Ma, ha bármibe belekattintasz és megtalálod a Deezer-hirdetést, akkor tudd, hogy mi szól, ha rákattintasz a lejátszás-gombra. Nincs köztük sem technó, sem rave, sőt, valójában csak olyasmi akad itt, amit ún. hangszereken játszanak. Szóval nincs Prodigy sem, bocs. Lehet, hogy kicsit kuszának tűnik, de ha minden jól megy és reggel élesedik a lejátszónk, akkor a reggeli bootolást jelentősen megkönnyíti. Ha valami nem tetszik, akkor még mindig ki lehet kapcsolni, na bumm. Jó szórakozást!
Cannibal Corpse: Hammer Smashed Face
Ébresztőnek pont jó, kávé mellé. Mindössze 26 perc kellett ahhoz, hogy 1993-ban a Cannibal Corpse berobbanjon a death metal élvonalába (pedig ez már a harmadik lemezük volt) és talán nekik is köszönhető, hogy egy pillanatra még a zenei mainstream-vonulat is felfigyelt erre a meglehetősen extrém műfajra. Valójában valamikor a nyolcvanas évek elején a Slayer volt iszonyatosan nagy hatással a későbbi death metal bandákra, de a ők inkább megmaradtak a speed és thrash (figyelem, nem trash!) metalnál és jól tették. A későbbiekben az északi bandák (svédek, norvégok) vitték el az egész death metalt olyan irányba, ami már nekem nem annyira tetszik. Obituary, Cannibal Corpse, valahol pontosan ennyi kell, nem több sötétség vagy sátánizmus. A 26 perces Hammer Smashed Face c. albumon található még a remek Black Sabbath Zero The Hero-feldolgozása, de ha választani kell, akkor a kalapáccsal szétvert arccal indítanám a napot.
Komár László: Alfa Rómeó
Kell ide magyarázat? A magyar Elvis sokak szerint ciki volt és a valóságban sem volt egy finom ember, ellenben nem volt gondja elmondania, amit gondol. És hát fénykorában Zalatnay Cinit perselyezte a csápos emelőjén, amiért kijár neki a tisztelet, mert Cini akkoriban meglehetősen jó csaj volt. És persze Laci tudta, hogyan kell intézni az ilyesmit. Isten nyugosztalja.
Joan Jett and the Blackhearts: New Orleans
A punkzene nagyanyjának hívják csak az 1958-ban született Joan Marie Larkint. Mindenki a legnyálasabb dalát ismeri (I Love Rock’n Roll), amivel annak idején elég pénzt csinált ahhoz, hogy játszhassa a saját zenéjét. (Valami három hétig vezette az American Billboard Chart 100-as toplistát). Joan Jett amúgy remekül néz ki manapság is és ugyanúgy koncertezik, mint annak idején, a hetvenes évek végén, amikor maga Lemmy Killmister kérte fel a Motörhead előzenekarának és toltak koncertturnét Alice Cooperrel hármasban (nyugodt teadélutánok lehettek). Maga Lemmy nyilatkozta róla, hogy Joan az ő női énje, aki a seggébe dugja a kritikusokat és mindig is szerettek velük zenélni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy Lemmy pisztolytöltényekből készített övét nyúlta le Jett az egyik alkalommal és azóta sem adta neki vissza. A New Orleans tipikusan az a dal, mire elkezdi ütni a ritmust az ember: kicsit szemetes, rekedt, egyszerű de imádnivaló. Joan Jett rulez.
