Amikor a laza ékszíj csak a kezdet

Megpróbálok elriasztani mindenkit e poszt olvasásától, mert most végképp nem a kattintások számát szeretném növelni, csupán csak azt akarom, hogy kacagjanak velem/rajtam egy jót – az ugyanis hosszabbítja az életet. Merthogy autóról csak kicsit lesz benne szó, képeket is csak elvétve találnak majd, minden egyéb butaságról viszont sok lesz a hablaty, hiszen ez a Belsőség, ahol a privát dolgainkat tálaljuk. Ez pedig nagyon az lesz, én szóltam. És akkor még egyszer:

Aki autós tartalmat keres, ne olvasson tovább, kérem!

Istenien kezdődött a hétvége, nekem ráadásul már pénteken, mert elkezdtem felélni az év során összetorlódott szabadságaimat. Délelőtt rendbe tettem végre az adatokat a gépemen, amik egy bedöglött vincseszter miatt szerteszéjjel hevertek külső vinyókon, pendrive-okon, nem arra való helyeken. Aki szokta karban tartani a számítógépét, az tudja, micsoda kielégülés az, amikor egy efféle rendcsinálás után hirtelen minden a maga fiókjában van és gyorsan elérhető.

Végre befejeztem azt a cikkemet is, amivel lassan három hónapja tartoztam a Veteránnak, s a felét már egy hónappal ezelőtt megírtam. Nem is tudom, mikor húztam el ennyire cikket, még a végtelen távolba tűnő, leendő könyvemhez is gyorsabban szülöm a sorokat. De az is készen lett.

Este pedig klub volt, a szokásos, hó utolsó péntekjés veteránklub. A klub létezésének elmúlt tizennyolc évében (te jóisten...) jellemzően én feleltem a helyiség biztosításáért, volt már, hogy egy olvasónk segített ki a bajból, amikor végképp elfogytak a parkolóhelyet és fedett szobát egyszerre biztosítani tudó létesítmények, az elmúlt két évben Novoth Tibi szervizében tartottuk, de ott egyre több a nagy értékű autó, egyre kevesebb a hely, már kint a parkolóban is. Ráadásul úgy alakult, hogy júniusban Goodwoodban, júliusban a családi francia túrán, augusztusban egy kihagyhatatlan Jaguar-bemutatón kellett lennem, ezért négy hónapja nem láttam a csapatot. A négy hónap alatt a többiek teljesen leszoktak a fedett helyekről, eljártak krúzolni az éjszakába, jó is az, amikor jó az idő.

Most azonban szakadt az eső, nem lehetett kirajzani. Jobb híján az Árkád parkolójának legtávolabbi szegletét választottuk helyszínnek, egyszerűen senkinek nincs ötlete, hol lehetne jobban – étterembe nem mehetünk, mert nem akar mindenki vacsorázni, sörözni senki (hiszen autóval, motorral érkezünk), viszont van, hogy este fél nyolctól hajnali fél egyik foglaljuk a helyet, igen zajosan ráadásul.

Hihetetlen, de még e mostoha körülmények között is összejöttünk majdnem húszan, és bár azt hittem, hogy a kényelmetlenség miatt már este tízkor hazahúzunk, végül éjfél volt, mire hazaértem. A klub valahogy mindig öröm, pedig nem értem már, mi tartja össze az embereket. Mindenesetre mások is hasonló cipőben járhatnak, mint mi, mert nyolctól tízig egy tuningautós társaság osztozott velünk a helyen, tíztől az elmenetelünkig egy másik (vagy lehet, hogy ugyanaz a társaság volt, csak változott az összetétel?)

Az úton már nagyon elkezdett zavarni Foltos ékszíjának csikorgása. Pár napja kezdte, de nem úgy, ahogy szokta, hogy eleinte üvölt, aztán amint bemelegszik, elhallgat, hanem folyamatosan ciccegett. Nem nyitottam ki az autó elejét, mert tudtam, ha kinyitom, elkezdem szerelni, de mivel nem hagyta abba, elkezdtem a generátor (vagy a vízpumpa) csapágyára gyanakodni. De Simon Laci kinyittatta velem az elejét a klubon, megnyomkodta a szíjat és megjegyezte – te itt ez itt lóg, szerintem nagyon messze nem menj vele. Tudom, Laci, tudom, mindjárt nekiállok...

