Amikor az ember napja szigorú rutin szerint telik, akkor valahogy repül az idő. Iskola, tanulás, pici lógás a haverokkal, és máris tizenegyet üt az óra, másnap pedig elölről. A gond a hétvégékkel van, ilyenkor mindenki lelép haza, én meg nagyjából egyedül maradok a kollégiumban, hiszen a 2300 kilométernyire nem lehet csak úgy két napra hazaugrani. A választások miatt háromnapos hosszú hétvége közelgett, én pedig már pont töltöttem le a Rejtő-összest, -Afrikában csak azt- amikor a szomszédom feldobta, hogy menjek vele a szülővárosába, Kairouanba. Hagytam volna ki?
Tunisztól jó 160 kilométert kellett megtenni délre, tehát egy Budapest-Tapolca távolságról van szó. Az utóbbit gyakran lenyomom otthon, és majdnem három órát zötykölődök a buszon, az itteni közlekedésből kiindulva pedig legalább a másfélszeresére számítottam. Na, itt ért az első kellemes csalódás: a minibus gyors, ráadásul meg sem áll. Hasonló buszpályaudvarról indultunk, mint itthon tennénk, csak Ikarusok helyett csupa Hiace, Trasporter, vagy Master állt bent. És itt jön a trükk: minden busznak egy célállomása van, menetrend nélkül, és csak akkor indul, ha összejött a nyolc utas. Péntek este ez azt jelenti, hogy nagyjából három percenként indulhattunk volna, mindössze 10 dínárt kellett leszurkolni a jegyért.
Ez olyan 1300 forint, és a már emlegetett Budapest-Tapolcával összehasonlítva még így is 700 forinttal beljebb voltam. A második döbbenet a menetidő, ugyanis nem egész két óra alatt toltuk le a távolságot, és ebbe beleszámoltam a húsz perc ácsorgást a tuniszi dugóban. Egy T4-es Transporterrel utaztunk, és sajnos a kilométerórát nem, csak a fordulatszámmérőt láttam, de az autópályán egyszer sem ment 3500 alá. Hátul ülve csak a busz mozgásából sejtettük, hogy mit művel a sofőr, de jobb is, hogy nem láttam, mekkora résekbe szuszakolja be szegény Transportert két előzés közt. A motorhang, és a kormánymozdulatok alapján volt pár necces pillanat.
Valami csoda folytán mégis megérkeztünk, és Tunisz után úgy éreztem magam Kairouanban, mintha egy másik bolygón lennék. Amikor az ember eléri a várost, egy hatalmas szobor fogadja, amely három egymásnak támasztott szőnyeget mintáz. Nem véletlen: többek közt ez a város egyik fő jellegzetessége, szerintem nincs olyan utca, ahol legalább egy szőnyegkészítő ne dolgozna. Itt már nem csak a közlekedési morál – hiánya – miatt éreztem magam a Közel-Keleten, de ez a város tényleg olyan volt, mint amilyennek az ember a könyvek és filmek alapján képzeli.
A jellegzetes lapos tetejű házak, az uralkodó drapp színek, és pálmafák mindenütt. Az emberek még este tízkor is a kávézókban ütik el az idejüket, nem ritkán harmincan-negyvenen ülnek a régivágású épületek előtt. Ha egy asztaltársaság túlnő a kávézón, az sem probléma, simán kirakják a székeket a parkoló autók közé.
Vacsora után még felmentünk vendéglátóm házának a tetejére, a háromszintes épületről nagyjából az egész várost be lehetett látni, de a Nagy Mecset volt az, amiről nem tudtam levenni a szemem. 9000 négyzetméteres alapterületével ez a világ negyedik legnagyobb ilyen épülete, és az egyik legöregebb is: 670-ben építették, azóta is használják.
A belső téren állva az ember átértékeli az idő fogalmát: hódítók, háborúk, lázadások, gyarmatosítók, ezek a falak mindent láttak az elmúlt 1300 évben. Jártam már az Akropoliszon, a Delphoi jósdában, amelyek persze jóval öregebbek, de mégis, ezt a mecsetet a mai napig használják, minden pénteken tömegek töltik meg. Az élet része, nem a kordonok mögé bújtatott történelem. Az egyik oszlopon falfirka éktelenkedik, persze ezt sem ma vésték fel: Nincs más isten, csak Allah - vajon vandalizmusnak számít?
