Ezerhatszáz kilométernyire a meleg, otthoni ágyamtól írok most, egy pazarul berendezett, kétszobás lakrész dombornyomott ágyán fekve. Tudják, ez az az ágy, amit még 1852-ben faragott Dzsepettó és megtartották, mert nagyon szép. Csak aludni nem lehet rajta, mert legurulunk jobbra vagy balra. De ez most mindegy, mert legalább itt vagyunk, megérkeztünk és még az sem zavar, hogy Dzsínóék meglehetősen tágan értelmezik a fűtés fogalmát ebben a zord időben. Magyarán rohadt hideg van a lakosztályban.
1200 kilométer kereken és méterre pontosan, ennyit mutatott a sok vihart megélt Wayteq navim, amikor Matejék háza elől elrajtolva belecsaptunk a lecsóba és a ljubljanai reggelbe. Aránylag jól kipihentük magunkat, az indiai Cobra-sörök kicsik voltak és nem fogyott belőlük sok, a ház macskája pedig a kellő időben feküdt reggel a fülem mellé dorombolni, miután kieresztett karmokkal végiggyalogolt a lábamon, mintegy jelezve, hogy éhes és idő van. Innen is csókoltatom.
Csodát nem vártunk az úttól, ráadásul ilyenkor félre kell tenni a romantikát (ezt leginkább autókereskedő olvasóink tudják), nincs idő nézelődni, ide-oda beugrani és ráérősen kevergetni a méregerős espressót. Nem, ilyenkor Emilia Romagna és Toscana minden szépsége a szalagkorláton túl látható, elsuhanó kőtemplomokra és információs táblákra korlátozódik, melyekről leolvashatjuk, hogy mit NEM nézünk meg éppen. Templomos lovagvár itt, csodás borvidék amott, de az 1200 kilométer nem enged: menni kell, mert elsősorban autót jöttünk venni a Laci pénzén, nem szórakozni. Aki azt hiszi, hogy a nepper tulajdonképpen nyaral, amikor kimegy külföldre, az téved. Az sem lát többet ebből, mint a pusztítóan monoton szürke aszfaltot, az Autogrill konyháját, ahol nem ül le, hanem inkább állva eszik, mert a segge már lapos, mint a pingpongasztal. Kemény kenyér, sok vezetés és a figyelem nem lankadhat, mert amilyen hányavetin kezelik az olaszok a fűtést, ugyanolyan magasról leszarnak minden útburkolati jelet is.
A sávelválasztó egy margó, melynek közepén menni kell, a felfestett elválasztósziget egy hely, ahol előzni lehet és az, aki először téved ide nem érti, miért villognak mindig, ha éjjel hátulról előznek. Utóbbi hasznos és bölcs dolog, mert tudják, hogy az autóban ülhet már elbambult sofőr, akinek figyelme lankad és ilyenkor jelzik, hogy jövök mögötted és előzlek. Szerintem jó szokás. Ja, még valami, ami mutatja, hogy ez a nép azért potom ezer évvel előttünk jár a kultúra terén: ha utolér és látja, hogy kamionsort előzünk vagy előttünk is lassabb autó megy, akkor nem kezd levillogni. Soha, semmikor. Mindig megvárja, míg lehúzódunk és elmegy. Mindenféle dráma nélkül. Szóval ez a kettősség (az ideoda csalinkázás és az előzékenység) adja a sava-borsát az itteni közlekedési kultúrának. Ja, rendőrautóból egyet láttunk, éppen segítettek kereket cserélni egy negyvenes nőnek a leállósávban. Senki nem baszogat senkit, nincs ráhúzás és terror, csak folyamatos és állandósult tempó melletti haladás.
Mondjuk a tempó, az gyilkos. Nem vagyok egy lassú ember, de ritkán éreztem késztetést arra, hogy 110-nél gyorsabban menjek. Egyszerűen olyan szűkek a sávok az A1-esen és olyan sűrű a forgalom, hogy 130-nál már folyamatosan cikáznunk kéne a sorok között, márpedig az pár óra után igen fárasztó tud lenni.
De nem teszik az olaszok sem, talán két-három autót láttam a 14 órányi vezetés alatt gyorsan elhúzni, és egyik sem sportkocsi volt. Nyugi van és folyamatos menés. Ennyi a trükk. Baleset egy sem, sehol.
Történni azonban nem történik semmi, és aki azt várja, hogy az olasz (pláne a Dél-Olasz) utak tele vannak csodálatos, öreg Maseratikkal, 127-es Fiatokkal és Ferrarikkal, az nagyon téved. A roncsprémium-program totálisan és teljesen kiirtotta ezeket az autókat az utakról. Saját szememmel láttam olyan bontót (nem most, még pár éve), ahol egymásra pakolva álltak a 348-as és 512-es Ferrarik, mellettük pár Lamborghini összenyomogatva, ahogy lepakolták őket a trélerről. Ennyi, a szükség nagy úr és itt is felváltották a csodás, öreg Lanciákat az új, dízel Fiat Cromák, A3-as Audik és Peugeot-ok. SUV-ból nem volt annyi, mint odahaza, azok is jellemzően inkább a Ford Kuga-Toyota RAV4-vonalon mozogtak.