Szombaton azonban nem eshettem neki, egyrészt mert szakadt az eső, és csak az utcán tudok szerelni, másrészt mert gekkót kellett vennünk. Bizony. Egy hónapja tart a kötélhúzás a gyerekekkel, mert Döme nyúl lent lakik, és ők szerettek volna egy teknőcöt a saját szobájukba. A vízi teknősről utánajárással kiderült, hogy könnyen büdösödik a vize, ha ott eszik vagy kakil, ezért mindig kint kell ezeket végezni/-tetni vele, ráadásul hajlamos agresszívvá válni idővel és harap, a szárazföldi görög teknős ugyan barátságos, nincs szaga és gyümölcsöt eszik, de minden jel nélkül hordozhat az ürülése szalmonellabaktériumot, s ami nagyobb baj: valami brutál méretű a helyigénye, amit mi nem tudunk biztosítani. Így jutottunk el az ötezer forintos vízi teknőctől a gekkókig. -Kókig, mert egy nem elég belőlük, hiszen állítólag depressziósak lesznek önmagukban. Hurrá.

Tehát szombat délelőtt beestünk Közép-Európa legnagyobb gekkótenyésztőjéhez (egy hatalmas családi ház tetőtől talpig a zuglói Dorozsmai utcában), ahol kiderült, hogy a terrárium, lámpa, etetőizék, férgek, féregtartó, műnövény együtt kitesz majd negyvenezer forintot. A gekkók? Egyenként csak tíz ezres mind, bagatell. A gyerekek is érezték, hogy baj van, de úgy hergelték rá magukat a gekkókra az elmúlt napokban, mint börtönből szabaduló rab a kuplerájra, ezt a vonatot nem lehetett megállítani. Végül beletettek fejenként 20-20 ezer forintot, nagyjából az összes spórolt pénzüket, mert a gekkó kellett. Én meg kicsit szédültem.

Mire hazaértünk, volt vagy fél három, mert össze kellett szedni a terráriumot, kiszedni az aljából a homokot (mert amíg kicsik a gekkók, azt megeszik kaja helyett), lámpát választani, gekkót választani, búvóhelyet választani... Viszont este hatkor már programunk volt, s a gekkótól való hazaérés és e program közé be kellett illesztenem anyukámat. Ja, egy Spart is, mert vasárnap ugye, minden zárva, azóta pokol minden szombatunk, régen legalább a hétvégéinket nem kellett percre megtervezni. Súlyosan szorított hát az idő.

Persze, a Sparhoz úgy indultunk, hogy mi fiúk már vagy öt perce az autóban ültünk, belehelt ablakokkal, mire a Kati felbukkant. Nem szóltam. Átértünk a Bécsi útra, nagy kegyesen a kezembe nyomta a szatyrokat, megjegyezve – „ti elmentek, megveszitek ezt a pár dolgot, amit felírtam, addig nekem be kell ugranom a C&A-ba”. Hát persze drágám, érted mindent...

Tehát lóhalálban bevásároltunk, kirohantunk a 190-eshez, bevágtuk a szatyrot, csüccs, és elkezdtük megint lehelni az üveget. Kati sehol, pedig már tényleg baromi későre járt. Tíz perc múlva csörren a telefonom – „ti mikor végeztek?” Így tömd be egy használt parafadugóval a kitörni készülő Vezúvot, ahogy én nyeltem le, amit mondani akartam – de sikerült. „Hogyhogy, már itt ülünk a tiszta pára autóban tíz perce”.

Kati becsületére legyen mondva, három perc múlva beült. „Akkor egy-egy” – kezdte a szokásos, a várható támadást már jó előre ellentámadással leszerelő, magabiztos stílusában, majd hozzátette – „miért nem hívtatok fel, hogy készen vagytok?”

„Van egy jó órád, nem? Most csináltattam meg tízezer forintért, az órás azt mondta, hogy többet kell hordani, mert mindig rossz lesz” – kezdtem egy bemelegítő viszont-csapással. „Otthon maradt, de igazán felhívhattál volna” – így ő. „Egyébként mi ez az egy-egy?” – kérdeztem, sejtve a választ, s mind nehezebben nyeldekelve a Vezúv lávarétegei alatt bugyborékoló, forró gázokat. „Hát, otthon én vártam rátok, most ti” – vetette oda. Kicsit elvettem a kezem az indítókulcsról. A 190-esben nincs csillár, de megcsörrent.