Freundeskreis, Joy Denalane: Mit Dir
Kicsit nyugtassuk meg a kedélyeket, lazítsunk, hogy aztán rápöröghessünk ismét. A Freundeskreis formáció a létező legjobb dolog volt, amit a számomra – kevés kivétellel – hallgathatatlan német hip-hop/rap kinyomott magából. Nagy kár, hogy 2007-ben feloszlottak, mert meglehetősen jól összerakott alapokon toltak elgondolkodtató szövegeket, ráadásul túlnyomó részt angolul, németül és külön pluszpont járt az eszperantóért is. Több remek dalt is felhozhattam volna (Esperanto, a nagysikerű A-N-N-A, vagy a Tabula Rasa), de ez a laidback-dal hozza vissza leginkább ifjúkorom tóparti, laza hangulatú, nevetéssel és kenderfüsttel borított bulijait, amikor még mindenki igaz barát volt és gondtalan. Sajnos a Halt dich an deiner liebe fest nincs a Deezer-kínálatban. De azért csak iderakom.
UB40: Kingston Town
Maradjunk még ezen a vonalon és gondoljunk bele a ténybe, hogy ez a dal idén 24 éves. Ilyenkor veszem észre magamon leginkább, hogy mennyire öregszem. A UB40-mánia évente kétszer tör rám, olyankor viszont csak és kizárólag őket hallgatom (Rats In The Kitchen mondjuk így választások előtt stílusosabb lett volna). Az volt az igazán csodálatos bennük, hogy az első, igazán multikulti-formáció voltak, hiszen akadt köztük jemeni, ír, brit és jamaikai is. És ez még önmagában nem hír, de az, hogy 1978-tól 2008-ig együtt zenéltek harminc éven keresztül úgy, hogy meglehetősen ügyesen lavíroztak a kommersz és a minőségi reggae között, na az nem semmi. Ali Campbell, a frontember akkor lépett ki. A Robert Palmerrel közösen készített I’ll be your baby tonight – ami egy remek Bob Dylan-feldolgozás – csak azért nem került ide, mert…
Robert Palmer: Addicted to Love
...című dalát is beválogattam. 2003-ban, 54 évesen, szívinfarktusban hunyt el egy párizsi hotelszobában a brit zeneipar egyik legjobban öltözött és sokak által legnagyobb hatásúnak mondott zenésze. Robert Palmer mindent játszott és mindenben jó volt, nagyon-nagy kár érte. Természetesen az Addicted to Love lett a választás (a Simply Irressistible sokaknak emészthetetlen), de aki ismeri ezt a dalt, az tudja jól, hogy 1985-től 1990-ig ez volt A Videóklip, amit minden kamasznak látnia kellett. És nem utolsó sorban remek vontatott alapja van, tényleg olyan, mint amiről énekel. Egy ütemes hancúrozás alkonyattól pirkadatig.
EMF: Unbelievable
DJ Milf, Zac Foley és James Atkin adták a magját az Epsom Mad Funkers-zenekarnak, akiktől a zenetörténelem elvárta, hogy letegyék azt az egy lemezt, amely egyszerűen hibátlan. A Schubert Dipben benne volt minden, ami a kilencvenes évek eleji Anglia fiatal generációját jellemezte. Tempó, leszarás és a féktelen Trainspotting-érzés. A mai napig minden rendes buliban üvöltenie kéne ennek a dalnak. Zacnek mondjuk össze is jött az aranylövés. A Toots and The Maytals sajnos nem került be (sok lett volna a reggae), pedig a Broadway Jungle szintén remek filmzene. A This Is England c. filmet amúgy mindenkinek ajánlom.