Az alapítás óta eltelt több mint ezer évet az egész helyen érezni, főleg az Óvárosban. Sikátorok, amelyet faltól-falig átérhetünk, és a jellegzetes pányvák az utca felett, hogy árnyék is legyen. Hatalmas a forgatag, főleg a piacon és tényleg mindent lehet kapni. Hagyományőrző szandál kell, netán bóvli Beats fülhallató? Nem probléma, van, ahol ugyanazon a polcon megtalálható. És itt azért a vevő az isten, sokszor csak azért nem mentem be boltokba, mert kellemetlen volt, ahogy körbeugráltak.
Nem erőszakosan akartak eladni, de ha valamin négy másodpercnél tovább rajtahagytam a szemem, akkor azt felpróbáltatták velem, megmutatták mennyire kényelmes, hasznos, vagy éppen ami. Ez egy kicsit hozzánk is átszivároghatna, vagy én vagyok az egyetlen, aki otthon néha úgy érzi, hogy kellemetlenséget okoz az eladónak?
Volt, hogy nem lehetett ellenállni, és mi mást venne az ember ebben a városban, mint szőnyeget? Én annyira nem akartam, de a vendéglátóim ragaszkodtak hozzá, hogy meglepjenek eggyel. Büszkék a városukra, és ha már vendégül látnak, valami nagyon helyi jellegzetességgel akartak hazaküldeni. Betértünk egy szőnyegkészítőhöz, ahol öttől ötszázezer forintig lehetett válogatni, mérettől, és a minta összetettségétől függően. Még mindig kézzel dolgoznak, a gépesítés is legfeljebb a kézzel-lábbal működtetett szövőszékben merül ki.
Egy nagyobb, bonyolultabb mintázatú szőnyeg akár négy hónapig is készül, bár erős a gyanúm, hogy ehhez a lassabb életfelfogás is hozzátesz. Például az iskolámban szükségem volt egy hivatalos papírra. Becsattogtam a titkárnőhöz, napszaknak megfelelően arabul köszöntöttem, majd kértem, hogy adja oda a dokumentumot. Unottan rám nézett, majd az mondta: - Fáradt vagyok, majd holnap, jó? Mindezt nem két perccel zárás előtt beesve, hanem negyed kettőkor. Ennek három hete, a papír azóta is Majd holnap meglesz.
Ha pénzről van szó, azért kicsit felpörögnek az események, nekem például úgy lett hetven dínáros szőnyegem huszonötért, hogy nem én vettem. Mielőtt beléptünk a boltba, figyelmeztettek, hogy ne szólaljak meg. Oké, de miért? Csak ne! Mint utóbb kiderült, helyieknek minden sokkal olcsóbb. Hogy a patriotizmus miatt, vagy a nyugati turista vastagabb pénztárcájára számítva, nem tudom, de vízipipát is így fogok venni.
Meglátogattuk még Bir Barrouta kútját is. Maga a vízlelőhely majdnem egyidős a várossal, de ezt a pofás, teve-hajtású vízemelőt alig háromszáz évvel ezelőtt emelték fölé. Egyszerű, de zseniális szerkezet: egy kör alakú helységben jár körbe a teve, aki a hátára csatolt rúddal forgatja a középső fogaskereket, majd egy áttétellel a rá merőleges hengert. Ezen a hengeren két kötélsor fut, rajtuk pedig egy sor köcsög, amelyekkel felhúzzák a vizet. Szegény teve meglepő nyugalommal tűrte a gyerekek hadát, mindenki simogatni akarta, meg fényképezni.
A két nap, amit a városban töltöttünk, két nap folyamatos rohanás volt. Sok dolog kimaradt, lett még volna bőven látnivaló. Ahhoz, hogy mindent meg lehessen nézni, még egyszer ennyi idő kellett volna. Engem már az is le tud kötni, ha gyökeresen más kultúrába csöppenek, de ez város a történelmi vonatkozásaival mindenen túltett, amit Tunéziától vártam. Ha esetleg erre vetődnek, ne feledjék: ez az ország nem csak egy tengerpart.
