Ezt láttam már párszor.
Tehát óvatosan

Talán akad még az olvasók között, aki emlékszik a megboldogult nyomtatott Totalcar-magazinra. A kiadvány élt nem egészen két évet, megjelent ötször. Nem nagy truváj, mondanák sokan, de a Totalcar neve jelentett annyit már akkor, hogy amikor kikerült az újság a standokra, a korábbi munkahelyemről rögtön megkerestek, hogy nem akarnék-e visszamenni. Persze abszurd volt a kérdés – az életteli, működő Totalcartól visszatérni a döglődő, nagy darabokban morzsolódó, temetői hangulatú Motor-Presséhez? Lol.

Nos, engem pont annak a nyomtatott Totalcarnak a büdzséjére vettek fel ide, a Totalcarhoz 2006. november 1-jén. Történt ugyanis, hogy 2005 végén már nagyon menekültem volna a Motor-Pressétől, s kaptam egy ajánlatot először az Origótól rovatot vezetni, majd amikor kábé négy hullámban tárgyaltunk, mindenben megegyeztünk, de fél év múlva sem jött meg a végleges ajánlat, kínomban leléptem egy induló, kicsi internetes újsághoz, amit egy volt kollégám gründolt éppen.

Kellett volna oda még egy-két munkatárs, hogy hitelesek legyünk, akiket a főszerkesztőm kiszemelt, ki is léptek az állásukból, aztán mégis visszacsábították őket, mi meg ott maradtunk mégis ketten, egy majdnem kész, óriási autó-adatbázissal, egy megvásárolt URL-lel, félig felprogramozott újsággal, de nulla névvel, semmi ismertséggel. Mondanom sem kell, ezek után nem indult be a magazin. Én meg ott maradtam a kezemben egy rosszul időzített felmondólevéllel, mellesleg egy építkezés kellős közepén, s hogy rontsam a dolgokat, épp egy gyönyörű, de pénznyelő 124-es kombi Mercit hajtottam akkoriban. Már amikor működött.

Mivel 2001-től írogattam a Totalcarba (eleinte a szabvány TC-s álnéven), addigra néhányszor szóba került, hogy esetleg átlépnék oda, dolgozni. A hirtelen kialakult, kellemetlen helyzet nyomása alatt megkerestem hát Karottát, vázoltam neki a nyomorult állapotokat, majd megkérdeztem, nincs-e hely náluk. Nem a legjobb feltételek állásváltásra, de ezt dobta a gép. „Adj egy hetet, megnézem” – válaszolt. Egy hét múlva felvettek, Karotta nem használta ki a szorultságomat, nagyon korrekt volt. A nyomtatott újság hátán úsztam be az internetes sajtóba, hiszen úgy volt, hogy eleinte az termeli majd ki a fizetésemet.

Mert a Winkler ugyan dolgozott addigra már jó sokat a sajtó nyomtatottabbik felén, de ő nem akart még egy újságot főszerkeszteni, meg azok, amiknél dolgozott, amúgy se autós újságok voltak. Karotta a net felől jött, a többiek meglehetős undorral álltak hozzá ehhez az egész magyar nyomtatott autósújság-témakörhöz, s magukhoz a termékekhez is. Teszem hozzá, volt benne igazság. Én, mint ólomszedett sajtós, viszont pont alkalmas voltam egy efféle újság elkészítésére. Hogy jön ide az Expressz? Hát ők adták rá a pénzt.

Az ötlet egy Bea nevű csajtól jött, aki mindenféle új projekteken dolgozott az Expresszen belül, s kitalálta, hogy a Totalcarral kellene együttműködniük. A TC-magazin lényegében az ő babája volt, és ahogy mi kívülről láttuk, nem sok támogatást kapott hozzá odabent. Ettől még teljes erőbedobással tolta a projektet.

Tehát adott volt a feladat: a Totalcarnak le kell szállítania a meghatározott dátumig egy újság teljes, nyomdakész pdf-jét (ami azért egy meglehetősen precíz, sok-sok speciális egyebet tartalmazó, nagy felbontású anyag, nem az az összecsapott házi pdf), mínusz hirdetési oldalak, s ezért cserébe kaptunk egy adag pénzt.

Egy még a Motor-Pressétől ismert, zseniális grafikus kolléganőmmel, Zaják Pirivel, egy másik újságtól kvázi kilopott, öreg, tartalék Macintoshon (amin megfelelő programok sem voltak), napi tizenhat órában raktuk össze a magazint. Sajnos a grafikus igazából a művész egy újságnál, s a végleges munkát elvileg a korrektor, a képszerkesztő, a retusőr, a tördelő végzi el – nos, őket csetelve-botolva magunk pótoltuk. Piri ügyesebben, én amennyire tudtam, annyira.

Mivel a nyomtatott újság az azt íróktól is más módszereket követel (tervezett keretesek, nagyjából lyukra írás, precíz, szabványos műszaki adatok, utólagos képaláírások), a többiek közül is páran hideg zuhanyként kapták a nyakukba az új feladatokat – senkinek nem volt könnyű, tizenkét évnyi, profin működtetett sajtógépezet után rettenetes szecskának éreztem azt, amit műveltünk, de legalább szabad volt a kezünk – ez a fele mérhetetlenül üdítő volt.