„Hogyhogy te vártál? Mi vártunk. Ott is, itt is. Ráadásul nincs nálad az óra, amit hordanod kéne, emiatt nem tudod, mennyi az idő, viszont elvárnád, hogy én hívogassalak, amit nem beszéltünk meg, miközben rám bízol egy vásárlást, mert te elmész a divatüzletbe. Azt hiszem, minden ponton tiszta vagyok, nehogy bármit rám kenj. Én csak sietni akartam, és akarok” – és mindezt jobbnak láttam suttogva elmondani. Amit én egyedül állítok, azt a Kati sose hiszi el, de szerencsére a fiúk is beszálltak mellém - "igen anya, otthon is mi vártunk rád!"

„Akkor miért nem megyünk már, én itt ülök két perce” – jött a mesteri katii visszavágás... Az út hátralevő részét elképzelhetik. Isteni hangulatban érkeztünk anyámhoz.

Naja, anyukám. Már két hete szétesett nála a vécéülőke zsanérja, s mivel 82 éves, tudtam, hogy azt biztosan én fogom megcsinálni. Pedig két dolgot igazán gyűlölök a világon, a lefolyótisztítást és a vécézsanér-szerelést, mindkettőt leginkább azért, mert az emberi exkrementumok gőzétől átitatva kell sokat és finoman tapogatózni olyan helyeken, ahová amúgy a leggondosabb takarítási művelet sem jut el. Ezért is veszünk mi otthon mindig eggyel drágább vécédeszkát, amikor szétesik az előző: állandóan reménykedek benne, hogy újabb évvel ki tudom tolni a következő csere időpontját.

Anyukám nagyon tiszta néni, egész életében a „mindent Flóraszeptbe áztatni, friss vízzel és bő mosószerrel lemosni, súlyosan hipózni” jegyében élt. Csak két szürkehályog-műtét után már kicsit más a helyzet... Nem akarom részletezni, mondjuk azt, hogy a szándék nem lobog kisebb lánggal, mint régen.

Ráadásul szereti azt a rohadt, zöld vécédeszkát, ami fent van, ezért csak zsanért vett. Amikor megvilágítottam neki, hogy a régi zsanér ülőkére és fedélre rögzülő része egy vonalban volt, az újé viszont a zsanér két oldalán jön ki, s emiatt nem lesz jó, elkezdte teli torokból szidni a Praktikert, mondván, ő direkt lemérte a deszkát, s a mérethez igazítva adták neki a zsanért, megesküdtek rá, hogy jó lesz. Aha, csak az eladó valószínűleg nem ismerte ezt a fajta, utoljára 14 éve rendszerben levő deszkát... Nem tehetnek ők ott semmiről, egy ülőlap-átmérő alapján pont a semmit dobja ki a gép.

Mindegy. A berohadt csavarok törtek, de azért megoldottam, odébb tettem mindent, szerencsére jó önmetsző csavarokat adtak a szetthez. Ám a vécé pici, a macskáé is ott van, hihetetlenül szűk helyem volt a szereléshez. Lényegében a torkomig toltam le a kagylót, hogy odaférjen a kezem. Borzalmas volt, eleve gyűlölöm a 922 menetfordulattal feltekerhető, alulról felfelé mozgó, kis füles, sorjás műanyag anyát, amit ehhez adnak, és sose lehet megszorítani. Amikor negyvenöt perc után szabadultam, számban furcsa, kellemetlen ízzel, csak ordítani tudtam, ráadásul sejtettem, hogy ezzel az olcsó fajta, aszimmetrikus zsanérral nem kell majd fél év, és csinálhatom újra az egészet. Elmosakodtam, odakint a gyerekek lelkesen mesélték az aranyárú gekkók beszerzését a nagyinak, sőt, még a szintén ugyanott tenyésztett afrikai törpesün csodájára is kitértek. Oké, ki, hogy szórakozik szombat délután, hiszen mindenkinek más a hobbija.

Én meg duplán is ideges voltam – nem csak a zsigeri szerelés utóhatásai miatt, de azért is, mert a hat órával induló program az óbudai főtéren zajlott, s a Kéknyúl együttes volt az első fellépő. Tudják, apám mániás dzsesszhallgató volt, az egész gyerekkorom Glenn Miller, Duke Ellington, Dave Brubeck, Tommy Dorsey, aztán Paul Smith, Barbara Carroll, Maynard Ferguson, L. A. Four és Miles Davis hangjegyek között telt. Ilyen indíttatás után talán érthető, hogy szeretem a dzsesszt, nagyon ritkán, mert időm nincs rá, de néha még most is eljárunk kis kocsmás, művházas koncertekre. Három éve voltunk utoljára ilyenen, akkor fedeztem fel magamnak a Kéknyulat.