Body Count: Cop Killer helyett Necessary Evil
Ha már nyolcvanas-kilencvenes, akkor mindenképpen meg kell említeni az Amerikán végigsöprő erőszak-hullámot. A jellemzően feketék kárára elkövetett rendőri túlkapások vezettek oda, hogy komoly utcai harcok törtek ki Los Angelesben és a Nemzeti Gárdát is mozgósítani kellett. A rendszer sokszor igazságtalanul és kirekesztően bánt velük, az utolsó csepp a pohárban pedig a fekete építőmunkás, Rodney King esete volt, akit rendőrök vertek félholtra az utcán minden ok nélkül egy országúti ellenőrzés során. Bár King ártatlanságát videófelvétel is bizonyította, a Los Angeles-i rendőrfönök, Daryl Gates próbálta eltusolni az ügyet és a két rendőrt végül felmentették. Őt is említi az ember, aki először mondta ki és használta a nigger-szót dalszövegben. A mai nyálas, rapzenének nevezett kommersz hulladékot rágcsáló generációnak már csak egy vicces bohóc Ice-T, de ő volt az, akinek a Cop Killer című dala (ami a fenti eset margójára született) még magát George H.W. Bush-t, az USA akkori elnökét is megakasztotta. A thrash-speed metalt játszó Body Count (Ice-T és Ernie C gitáros zenekara) azonos című albumán jelent meg először, de komoly fenyegetések hatására a Warner kiadóvállalat levetette a lemezről. Ice-T ezek után kislemezként jelentette meg, na bumm. A Body Count lemez mindazonáltal egy meglehetősen egyszerű, de mindenképpen húzós, jó tempójú darab, szerintem az egyik legjobb afroamerikai metálzenét játszó formáció ez. Külön kiemelném a Hey, Joe remek feldolgozását, valamint a KKK Bitch című örökzöldet. Sajnos a Cop Killer bannolva van a Deezerről, így a Necessary Evil kapott esélyt, szövegben elég erős ez is és Ernie C azért ért a gitárhoz (2:17-től). A zenekar öt alapító tagja közül egyedül Ernie C és Ice-T élnek még. D-Roc és Beatmaster V rákban haltak meg, Mooseman egy utcai lövöldözésben.
Titas: Policia
Ha már a rendőröknél tartunk, akkor idekívánkozik a brazil Titas, akik Sao Paolo első komoly rock-bandája voltak. 1986 óta nyomják az ipart és több, mint hétmillió lemezt adtak el csak Brazíliában. Keményen felszólaltak a rendőri korrupció és a narkó-hatalom ellen, ezt a dalukat a még a Sepultura is feldolgozta a Blood Routed-lemezen, mivel a szókimondó Titas nagy tisztelői voltak. Sőt, olykor beugrottak egy közös bulira is.
Sepultura: Territory
Tökéletesen rá lehet kötni a Titasra a Sepulturát, ráadásul aktuálpolitikai vonzata is akad (Putyin úrnak szeretettel). A Territory remek, súlyos zúzda abból az időből, amikor a Sepulturát még nem verte szét a dolog, amit úgy hívnak: nő.
Black Flag: Rise above
És akkor a Black Flag, kiknek dalát szintén feldolgozták a Cavalera-fivérek. A 76-ban alapított bandába Henry Rollins 1981-ben lépett be és elég kemény punk-dolgokat hagytak az utókorra. Rollins könyvét (Punk a platón) amúgy mindenkinek ajánlom. Ekkoriban még a Haagen-Dazs-nál árult fagylaltot és a plakátjaikat tussal rajzolták papírlapokra. A másik klasszikus a Six Pack, ami nem más, mint a hatos csomagolású dobozos sör.
Motörhead: Overkill
Lemmy Killmister, Phil Campbell, Mickey Dee vagy Philty Animal Taylor, Fast Eddie Clark. Ők mind a Motörhead voltak és örökké azok is maradnak. Aki nem olvasta a Fehércsíkláz című könyvet, az a zenetörténelem legszórakoztatóbb történeteit vonta meg magától. A Motörhead pedig szimplán a világ egyik legjobb, leghangosabb rock bandája. Lényegében bármi ide kerülhetett volna tőlük, de maradjunk az Overkillnél, ami egy igazi himnusz és a 3:30-tól kezdődő dupla kijátszás olyan vegytiszta rockzene, hogy besírsz. Lemmy egy isten. És a blueshoz is ért.
