, de őt a szülei minden reggel elhozzák Dunakesziig” – meséli.

„Jó kis életünk van itt. Tele vagyunk társasjátékokkal, de ilyenkor nyáron az idő java részét kint töltjük. Nincs itt tétlenség, bevonjuk a gyerekeket az összes munkába, a kertészkedésbe, takarításba, tálalásba, mindenféle egyéb teendőbe. Olyan ez, mintha otthon lennének, van játék, van pihenés, de akad bőven komoly feladat is. Nagyon vegyes a gyerekek összetétele, 13-tól 52 évesig terjed az életkor, akad, aki a kezdetektől jár ide, de néhányan még csak most szoknak be. Heterogén problémákkal állunk szemben, van, aki zavaros magzatvízzel született, akad, aki csecsemőkori betegségét nem heverte ki, egy autista kislányunk is van, ő ilyenkor, amikor váratlan dolgok történnek, félrevonul, de némelyik gyereket később érte valamilyen behatás, betegség, vagy például az egyik kislányt kilenc éves korában elütötte egy autó. Hónapokig kómában volt, amikor feléledt, nem tudott beszélni, mozogni, nem emlékezett semmire. Kitartó, szívós munkával tanult meg újra járni, beszélni. Nehezen megy, de fantasztikus memóriája van, fejből tud rendkívül hosszú verseket" – meséli Melinda, és hangjában olyan szeretet cseng, mintha az összes gyerek az övé lenne.

Egy versmondó, egy kertész, egy minden lében kanál, hátul pedig egy focista

És valóban, tíz percen át forog a kamera, amíg végighallgatjuk a Walesi bárdokat, végig egy hiba nélkül. Sosem lennék képes megtanulni, de sajnos a felvétel az internet rohanó kívánalmai áldozatául esik a videós vágószobában.

A legaktívabb lakók, illetve a megilletődött hozzájárulók, kezükben az ajándék képekkel

Körbejárjuk a házat, itt a klubszoba, ez az étkező, amott a mosoda. Mindenhol rajzok, festmények, egészen egyedi művészi alkotások. Ajándékba mi is kapunk egy-egy viaszrajzot, direkt nekünk készítették. Azóta a dolgozó falán van, kevés kedvesebb ajándékot kaptam. Vannak, akikkel szoros barátságot kötünk. Krisztiánnal elmélyedünk az autókban – mert milyen más témája legyen egy monomániás Totalcar-újságírónak – mutogatok képeket, megvitatjuk a konstrukciókat. Nehezen fogok ki rajta, végül a klasszikus beugratóst veszem elő, és megmutatom a Bianchi képét. Nem ismeri fel – mondja, olyan, mint egy Trabant, de nem az. Olaszokon kívül nem sok ember ismerte még fel, milyen autó van a képeken – részemről ez sportszerűtlenség volt.

Közben kint, a kertben Gábor elmeséli, hogyan lett a Hiace, mindenki tapsol, üdvrivalgás. Melinda is köszönetet mond, semmi túlzás, semmi ömlengés, csak a tiszta meghatottság. Az élet magas pillanatai ezek, elmondhatatlanul jól érzem magam, hogy részese lehettem az ügynek. Ebédhez terít a csapat, még egy kicsit dumálunk, előkerül a foci – amihez nálam itt nagyjából mindenki jobban ért, a gitározás – többen elkezdték tanulni a hangszert Tamástól, a sofőrtől, aztán elpakolás után búcsút intünk. Három órát töltöttünk Gödön, de olyan volt, mintha harminc perc lett volna.

Ricsi, aki nem fért be, szintén tud jó néhány verset fejből

A srácok zseniálisak, a hely pedig a boldogság szigete, pedig az ember, amíg nem lép be, úgy gondolná, éppen az ellenkezője. Furcsa kimondani, de rég volt ilyen jó napom.

Két gyerekem van, egyikük meglehetősen nehéz eset, emiatt sokszor gondolok arra, hogyan lehet úgy létezni szülőként, ha igazi probléma van a kölökkel. Ez csak egy harmincfős otthon a fogyatékkal élőknek, lényegében egy egész éves napközis tábor. De a háttérben itt valódi tragédiák húzódnak, olyanok, amikbe bele se mer gondolni az, akinek a normál vágányon gördül az élete. De Gödön megtapasztaltam, hogy van élet és öröm a bajon túl is. És ehhez Várkonyi Gábor, mögötte a Totalcar olvasóinak támogatásával egy szép darabot hozzá tudott tenni. Mostantól lesz kirándulás, könnyű lesz a bejárás, egy súlyos gonddal kevesebb, és ezt mindenki érezte az otthon lakói közül. Van ennél jobb? Van az a Ferrarimaseratiporsche, ami ennél többet ér?

Még valaki, aki örül

Kötve hiszem.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.