Nagy kedvencem a Hammond-orgona, márpedig a zenekarvezető csávó, a Doors együttes Ray Manzarekjére (aki szintén Hammondon játszik) rettentően hasonlító Premecz Mátyás súlyosan jól nyomja rajta a dzsessz-rock-blues vonalai között elhelyezkedő zenei termést. Nem hittem volna, hogy Magyarországon valaha hallok ilyen zenét, azt meg pláne nem, hogy mindenféle csinnadratta nélkül, csak úgy, odamenve lehet, ráadásul ilyen szinten.

De akárhogy is csapott belém a felismerés 2012-ben, hogy ezt a zenét valahonnan egész mélyről imádom, három éve nem jutottam el megint a koncertjükre. Mondhatnám – az egész hétvégém arra volt felfűzve, hogy a Kéknyúlra eljussak, ha esik az eső, ha fúj a szél, ha kitöröm a nyakam. Érdekelt is engem a gekkó, a klub, az ékszíjam; csak a Hammond hangja vonzott, mint a mágnes.

Szóval hatkor kellett volna lent lenni az óbudai főtéren, de én hat óra egykor húztam ki a torkom legmélyéről anyukám függesztett vécéjének fajanszát. Kimosdottam, már amennyire tudtam, majd a nagyszobai gekkó-welcome party közepébe rongyoltam üvöltve – indulunk azonnal, öltözzetek, már zajlik a koncert! Ezek meg csak röhöncsöltek, nem tudták, hogy világmegváltó eseményekről maradnak le éppen. Anyukám pedig szokás szerint rátett egy lapáttal.

„Zsolti, jött egy levél a júpíszítől, ott van a tévé előtt, megnéznéd?” – vetette oda. Felbontottam. Papír, ráragasztva egy kártya. Mindjárt lejár az előfizetés, ezt küldik, élesítve, csak be kell tenni, képernyő sötét lesz, várni kell félórát, megjön az adás, ennyi. Betettem, nem sötét lett a képernyő, hanem hibaüzenet jelent meg rajta – valamiért nem érvényesíthető, jegyezte volna meg a halál pontosabban az error code-ot. Ott kezdett el nagyon felmenni a pumpám.

Ugyanis azt tudtam, hogy két hétig nem látogatom meg anyukámat, mert megyünk Dániába Tannistesztelni Pistával egy hétre következő szombaton. Hét közben pokol lesz, elutazások előtt mindig az, mindennap későn érek majd haza, nem lesz időm átugrani. Viszont ha anyukám tévé nélkül marad, megőrül, lévén ez lényegében az egyetlen masszív kikapcsolódása. Meg kellett oldanom.

Hívtam a számot. Ki-kihagyó hangon üzenetrögzítő szólt bele, valami-blabla-valami-blabla... „Csönd legyen már!” ordítottam, mert nem hallottam, mit mond. Megjegyzem – az üzenetrögzítős, reménytelen várakozásokat előrevetítő, palcsóbrigittai hangon nyugtató rendszerektől falnak megyek akkor is, amikor épp a Zen-meditáció után tárcsázok fel egy ilyet. Sokszorosan elkésve, rettentő fontos eseményről lemaradva, a sokadik kellemetlen élményt bezsebelve aznap, még kevésbé méltányolom. Újrakezdtem a tárcsázást, amikor is kiderült, a pillanatnyi szünetben a gyerekeim csak levegőt vettek, anyukám pedig kicsit belefulladt a méltatlankodásba. Megduplázott erővel kezdtek rá újra – előbbiek egymással ordítottak, anyám engem teremtett le, hogy ne merjek ilyen hangon beszélni vele. Hat óra tíz volt ekkor.

Ekkor beláttam, hogy nem tudom megcsinálni, mert szokás szerint a személyes sértődöttség és az empátiahiány megakadályozza, hogy meghallgassam az üzenetet. Premeczék már lassan negyed órája nyomták a taktusokat Óbudán, én meg három éve vártam erre, és ezek itt nagy ívben letojják. De nem mehettem el leállt UPC-vel.