Bauhaus: Bela Lugosi’s Dead
Ismét egy szám, amit a Sepultura vitt sikerre, pedig a gótikus rock feltalálóinak száma. A Bauhaus nevével ellentétben nem német, hanem brit zenekar. Northampton a hetvenes évek végén elég lehangoló hely lehetett. A mindenkori legjobb Drakula-szereplőre, Lugosi Bélára emlékeznek benne és azért szokatlan, mert több, mint kilenc perces hossza ellenére is műsorra tűzte a BBC, ami akkoriban nagy szó volt.
Geier Sturzflug: Bruttosozialprodukt
Na, ez elég meredek, de ez egy igazi német újhullám-termék. Mi mással evezhetnénk át a lazább hangvitelű vizekre, ha nem ezzel? Oké, lehetne 99 Luftballons vagy a Triótól a Da-da-da is. Annak a klipje ütvefúr.
Európa Kiadó: Ki tudja, hol van Nórika
Nagyon jó lett volna iderakni a hazai újhullám legjobb dalát (ami inkább rock’n roll-dal), a Mocskos Idők-et, de a Deezer elég csínján bánik Menyhárt Jenővel és bandájával. Így maradt a Nórika. A Mocskos Idők pedig álljon itt.
Deák Bill Gyula: Zöld csillag
Csillag egyenlő Mercedes. Így kapcsolódik ide, ha netán összefüggést keresnének. Radics Bélától alig van valami a Deezeren, de ezen nincs is mit csodálkozni, kevés a Tűzkerék jó minőségű felvétele, a többség csak kopott szalagokon maradt az utókorra. Minden idők legnagyobb magyar gitárosa – ez áll a sírján és akik vele zenéltek és tanúi voltak tündöklésének és bukásának, azok mélyen egyetértenek ebben. A gond csak az, hogy kevesen emlékeznek már rá vagy Bencsik Samura, de az biztos, hogy Bill kapitány mindent megtesz azért, hogy életben tartsa a Radics-legendát. A szomorú ebben az, hogy a hazai zenei élet még csak megközelítőleg sem mutatta meg azt, aki majd egyszer így tudja énekelni a blűű-hűű-hűűűzt, mint Deák Bill. Nagy kár, de sajnos már most borítékolható, hogy ilyen hang több nem lesz. Addig hallgassátok, amíg lehet. Mert róla tényleg Chuck Berry mondta, hogy a legfeketébb fehér torok, aki valaha is hallott.
P.Mobil: Utolsó cigaretta
Falamról eltűntek a hősök, a szelíd vándor kék motorján kitart még. Egy igazi rock-klasszikus a magyar rockzene torkából énekelve, miközben az Easy Rider-filmplakátot nézi a falán. Lehet vitatkozni azon, hogy ki volt a szocialista idők felforgató elemének tartott P.Mobil legjobb énekese, de számomra Vikidál és Rudán Joe sem tudta azt adni, amit a 2008-ban betegségben elhunyt Tunyogi Péter. Kicsi ember volt hatalmas hanggal. És a Hammond-orgona megural!
Rose Tattoo: Nice boys (don’t play rock’n roll)
Ha már kicsi emberek és nagy hang, akkor nem lehet szó nélkül elmenni Angry Anderson mellett, aki alig 160 centi, mégis az ausztrál rockzene meghatározó személyisége. Az ACDC-vel egyetemben a nyers, utcai rockot és bluest kombinálták és csak azért nem lettek olyan ismertek, mint a Young-fivérek és Bon Scott zenekara, mert alig hagyták el Ausztráliát. Ettől függetlenül rengetegen feldolgozták dalaikat és a Rose Tattoo a mai napig a régi, keményvonalas rockzene egyik dinoszaurusza maradt.
Mountain: Mississipi Queen
Lassan elbluesosodunk, de ha autós film, akkor Vanishing Point és a Mountain Missisipi Queenje, ami az egyik legtöbbet használt filmes betétdal evör. De legalábbis az első pár riff tutira.
