A 170 kilós szumós srác elindult felfelé. A szekrény felreccsent kínjában és picit pattanva megrogyott, mire ő kérdőn ránk nézett: - Menjél csak, most már menj! - mutattuk neki, forognak a kamerák, kinézni ilyenkor nem szabad, de talán belefér, mert tényleg nagyot fog szólni, ha innen tanyázik egyet. Nagy port verne fel.
Kezében az alig kétujjnyi vastag liánnal - amit Gábor előző nap vágott a házukhoz közeli erdőben - úgy nézett ki, mint egy pamutszállal bungee jumping-ra készülő elefánt. Számoltunk és bumm, leugrott. Nem gondoltuk volna, hogy ekkorát nyúlik a lián, így csak simán leért a földre: vágnunk kellett belőle. Újabb recsegés (a szekrények már nem bírják sokáig), újabb lendület és nem történt semmi. Na ezt nem vártam. Tessék, kimaradt jelenetben mindez.
Kicsit szomorúak voltunk, mert öltünk és gyilkoltunk is a műsorban, de a biológia és a tudomány már csak ilyen. Tényleg nem szívesen mentem bele abba, hogy megmutassuk (jelentősen felgyorsítva a folyamatot), hogy miképpen öli meg a kén-dioxid a növényeket szép lassan, de a doki megnyugtatott: ennyi áldozat kell ahhoz, hogy talán valakinek megmaradjon, aki majd egyszer a jövőben megoldást talál az ember-természet együttélésre. Pillangó-effektus. A pusztulás elképesztő és totális. Sejtszinten öl a gáz, már egy apró adag is elég ahhoz, hogy a növény szó szerint megfulladjon, bomlani kezdjen és a folyamat visszafordíthatatlan. Mi magunk sem úsztuk meg egyszerűen, bármennyire is voltunk óvatosak, bizony csak fojtogatott minket is a füst néha.
Maradtunk még ugyan az elmúlásnál a továbbiakban is, de már korántsem ilyen nyomasztó formában, bár az sem egy szöcske-álom, hogy élve emészt meg minket hosszú órák alatt a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula), vagy fulladunk meg egy Kancsóka (Nepenthes) gyomrában. Mert a növények nem csak éreznek (ezt is megmutatjuk) és kommunikálnak (ezt is), ha kell, hanem vadásznak és ölnek is. Valamint olyan erősek és olyan elképesztő munkát végeznek, melyet mi még csak meg sem közelítettünk, bármennyire próbáltuk, pedig volt emelőkosaras darunk, porszívónk és erőnk is.
Ettől függetlenül a műsor végén nem voltunk vidámak, hiszen ez volt az utolsó. A február végétől november elejéig tartó hosszú folyamat véget ért hirtelen, a forgatással eltöltött csaknem negyven nap huss, a múlté lett és ott álltunk mindannyian, legalább húsz ember, akik addigra egy vidám és összeszokott csapattá lettek. Ott álltunk a srácokkal, akikkel sírva nevettünk és üvöltve káromkodtunk ha kellett, éjjel-nappal, nyári hőségben és csípős hidegben is. Most pedig kezet kellett nyújtanunk egymásnak és huss: ment mindenki a dolgára. A média világa kőkemény és kíméletlen, nem érzelmeseknek való dolog. Ettől függetlenül remélem, hogy találkozunk még és csinálunk valami jót.
Valami jót, mint mondjuk a Brutális biológia negyedik epizódja szombaton (december 20.-án), 16.00-tól a SpektrumTV-n. Jó szórakozást és köszönjük a figyelmet!