Leszállt a fehér köd az agyamra. Vagy a szívinfarktus, vagy csinálnom kell valamit, mert most nincs megoldása az egyenletnek. Ez volt az a pillanat, amikor tiszta erővel falhoz vágtam a szétcsúszós Sony Experia pro Mini sk17i-met, amit amúgy imádok, mert pici és lehet rajta jól gépelni. Amin alig pár hónapja cseréltek kijelzőt, mely kijelző nemrég feljött a helyéről, s épp aznap reggel ragasztottam vissza a helyére Palmatexszel.

Hihetetlen. Azonnal csönd lett. Kár, hogy a betört LCD már a PIN-kódot sem fogadta el. Kati gyorsan reagált, felhívta őket a saját mobiljáról a beállt tűzszünetben, megtudta, hogy valószínűleg egy másik beltéri egység is van a lakásban. És tényleg, anyukám a hálószobában megmutatta, hol van még egy eldugva a sose nézett kis hálószobai tévé alá – abban kellett kártyát cserélni. Azt a második agyvérzést már minden külső jel nélkül éltem át.

Rohantunk Óbudára, a koncert felét, azaz 35 percnyi zenét azért még elcsíptük, zseniális volt, mint mindig. Kati, az én feleségem, aki egy nagyon klassz és empatikus csaj, amikor nincs köztünk érdekellentét, még egy pohár meglepetés cabsauvot is hozott nekem a Bodriéktól, rá lehet számítani. Lenyugodott kedélyekkel tértünk haza, sajnos Kéknyúlékat egyetlen szám erejéig sem sikerült visszatapsolnunk.

Otthon jött az újabb őrület. Merthogy még pénteken kaptam a Rossmanntól egy levelet, hogy 27-e éjfélig (az vasárnap), ha leadok egy fotókönyvre valót, nem számítanak felárat az alapkönyv méretén túli lapokért. Írd és mondd: egy 156 oldalas, masszív, kemény kötésű fotókönyvet 28 helyett 8 ezer forintért megrendelhetek. Hurrá, megvalósíthatom végre régi tervemet, úgy, hogy miközben nem döntöm romba a családot, elkészíthetem anyukámnak karácsonyra az 1933-tól kezdődő, az ő fiatalkorukat összefoglaló, hatalmas albumot. Próbáltam én már rászoktatni az elektronikus képkeretre, megkíséreltem  megmutatni neki, hogyan tudja megnézni ezeket a tévébe dugott pendrive-ról, de megtapasztaltam – sem nem látja, sem nem akarja használni. Viszont borzasztóan vágyik a fotókra.

Bár mindennél értékesebb volt a szombat estém, mert tudtam, hogy a következő hétvégét már Dániában töltöm, külön a családtól, ezt az akciót mégsem hagyhattam ki, a Tökéletes Ajándék csábítása túlságosan nagy volt. Ahogy hazaértünk, nekiálltam, letöltöttem a honlapról a könyvkészítő CEWE-szoftvert, átnéztem, hogy működik, majd elkezdtem 1933-nál. Még szerencse, hogy pár évvel korábban minden képet beszkenneltem.

156 oldal, vegyes elrendezésű képekkel, itt-ott némelyiket újra kellett korrigálni, címszavak beiktatása, egyebek... 825 fotó ment fel, hajnali egykor a Kati azt mondta, nem vár tovább, hajnali kettőkor már konkrétan verejtékező delíriumban voltam, valamikor három körül mentem fel aludni, emberi roncsként, beállt derékkal, agy nélkül. Addigra lett készen. Pokoli volt, ha nincs ott a halántékomnál a 27-e éjféli határidő hideg csöve, sose csinálom végig.

Nem tudom, ki találta ki a Rossmann-nál, hogy kétnapos határidővel akciózzon meg egy ilyen terméket, aminek az elkészítése normális esetben egy hét lenne minimum, ráadásul mindezt pont hétvégére időzítse, de nem volt teljesen magánál, az biztos. Bár biztosan akad ebben az országban pár extra mód előrelátó egyén, aki bevetésre kész fényképalbumokat tart a gépén ilyen eshetőségekre készen. Csak gondolom - igen kevés.