Blues Brothers: I Ain’t got you
Két legyet egy csapásra: két kultfilmben is feltűnik ez a dal. Andrew Dice Clay alias Ford Fairlane is tolja _abban_ az epikus jelenetben ("az ujjammal jobb ritmusban tudok pattogtatni"), a stúdióban és persze Jake és Elwood kalandjait is elkíséri a Blues Brothers-ben.
Jerry Reed: East Bound And Down
Mr.Bajusz, azaz maga a szőrös mellkasú, egymillió dolláros mosolyú Burt Reynolds játszotta A Smokey és a Bandita főszerepét, aki felettébb kedvelte az autós filmeket, hiszen az Ágyúgolyófutamban is nagyot alkotott. És aki látta a filmet, annak erről a dalról mindig beugrik majd.
Oliver Onions: Dune Buggy
Na ezt tényleg senkinek nem kell bemutatni. Életünk szerves részét képezik a december végi Bud Spencer-filmek és rendkívül elszomorító volt látni, hogy idén teljességgel száműzték őket a legnézettebb TV-csatornákról. Ami egy nettó baromság, hiszen a Különben dühbe jövünk még akkor is szórakoztató, hogy ha képkockára pontosan meg tudjuk mondani, mikor jön a bődületes nyakleves. Könnyed, szórakoztató, vérmentes és vicces. Kivétel nélkül imádjuk mindet. Ha idén is mellőzik őket, akkor fakarddal vonulok az MTVA vagy az RTL székház elé.
War: Low Rider
Rézmányi Balázs – aki itt ül mellettem – két napig küzdött a Cypress Hill-féle Lowrider érdekében, de rámutattam, hogy van ám eredeti dal is. Ez az. Ugyanolyan fekete, ugyanolyan ismert és könnyen fejben ragad. (Vigyázz, a képen egy leadsled!)
Black Sabbath: War Pigs
Éles váltás, azt meg kell hagyni, de személyes kedvencemet nem hagyhatom ki. A Black Sabbathot nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük az újkori heavy metal feltalálóinak. A brit Kerrang! hard-rock és heavy metal magazin olvasói simán megszavazták minden idők legjobb rock-albumának azonos című lemezüket. Bill Ward, Geezer Butler, Tony Iomi (aki kábé a világ összes heavy metal gitárrifjét feltalálta), Ozzy Osbourne. Így néz ki az eredeti Sabbath, nem másképp. Tény, hogy Ronnie James Dio tudott énekelni (ellentétben Ozzyval), sőt, Ward, Butler és Iommi is szakmájukban messze túltettek Ozzyn, de olyan ez, mint a Corvette-ben a Ferrari motor: szépen szól meg megy is, de nem az igazi. Black Sabbath csak egyféle van. A Paranoid és a Black Sabbath lemezek lerakták a modern metálzene alapjait. Hallgassák csak az iszonyatosan súlyos, mázsás riffet a fekete SG-ből, a bekomponált légószirénát, Ward feszes, masszív dobjátékát és ahogy Buttler rakja alá az alapot…mnyamm…hibátlan az egész dal. És a IV. c. albumig bezárólag szinte minden, amit ezek együtt kihoztak. Aki teheti, az mindenképpen nézze meg őket élőben, szegény Iommi rákkal küzd és egyre soványabb, de ettől függetlenül a Black Sabbath akkor is az lesz, amikor már seprűnyéllel támasztják őket a színpadon. Ilyen hangzás csak egy van: metál-gigászok, vén csatalovak, de a hangulat ott van még ma is. Kár, hogy Ward berágott a többiekre a lóvé miatt.