Képzelhetik, amikor – talán 2006 decemberének közepén – letámasztottam a motoromat a Duna Plazával szembeni, hatalmas irodaház előtt, s kipufogószagú bőrdzsekimben, ujjaimmal a kész újság fájljait tartalmazó apró pendrive-ot morzsolgatva behatoltam a sok emelet magasan fölöttem terpeszkedő Expressz-várba. Szinte ijesztő volt, emeleteken át, irodák százaiban elegáns öltönyös férfiak, igényesen kivitelezett, kosztümös nők, mindenki sürgött-forgott, láthatóan az utolsó segédszámszeríj-hordozónak is külön, dedikált serpája volt. És annyi igazán kommmmmoly mobiltelót sose láttam még egyszerre, mint ott, akkor, ráadásul mind használatban volt.

Igazi ufó voltam abban a környezetben, ott, a sok, Nagyon Fontos és Hozzáértő ember között. Abból, hogy mennyit kellett várnom, mire Bea előkerített valakit, aki egyáltalán meg tudta nézni, mi van a pendrájvon, s hogy Bea is, illetve az az illető is mennyire csodálkozott, hogy a magazin hajszálpontosan, időre készen lett, sejtettem, mit gondolhatnak arrafelé az én kis, nyolc düledező íróasztalos, 2,20-as belmagasságú irodámban a nedveit folyamatosan sziszegve eregető kávéfőző mellett működő, a Velvet egyik szegletébe belezsúfolt Totalcaromról, ahonnan csupán két ember létezését fogadják el, Karottáét és Winklerét. Őket is a tévé miatt, az internetes újságokat abban a körben még a kínai kétszáz forintos zseblámpákkal és a Józsefvárosi piac vietnami büféjével emlegették egy mondatban.

Persze a gyanús TC-magazinnal csak szegény Bea foglalkozott, ő úgy gondolta, hogy ebből az újságból azért az Expressz is szépen tudna profitálni, ha netán ínségesebb idők jönnek. A többiek úgy tűnt, tojtak rá. Mi, a TC tartottuk az időpontokat, az Expressz nem, az egyik ott ülő illető megjegyzéséből – „nahát, már itt az újság, de hiszen még el se kezdtük szervezni a hirdetéseket!” – (mindezt egy héttel a nyomtatás előtt) véletlenül megtudtam, mennyire veszik komolyan a dolgot.

Hogy azért fehér oldalak ne legyenek benne, tele is lett az újság az utolsó pillanatban az Expressz saját berkeiből összelapátolt hirdetésekkel, külső, valóban fizetős viszont szinte semmi nem termett. Így a magazin nem hozott pénzt az Expressznek, mert tévedés ne essék: sajtótermékeknél a vételár legfeljebb a papír, vagy ha nagyon drágán adják, akkor esetleg még a nyomdaköltség kifizetésére elég, a dolgozói béreket, az irodabérletet, áramot a hirdetések állják. Ezek az „utolsó pillanatban eszmélünk”-jelenségek a magazin további részeinél kivétel nélkül megismétlődtek, nem véletlen, hogy a tűrhető eladások mellett, ám finanszírozás hiányában nem sokkal később megszűnt az újság.

Jó volt, szép volt, nekünk lett belőle pénzünk, nekem személyesen lett belőle egy jó állásom. Én hálás vagyok az Expressznek, hogy legalább annyi lett, amennyi lett, de sajnálom, hogy elpuskázták a lehetőséget. Szegény Zaják Piri még saját pénzből vett is egy új Macintosht, hogy masszívan tudja készíteni az újságot, majd a TC-magazin megszűnése után jól munka nélkül maradt, ő volt az igazi vesztese ennek a bénázásnak.

Viszont az Expressz... A lap szélén ragadt dobozra érkezett múlt heti figyelmeztetés révén jutott csak megint eszembe, hogy létezett. Az a hatalmas, erődítményszerű épület benne azzal a sok, Nagyon Fontos és Hozzáértő emberrel... Merthogy Expressz évek óta nincs, felvásárolta a Jófogás, ami ugye, csak egy lenézett, új, apró, internetes hirdetési magazin volt akkor. És az Expressz azzal a lendülettel valahogy el is tűnt a Jófogás egy odvas fogában. A Totalcar? Köszöni, jól van, már nem nyolc, hanem tizenkét, egészen masszív íróasztalunk van, a belmagasság pedig már bő négy méter, fejlődünk. Az olvasók? Köszönjük, kétszer annyian, mint akkor.

Csak azért írtam le ezt az egészet, mert az Expressz példája nem egyedi. Sorra látom magam körül megnyekkenni, olykor meg is dőlni azokat a vállalatokat, ahol értekezleteken stratégiákat kitaláló, céges autót három év után kicsit nagyobb céges autóra lecserélő, Nagyon Fontos és Hozzáértő emberekből álló óriási vízfejet egy apró, kifacsart termelőbrigád tart el. Ezek a vállalatok meglepő gyorsasággal tudnak összeomlani – a szomorú csak az, hogy mindig azok szívják meg a pusztulást, akik az igazi munkát végezték. Mert tudják, a Titanicon is a gépészek haltak meg először, a hajó gyomrában.

Nézzenek körül, ha nagy a cég és nem értik, miért dolgoznak annyian a feljebbi osztályokon - tartsanak egy állást azért a tűzben, az ördög nem alszik.