A másnap délelőttöm persze kútba esett: késői kelés, a kávé üveges szemmel való, hosszú, néma szorongatása, petyhüdt, szürkés bőr, a család távoli viháncolása – még a gekkók boldog szaladgálása a nyakszirtemen se tudott kirángatni a kómából, pedig Pötyi állítólag a fülem tövét is megnyalogatta. 48 évesen az ember csak ne dorbézoljon hajnalig.

Délig még kicsit igazítgattam az albumon, feltöltöttem a pénteken elkészült cikk képeit a Veterán FTP-jére, valahogy elúszott az idő. Egyszer csak Kati kiszólt – „húsz perc múlva ebéd!” Újságírók, egyéb időre dolgozó melósok tudják – a szoros határidőnél nincs jobb inspiráció. Mint a villám, kaptam fel a szerelőruhát, már álltam is be Foltossal a garázs elé, hol volt már a délelőtti kóma. Az ékszíj meghúzásához egy csavart oldok, egy másikat oldok és tekerek, majd visszahúzom, öt perc az egész...

Huszonkilenc évnyi öreg autóval járkálás után az emberben kialakul egy hatodik érzék. Valahol, a nyúltagyam legtávolabbi csücskében tartottam én ettől a szíjfeszítéstől, nem tudtam volna rátenni az ujjam a pontra, de éreztem egy kis ódzkodást, holott ha csak ékszíjfeszítésről van szó, azt szakadó hóesésben, özönvízben, mit özönvízben, a víz alatt is bármikor megcsinálom.

A rossz előérzetemnek azért volt annyi alapja, hogy a generátor-konzollal volt már baj a Foltoson. Jó ideig félévente meg kellett húzni, mert mindig lelazult, mert nem a W115-ösre való, „rezgőpálcás” tartó van rajta, hanem a W123-as konzolja. A két kocsi műszakilag valóban szinte csavarra megegyezik, de a 123-a blokkján van felöntés két további csavarnak is, tehát összesen négynek, ez a konzol tehát így rögzül síkban. A 115-ös konzolja viszont lent két csavarral, fent egy hosszú, állítható pálcával marad a helyén, és ha a 123-as konzolját teszi fel az ember, csak egy vonalban kapcsolódik a blokkhoz. Garantált a lelazulás.

Nos, az enyémet a négyből egy tartotta évekig, mert a másik alsó csavarnak is csak egy csonkja volt meg. Karesz még a francia út előtt kiműtötte a kis maradékot, s két, masszív csavarral rögzítette. Nem volt megnyugtató megoldás, mert a fölső támasztás így is, úgy is hiányzott, de sehol nem találtam eredeti, állólámpás-féle rögzítést, azóta sem. Végül is, két csavar csak több, mint az egy. Kibírt azóta ötezer kilométert.

Nem volt szerencsém, jól éreztem, hogy baj lesz. Az egész konzol lötyögött. Oké, sebtében kikaptam a generátort (azért ez már nagyobb meló), húztam volna meg a konzolt. De az innenső csavar valahogy nem akart megszorulni. Levettem a konzolt. Amikor megláttam, mi történt, jajveszékeltem, mint szicíliai vénasszonyokból álló siratókórus a maffiózó fiának temetésén. A blokkból ugyanis nemhogy a menet ment ki, hanem a felöntés tört le. Ez baj.

Tudom, fotókra is szükség volna, de ott, akkor nem voltam úgy, hogy kimosakodjak, és felmenjek a gépért. Az ősrégi Samsung pót-mobiltelefonom kamerája pedig nem készít olyan képet, ami bármilyen szinten publikálható lenne. Csak a szöveg maradt, mint átviteli eszköz.

Mivel a törés fele friss volt, ezért rettentő alaposan elpucoltam mindent féktisztítóval, s az így zsírmentesített felületre megpróbáltam pillanatragasztóval visszatenni a leesett darabot. A hüvelykujjam nyomásán csak röhögött a blokk. Oké, nem könnyen, de sikerült beletekernem egy csavart, rajta anyával, mert a cianoakrilát típusú ragasztók akkor működnek jól, ha az atommagok közel kerülnek egymáshoz, és kialakulhat a molekuláris kötés. Tehát bazi nagy nyomás kell.

Az anya nyomott volna eleget, de észrevettem, hogy hiányzik egy kis darab a törésnél, ezért billeg a cucc. Basszus, ez nem lesz így jó. Akkor már mentem a garázsba, hoztam elő a hegesztőgépet, maszkot. Öntöttvas a blokk, a porbeles hegesztőgép pedig elég szépen dolgozik (ha már én béna vagyok), semmiféle más ötletem nem maradt.