Unalmas lett volna az út, ha nincsenek filmek, melyeket Laci nézett, én hallgattam és nincs egy hatalmas, random zenei válogatásunk. Agyszintünket jól mutatja, hogy a nap végére írtunk egy szakácskönyvet, a Hirtelen Meggazdagodott Gyökerek szakácskönyvét, melyben olyan ételek szerepelnek, mint az Újházi Hóbagolyleves betűtésztával vagy a gömbhalkrém rizibizivel, esetleg a szirticápa-patkó savanyúsággal. Egyszer majd kiadjuk, az a terv.
Talán ezért sem sikerült elég élménydús beszámolót rittyenteni a semmiről. Csak jöttünk-jöttünk, folyamatosan, háromszor álltunk meg, általában az Autogrill nevű csodálatos franchise valamelyik állomásán, hogy betoljunk némi (nem sok!) meleg ételt, megfejelve egy brutális presszóval és egy tál gyümölccsel. Erre remekül ráálltak az olaszok és – mivel ennél a hálózatnál már más országban is sokat költöttem – bízvást állíthatom, hogy minden szempontból finom az étel, bárhol megállná a helyét. Itt az autópálya melletti dolgok ugyan drágák, de nem panaszkodunk, amikor kifizetjük, mert egy tök átlagos sonkás-sajtos szendvics két akkora szelet kovászos kenyér közé van betömködve, mint egy Révay Nagylexikon, és tényleg jól is lakunk belőle.
Az autópálya jó minőségű, a jobbra tartás általában működik, be is tartják javarészt, de azért nem mindig. Azonban emiatt senki nem kap idegbajt. Pláne, ha 19 fokban, napsütésben közlekedhet a narancsligetek között.
Rómát csak messziről láttuk, ahogy Nápolyt vagy Salernót is, pedig utóbbiban a partraszállás helyét nagyon megnéztük volna. De menni kell, menni, mert a szállásadó vár, addig nem fekszik le, de minket is húz már az ágy nagyon. Mondjuk az a Ducato becsületére legyen mondva, hogy még kisteher-szinten is egészen elképesztően jók az ülései, egyáltalán nem fárasztó a vezetés, pláne tempomattal. A mai nap után simán odatenném S70-es Volvóm bőrfotelei mellé, le a kalappal.
Éjfél elmúlt már, amikor aztán beütött a pokol. Az utolsó ötven kilométer a kocsányon lógó szemeké volt. Aki tolt már le 13 órát, az tudja, hogy a vaksötétben, az utolsó pici szakaszon, mennyire nem hiányzik már a totális tejköd, amikor effektíve az orrunkig látunk (a fényképezőgép képe csal, sokkal jobb a chip fényérzékenysége, mint a szemünké). Az eső vízszintesen szakad, úgyhogy a szellőztetés (márpedig friss oxigén kell) felér egy zuhannyal, plusz abszolút véletlenszerűen el-elhúzzák a sávot vagy éppen szűkítik és kilométereket kell megtennünk vakon, a két betonfal között úgy, hogy oldalankét harminc centi marad a tükrök mellett. Mindezt egy hétméteres trélerrel. Kifolyt a szemem, a negyvenes tábla egy vicc volt, hiszen még az a pár autó, amellyel találkoztunk is, hússzal cammogott, nem lehetett gyorsabban. Ott egy kicsit meghaltunk, még László is csendben nézte a betont maga előtt. Én pedig imádkoztam, hogy a pár centire elhúzó szembejövő, harminctonnás kamion sofőrje is legalább olyan éber legyen, mint én.
Kegyetlen volt ugyan, de megérkeztünk és amikor leállítottam a Ducato 2.3 literes turbódízelét, na akkor engedtem el csak magam, akkor hittem el, hogy vár az ágy. Azt nem tudtuk, hogy internetünk és adatkapcsolatunk lényegében nem lesz, de mindegy volt. Minden, amit akartunk, az egy ágy, egy meleg kuckó, ahol kinyújtózhatunk és még az udvaron virágágyasként használt London-taxi mellett is úgy mentünk el, hogy rá sem néztünk. Holnap bemegyünk a városba, megkeressük a telepet, ahol a Kiscápa lakik és kezdődik a papírozás. Mire ezeket a sorokat olvassák, addigra már jó eséllyel fellapátoltuk a hátunk mögé, de ígérjük, hogy amint lehet és amint lesz 3G-képes térerőnk, azonnal jelentkezünk.
Addig is jó reggelt Magyarország, jó reggelt Totalcar, itt vagyunk és toljuk keményen.
Utóirat: csatoltunk pár reggeli képet a helyről, ami egy ősidők óta családi farmként üzemelő birtok volt a hatalmas sziklahegyek között. Gyönyörű. És rohanunk, vár az öreg kis cápa.
Korábbi epizódok:
