A Rézmányiak nem autós népek, ezzel már rég megbékéltem. Szüleim értetlenül néztek rám mindig, amikor öreg romokért lelkendeztem. Ezért lep meg mindig, mikor apukám elérzékenyül, ha Ikarusokról van szó. Ilyenkor mindig elmeséli, hogy mennyire élvezte a nyolcvanas évek Kelet-Berlini kiruccanásain, hogy a Fal rosszabik oldalán még mindig jártak Farosok. Mondjuk mit is várhatna az ember egy olyan várostól, ahol az ezredforduló után is járt még Fecske-taxi.
Az, hogy a mai napig lehet látni erre-arra öreg Ikarusokat, gyakorló elmebetegek érdeme. Közéjük tartozik Christian is, aki amellett, hogy szebben beszél magyarul, mint a fél magyar szakos évfolyamom, öreg buszok körül szereti tengetni az idejét. Régről ismerem, a fenti Fecske-tesztet is az ő 123-asának csomagtartójából fotóztam. Valamikor beleégett a bit az agyába, és kitalálta, hogy szervez Tapolcára egy Ikarus-találkozót, ahova meghívja német barátait is.
A 8-as úton lefelé össze is találkoztam a Chemnitzi Közlekedési Vállalat 280.02-es csuklósával. A huszonhat éves Ikarusnak úgy kente a német srác, hogy motorral alig bírtam megelőzni. A csukósok közül mondjuk nem ez volt a sztár, hanem a BKV szügyig restaurált, 284-es Ikarusa, a híres-neves első tolócsuklós busz. Engem mondjuk a németek konferenciabusza nyert meg, leszámítva a diszkréten elhelyezett Honecker-képet.
Akadtak persze olyanok, akik pufogtak, ami igazából a találkozó nem várt sikerét bizonyította: alig lehetett elférni, nemhogy a buszokra felférni. Annyi baj legyen, Christianéknak van még két évük ezt kifésülni, és egy nagyobb helyre költöztetni a bulit. Jó lesz ez!*
*Már most az volt