Alaposan megdrótkeféztem a környéket, elkezdtem összevarrni. Aha, felcsaptak a lángok. Ahogy ott álltam a tűzben álló motortér mellett, arra gondoltam: 1) ne jöjjön erre most senki, mert frászt kap; 2) van egy kis időm, mert ezen az oldalon semmi éghető nincs az állólámpás gépterében, csak némi olajredva. Vajon vegyem elő a porral oltót, vagy hozzam ki a bekészített vizet, amit ott felejtettem a csap mellett? Miközben efféléken elmélkedtem, és az autó blokkját öles nyelvekkel, elgondolkodva nyaldosta a láng, találomra fújtam rajta hármat. Elég erőset, teszem hozzá. Nini, elaludt!

Mindegy, onnantól kezdve már odakészített vödörrel és porral oltóval dolgoztam.

A hegesztés – a tehetségemhez képest – nem is lett rossz. Még a csavart is ki lehetett tekerni a menetből. Átküldtem rajta a menetjavítót, méricskéltem, s vágtam-reszeltem oda egy méretre illesztett tőcsavart. Hiszen kicsit attól is törik ki, kopik el itt, hogy állandóan ki-be kell tekerni egy csavart – ennek most elejét vettem. Síkba köszörültem a feltámaszkodó felületet, felpróbáltam a konzolt, tökéletesen stimmelt. Ekkorra már háromszor szólt ki értem a Norbi, hogy jövök-e ebédelni, de nem lehettek nagyon kimerítőek a válaszaim, mert csak innentől adta fel.

Kati jött ki, nem értette, miért nem kajálok, ha már egyszer én voltam a legéhesebb a családban, hiszen két órája megvan a kaja. Megmutattam neki a hegesztést, elmeséltem a sztorit, csak kacagott rajtam. Aztán a ház felé távozóban megjegyezte – „bezzeg a vízakna-fedél nyolc éve letört zsanérját sose hegeszted meg...”

Nekem se kellett több. Lekaptam a fedelet. A maradék zsanér csak vésővel jött le. Tűreszelőkkel és csiszolóvászonnal elbíbelődtem rajta egy negyed órát, aztán a satun kiegyenesítettem a tengelyt, mert az is elferdült. Felpróbáltam a zsanért, alig fordult el pár tíz fokot. Nézem: olyat tett fel valamelyik elmés építő, amelyik csak 40 fokot tud elfordulni – van a tengelyen egy nút, a külső darabon meg egy apró stift. Fúrhattam ki azt is.

Na, végre. Elfordul, gyönyörűen. Letettem a fedelet, s bár elég nagy lett a zsanérdarab és az akna fémkerete közötti hézag a nyolcévnyi rohadás és koptatás miatt, de végül is összevarrtam. Nem szépen, de a célnak tökéletesen megfelel, megkentem, most nyílik-csukódik, mint a vaj, nincs benne feszültség. Így már talán világos, miért ebédeltem fél hatkor.

Akkor kértem meg a Katit, hogy mivel elég kómás vagyok, üljön le velem, és együtt nézzük meg a Rossmann oldalát, hogyan lehet olcsón megrendelni az albumot, mert ha a tompaságom miatt elrontom, az húsz kidobott ezer forint lesz. Ketten másfél órát ültünk a kaotikus, ú-de-felhasználóbarát, de ilyen spéci helyzetek kezelésére tökéletesen alkalmatlan honlap előtt, de egy huncut utalás nem sok, annyit nem találtunk rajta, hogyan kellene felhasználni a ROLDALFELAR kódot. Csak azt írta a mail: a kedvezmény érvényesítéséhez be kell írni. DE HOVA? MIKOR?

Szivaccsá aszalódott, elhasznált aggyal nehéz ám az ilyet végigcsinálni. Asszem tízszer hívtam be az albumot a kiváló CEWE szoftverbe, amely szintén nem aknázza ki az átláthatóság minden lehetőségét. Minden alkalommal tíz perc, de sehol nem volt meg a kódhely. Már levelet is írtam nekik, de persze vasárnap senki nem ül a gép előtt, megjegyzem, most épp csütörtök van és mostanáig nem jött válasz, csak egy újabb csengő hangú, szuperkedves levél valami pályázat eredményeiről. Ekkor kezdett körvonalazódni a fejemben egy aggasztó sejtés – mi lesz, ha kicsúszok a határidőből? Lehetetlen, akkor jön az öngyi.