Iron Maiden: Fear Of The Dark
Esti vezetéshez csak ezt. Amikor már ragad le a szem és összefolyik a szalagkorlát a horizonttal, na akkor kell elővenni Bruce Dickinsont és az Iron Maident, jól kicsutkázni a hangerőt és kivárni, amíg 1:42-nél Dave Murray szétzúzza az agyunkat, egy pillanat alatt száműzve az álmosságot. Alternatív megoldásként a Be Quick Or Be Dead-et javasoljuk ugyanerről a lemezről. Fiatalok talán nem tudják, de Dickinson képzett pilóta és rendszeresen ő vezette a banda repülőgépét az egyes turnéhelyszínekre. Húsz évig charter-pilótaként dolgozott szabadidejében, pl. 250-szer repült Szaúd-Arábiából Manchesterbe az Astraeus Airlines gépével. A légitársaság 2011-ben szűnt meg.
Slayer: Raining Blood
Na, ha idáig eljutottak, akkor valószínűleg éppen tízórai után vannak, beállt a kajakóma, eltunyul ilyenkor az ember. De majd ez a pár úriember meghozza az életkedvet: Kerry King, a tavaly májusban elhunyt Jeff Hanneman, Tom Araya és Dave Lombardo dobos, akinek a zsenije leginkább akkor bontakozik ki, amikor beugrik dobolni a fogalmatlan Lars Ullrich helyett egy-egy Metallica-buliba. A Slayer talán az egyedüli formáció, amely a nyolcvanas évek nagy bandáiból (Slayer, Metallica, Megadeth, Anthrax) a mai napig leginkább kitartott a stílus mellett.
Guns’n Roses: Paradise City
Személy szerint én örülök, hogy a gyökér Axl Rose miatt széthullott a Guns’n Roses. Így legalább a csúcs közelében hagyták abba és senki nem veszi számba a kínlódást, amit ezen a néven a Spaghetti Incident óta bemutatott a zenekar, amelyből az elhízott, notóriusan késő Rose-on kívül senki nem maradt. Slash – mellesleg a világ két legjobb gitárosának egyike - önéletrajzi könyvében szépen rámutat arra, mi vezetett a széthulláshoz, hogyan kellett megválni a hiszti miatt jobbnál-jobb zenészektől és az idő őt igazolja. Az ő koncertjeire (pláne, ha összeáll Duff McKagannel és Matt Sorummal) legalább elmennek a rajongók és hallgatják a rock’n rollt, a Slash’s Snakepit és a Velvet Revolver is sikeres lett. A Guns egy igazi üstökös volt, a 80-as, 90-es évek a taknyos-nyálas pop-kultúrájának mutatott be és fontos szerepe volt a rock’n roll újkori térnyerésében. Az Appetite For Destruction pedig a Rolling Stone-magazin szerint is ott van 500 lemez között, amit meg kell hallgatnod, mielőtt meghalsz. A Kerrang! pedig simán csak minden idők egyik legjobb rock-lemezének titulálta. Van rajta több jobb szám is, mint a Paradise City, de ezt ismeri a nép és remélhetőleg azért mindenkinek megvan a Freddie Mercury-emlékkoncert és a Kill Your Idol-póló. Vagy nem?
Prince and the New Power Generation: Sexy Motherfucker
Több, mint tucatnyi húros hangszeren játszik mesterien, eszméletlenül jó zeneszerző- és dalszövegíró, valamint a kúlság koronázatlan királya Prince (akit újabban megint így hívnak). Sokan nem tudják, de a világ legjobb gitárosai között tartják számon (sokan egyenesen Hendrixhez hasonlítják), érdemes rákeresni egy-egy blues-sessiönjére, megéri. Sokat elmond róla, hogy még az olyan szőrösszívű rockzene-imádók, mint Sixx a kultrovatból is csak annyit tesz hozzá, hogy kurva jól játszik, csak ne kelljen látnom. Na igen, mindig is sajátos egy figura volt, de az évek alatt csinálta a saját zenéjét és konkrétan magasról tett az uralkodó széljárásra. És így lett belőle önálló stílus. És hogy miért kúl? Elég megnézni a Sexy MF-videóklipet az elejétől és rájövünk, hogy aki 1992-ben citromsárga nyolcas BMW-vel nyomult, pisztolyforma arany mikrofonnal, az egyszerűen tudta, mi a menő. Prince zseniális mind a mai napig.