Bálint ezen a ponton halkan bejött a dolgozóba, és feltette a kérdést – „apa, visszatettük a gekkókat, akkor megnézzük most a Jó, a Rossz és a Csúfot, ahogy megbeszéltük? Mert akkor ideülünk a kanapéra a Norbival...”

No igen. Ez lett volna a No. 2-es családi program a Kéknyúl mellett, amit ígértem, és amire azt mondtam négyszeri elhalasztás után, hogy gyerekek, apa megígéri, hogy most tényleg megnézzük, hiszen jövő héten Dánia, akkor már biztosan nem megy. Jó film, három órás, élvezni fogjátok, csuda izgalmas, olyan, mint a voltegyszeregyvadnyugat.

De háromnegyed hét lévén, nem tehettem mást, ezt is lefújtam, az utolsó pillanatos Rossmann-CEWE program keresztülhúzta a számításainkat. Bálint a sírás határán távozott, Norbi azonnal kezébe kapta a tabletet, inkább oda se néztem.

Már csak a cél maradt: valahogy keresztültolni a fotókönyvet a rühes rendszeren, mert pokoli melóm volt benne, amúgy meg félig az tette tönkre a hétvégénket.

Végül nagy levegőt vettem, és elejétől végig átmentem a teljes rendelésen – minden kattintásnál eltépett tízezresek hangja szisszent a fülemben. És mint egy amerikai filmben, a legutolsó utáni pillanatban, az utolsó oldal egyik nem túl  feltűnő rubrikájába kellett beírni az aranyat érő kódot. Vajon hányan cseszték ezt el most hétvégén?

Mindegy, elment a rendelés. Negyed órát zajlott csak a képek előkészítése, utána művelt mindenfélét a rendszer, majd elindult a képek feltöltése. Majdnem két órát prognosztizált a Rossmann-szoftver. Sebaj, még csak fél nyolc van, beleférünk...

El is jutott 97 százalékig. Akkor már lefektettük a gyerekeket, negyed tíz volt, ahhoz képest jó ütemben ment a feltöltés, kár, hogy megszakadt. De semmiféle mód nem volt a folytatásra, erre a szoftvert nem készítették fel, ez nem egy FTP-kezelő... Kicsit szakadni kezdett rólam a víz. Már szorult az időhurok, pokolian fájt az elvesztegetett idő, a kútba esett hétvégém, még jobban fájt, hogy isteni lett volna az ajándék, már elképzeltem, ahogy anyukám könnyekig meghatódva lapozgatni kezdi – te jóisten, olyan vagyok, mint valami rossz reklám. Hagyjuk, maradjunk a pokolnál.

Másodszor is lenyomtam a kötelező negyed órát a betöltéssel, ellenőrzéssel, megrendelőforma végigkattintásával, a felkészítés végignézésével. Majd, meglehetősen borongós hangulatban leültünk megnézni egy filmet, aminek a felénél lett egy rossz érzésem: kimentem, megnéztem a gépem. Hát nem leállt? Ezúttal 79 százaléknál...

Itt már kurva ideges voltam. És éreztem, hogy nem ez a mostani vonul majd be a legjobban eltöltött hétvégeként az emlékezetembe, még a valóban cuki gekkók ellenére sem. Harmadszor, kissé remegő kézzel ismét végigcsináltam a kötelező Rosszman-WECE... bocsánat, Rossmann-CEWE-szívatást, folytattuk a filmet, de már nem emlékszem belőle semmire.

Éjfélkor valahol 50 százalék körül tarthatott a feltöltés, amikor leállt megint az egész, s kigyulladt a figyelmeztetés: a kuponkód lejárt. Kis lépés a Rossmann és CEWE cégeknek, nagy lépés Csikós Zsoltinak. Ez van.

Hölgyeim és uraim, így telik el egy jó hétvége, vegyenek mintát rólunk, mi tudjuk, hogyan kell csinálni. És semmiképpen ne felejtsenek el karácsonyra fényképalbumot készíteni szeretteiknek!

Ui.:
köszönöm az érdeklődést, kijöttem az intenzívről, állítólag jövő héten már darabosat is ehetek.