James Brown: Papa’s Got A Brand New Bag
A soul keresztapja, nem kell többet mondani. Tőle tanulta Jackson a mozgást, Prince a showt és nagyjából mindenki a funkot. James Brown utcagyerek volt (és valahol élete végéig az is maradt) és úgy is intézte a dolgait. Keményen dolgozott és nem éppen finom módszereiről volt híres. Viszont még akkor sem tudott rá megharagudni a közvélemény, amikor félrelépő feleségét egy ólmosbottal az autójába kergette, majd leadott a kocsira pár lövést is. Felmentése után született az amerikai tévézés egyik legszórakoztatóbb interjúja is, amikor a mattrészeg Brown a műsorvezető csaknem minden kérdésére dalszöveggel válaszolt. Konkrétan leszarta? Le hát. Megtehette.
Otis Redding: The Dock Of The Bay
Ha már soul, akkor nem hagyhatjuk ki Otis Reddinget sem és ezt a klasszikust. Ha mást nem is, de azt mindenképpen jegyezzék meg róla, hogy ő volt az, akit 1989-ben maga Little Richard iktatott a Rock’n Roll Hall of Fame-be. Méghozzá teljesen sajátos és egyedi módon, mindennemű nyálverés és szomorkodás nélkül. Azóta sem volt ilyen. És nem is lesz.
Little Richard: Lucille
A zenetörténelem legnagyobb pávája és egyben maga a rock’n roll. Nehéz ember, rengeteg sztár-allűrrel, ugyanakkor egy élő legenda a mai napig. Ha fehérnek születtem volna, senki nem tudta volna, ki az az Elvis Presley. – mondta magáról és ebben van némi igaza. A kor és Amerika akkoriban nem volt felkészülve arra, hogy egy fekete zenész befusson, így a kiadóvállalatok is kapva-kaptak a jól sztorizható és jóképű Elvis után. Az már csak az ő pechje, hogy sokan azok közül túlélték és lettek sztárok, akiket annak idején éppen miatta mellőztek. Little Richard a rock’n roll. Flitteres ruhában, kitágult pupillákkal, zongorát püfölve. (tekerd 3:32-ig)
The Rolling Stones: Jumpin’ Jack Flash
Ha már rock’n roll és nagy túlélők, akkor hogyan lehetne kihagyni az 52 éve (!) zenélő Stonest? Senki nem tudja, hogyan lehetnek még életben mindannyian, főleg úgy, hogy masszívan végigtolták a 60-70-80-as éveket és nem sajnálták maguktól semmit. Rejtély, az azonban biztos, hogy ennyi slágert és ismert dalt senki nem adott a zenének, mint ők. Nagyon öregek, nagyon profik és még mindig el tudják hitetni velünk, hogy a nagypofájú taknyosokból nagypofájú nagypapák lettek. A Jóisten tartsa meg őket még sokáig. Ha látták a Félelem és reszketés Las Vegasban c. filmet, akkor ezt a dalt is ismerik (ha máshonnan nem is).
AC/DC: ???
Nincs. Nem értem. A Deezeren egyetlen AC/DC lemez sincs fent. Csak tribute-zenekarok dalai. Felfoghatatlan. Nem írtak alá? Nem adtak dalokat? Sokat kértek? Olyan nincs. Az AC/DC-ért sosem sok a kifizetett pénz. Hogy lehet ez? Ez olyan, mintha tesztautót kapnánk ülések nélkül. Mire üljünk, útban a pokolba?
The Cure: Boys Don’t Cry
Annyira elkeseredtem az AC/DC hiányon, hogy Robert Smith szövegéhez menekültem. Gondolta volna, hogy a The Cure már 38 éve létezik? Igaz, ez idő alatt egyedül Smith maradt állandó tag, ennek ellenére az utóbbi évek legjobb híre volt, hogy újra összeálltak és végigturnézzák először Európa majd Ázsia és Amerika nagy zenei fesztiváljait. A Cure zenéje sosem volt bántó, könnyen hallgatható, dallamos, nagy kedvencem.
Jethro Tull: Budapest
Nem is választhattunk volna mást Papp Tibi kedvenc zenekarjától. Forró éjszakák Budapesten, nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy Ian Andersonnak miért maradt meg fővárosunk. Mindenesetre ritka és megtisztelő, hogy dalt ír róla.
Queen: Fat Bottomed Girls
Tipikusan a "mi legyen az?" - probléma, hiszen nagyjából a Queen összes dala itt lehetne. Vitathatatlanul a valaha létezett legsikeresebb zenekar és még a megrögzött homofóbok sem tudnak belekötni a Zanzibárban Farrokh Bulsara néven született Freddie Mercury zsenijébe. Fantaszikus hangterjedelem, erős és tiszta énekhang, Isten adta tehetség: mindene megvolt ahhoz, hogy a világ csúcsára érjen. És oda is ért. Nem csak a zenéjével, hanem emberségével, kitartásával, empátiájával. Szakadó eső a Wembleyben? A Queen kiállt és játszott, pedig bőrig áztak. És a rajongók közül egy sem ment el, mert tudták, hogy játszani fognak. Mert a rajongókért volt, imádta őket és ők szerették, felemelték és a mai napig ott tartják, felette minden rockzenekar-frontembernek. Evör. A valaha élt egyik legjobb énekest. 1986-ban a Népstadionban ott ültem apám nyakában, amikor olyan gesztust tett, amelyre csak a legnagyobbak képesek. És tudtuk, hogy olvashatatlan a szöveg a tenyerében, mert az izzadságtól összefolyt, de megoldotta. Na ez volt Freddie Mercury. Egy igazi Sztár, akit nem a média gyártott futószalagon. "Inside my heart is breaking/My make-up may be flaking/But my smile, still stays on" írta és akkor már tudta, hogy nincs sok hátra.
Led Zeppelin: ???
Ne gondolják, hogy kihagytuk volna. Egyelőre ugyanaz, mint az AC/DC-vel. Úgy látszik, az ő dalaikat sem sikerült megvenni. De legalább kapunk egy ígéretet arra, hogy dolgoznak a problémán. Úgy legyen!
Thin Lizzy: The Boys Are Back In Town
Dublinban, a Harry Streeten kapott életnagyságú szobrot, búcsúkoncertjén pedig az azóta szintén tragikusan elhunyt Gary Moore játszotta dalait (aki a zenekar tagja volt egy ideig). Phil Lynott és a Thin Lizzy feledhetetlen klasszikusokat hagytak ránk. Lynott súlyos alkohol- és drogproblémákkal küzdött, barátai (Bob Geldof, Moore, Brien Robertson) sem tudták lebeszélni önpusztító életmódjáról. Whiskey In The Jar. Az volt a baj.
Pete Rock/C.L. Smooth: They Reminisce Over You
Nincsenek sokan a szerkesztőségben, akik rajonganak az oldschool rapzenéért, úgyhogy ezúttal csak ide, a lista végére csempészem be ezt a klasszikust.
Fuh, 15 dalt kértek tőlünk, ez egy kicsit több lett és legalább 140 elfért volna még (se Soundgarden, se Tina Turner vagy régi Metallica, netán Tankard vagy Sir Mix-a-Lot), de akinek hiányérzete van, az kattanjon rá a Deezerre, talál ott magának valót. Reméljük, jól szórakoztak velünk és nagyon nem botránkoztattunk meg senkit. Ja, és a bónusz a lista végén, amit Kőbájkernek küldünk sok szeretettel, maxoljátok ki a hangerőt a teremben, srácok!
