Roland barátommal számtalanszor próbáltuk megfejteni, mitől lesz jó egy netes autós videó. Nem a pénz, nem a látványorgia és nem is a szupersportkocsikkal teletömött képi világ az, amit a néző akar. A karakteren van a hangsúly, azon, hogy jó legyen nézni a majmot/majmokat, akik az autókról beszélgetnek. Még csak a műszaki ismeret sem elsődleges, legyenek gondolatok, amiket egy laikus is megért, olyan példák és hasonlatok, amiket az is szórakoztatónak tart, aki az autók iránt egyáltalán nem érdeklődik.
Szóval az erős karakterek, azok, akik elvisznek egy ilyen műsort a hátukon, ez az, ami az új Top Gearben nem volt meg. És a jó karakter sem elég, ha nincs meg a kémia: hiába volt élvezhető Matt LeBlanc, ha Chris Evans semmilyen szinten nem passzolt hozzá, meg persze a kutyák összeszaladtak az orgánumától. Lehet, hogy rádiósként működik, de az ő karaktere arra lett kitalálva, a szerepe ott az igazi.
A régi Top Gear karakterei pont ebben voltak zseniálisak, ugyanis személyiségük pont annyira különbözött, hogy arra remek gegeket lehetett írni, de még működött közöttük a kémia. Nem beszéltek borzalmas bikkfa nyelvet, tudták, hol, mennyi irónia kell, és ha úgy hozta a helyzet, keményen oda tudtak szólni, mindenféle PC gátat felrúgva. Tették ezt úgy, ahogy csak egy klasszikusan művelt angol tudja, vagyis a legkeményebb odamondást is úgy csomagolták, hogy nem tűnt echt bunkóságnak.
Voltak persze bajok, az utolsó néhány évadban már egy kicsit megfáradt a formátum, ismétlődtek a kihívások, és sokszor volt olyan szaga egy-egy jelenetnek, mint amit megrendeztek. Ne legyenek kétségeink, természetesen minden az utolsó milliméterig megrendezett volt, egy ilyen volumenű költségvetésnél nem is lehet másképp, de annyi spontaneitás mindig jutott, hogy a néző azt érezze - nem filmet, hanem csetlő-botló, valódi embereket néz. Egy idő után ez hiányozni kezdett, de legalábbis sokkal kevesebb őszinte oh, cock pillanat jutott.
Ott volt például az egyik legnagyobb fiaskó, ahol a Clarkson-Hammond-May trió leginkább meg tudta mutatni, hogy bevállalósak, a Holy Trinity-botrány (napjaink három legkeményebb sportkocsijának netes beceneve: Szentháromság). Ez volt az, amikor a Ferrari és a McLaren gyáva kisgyerek módjára nem engedte pályára a LaFerrarit és a P1-est a Porsche 918 ellen. A két legenda odaadta az autókat végül, de a kulcsokat nagydarab biztonsági őrök őrizték, nem sikerült az összehasonlítás. A műsorvezetők viszont kimondták, a király meztelen, a világ legrangosabb sportkocsigyártói megfutamodtak.
De milyen az új műsor?
Aztán Clarkson nem bírt magával, és kicsapták a műsorból, két társa pedig vele tartott. Végül az Amazon Prime netes műsorszolgáltató tudott elég nullát írni a csekkre. Két napja lement az első adás és mindenki megnyugodhat, a The Grand Tour elég jó, talán jobb is, mint amikor abbahagyták a BBC-n. A legfontosabb változás az, hogy szakítottak a hagyományos, stúdiós formátummal. Valószínűleg a stáb is érezte, hogy a nézők leginkább azokat a különkiadásokat élvezik, ahol a három műsorvezető a világ valamelyik eldugott szegletében kalandozik valamilyen lehetetlen járművel. Ezért a The Grand Tour egy utazó műsor lett, az első rész az Egyesült Államokból jelentkezett, a következőt pedig Johannesburgban vették fel.
A humor továbbra is sajátos, még a BBC-nek is szépen odaszúrnak a nyitó képekkel – Clarkson kilép egy londoni irodaházból és szomorúan leadja a belépőkártyáját -, aztán folyamatosan zrikálják az amerikai közönséget, bár ezt a kamu verekedős jelenettel azért rendesen túltolták. És külön jó, hogy az első rész úgy indult, hogy most eldől, hogy a három emlegetett sportkocsi közül melyik a gyorsabb. Nem a jobb, a gyorsabb, ugyanis nagyjából tizedmásodpercekre vannak egymástól ugyanazzal a pilótával. Természetesen mind a három műsorvezető választ egyet, és egymás előtt szidják a másik kettőt, mint a bokrot, de amikor csak a kamera látja, elismerik, hogy mind a három gép fantasztikus.
És tényleg nincs lakat a szájukon, hol a BBC-t szapulják, hol a bringásokat, hiszen most már az interneten vannak, ahol mindent szabad:
Akár egy lovat is izgathatnék... vagy egy kutyát! (És Clarkson nem a simogatásra gondol.)
Sokak leginkább azt a részét unták a Top Gearnek, amiben egy sztár vezethette az elérhető árú autót egy interjú után, de úgy tűnik, hogy a The Grand Tourban ezt is elkaszálják. Az első meghívott híresség látványos kamu halált hal, de a másik kettő is, nem lövöm le a poént, nézzék meg. Stigre persze szükség van, viszont jogi okokból nem hozhatják át a karaktert a BBC-től, ezért egy Nascar-pilótát szerződtettek, de persze elég banális karakter: szerinte minden, ami nem V8-as és amerikai, az kommunista.
A szakmaiság persze még mindig alig látszik ki a szórakoztatás alól, ez a műsor még mindig arról szól, hogy széles tömegeket nevettessenek meg az autózás ürügyén. A látvány továbbra is etalon, a humor intelligensebb és maróbb mint valaha, nem is tudom, mikor nevettem ennyit akármilyen műsoron. Annyi kétségem viszont van, hogy a The Grand Tour nem hoz gyökeresen újat az előző műsorhoz képest, mert bár lehet, hogy csak későbbre is hagynak puskaport, de ez most egyelőre egy erős, jól sikerült ráncfelvarrásnak tűnik.
Kristálymet kontra gyenge fű
A készítők már az elején megmutatták: a Grand Tour Jeremy Clarkson műsora. A nyitójelenettel elegánsan tartották fel képzeletbeli középső ujjukat a BBC-nek, majd jött egy nyitány, amitől lezuhant az állunk. Oké, a végére már kicsit olyan érzésünk volt, mintha a Pomádé zárójelenetében lennénk, de valahogy mégiscsak meg kellett mutatni, hogy a GT mi mindent vonultat majd fel az első évadban.
Ezután, ha bárkinek kétséges lett volna a szereposztás, néhány mondattal helyretették, hogy ki-kicsoda: Clarkson továbbra is a nagyszájú, Hammond az alacsony, May pedig a lassú. Az új műsor több részletében is túlmutat a Top Gearen, de ezek nem annyira nagy jelentőségű dolgok. Ilyen például, hogy stúdió helyett egy utaztatható sátorban veszik fel a köztes részeket. Az évad első részét a kaliforniai sivatagban forgatták, ennek megfelelően volt bőven brit-amerikai poénkodás. Talán több is, mint amennyin jóízűen nevet az ember, de ezt most tudjuk be az amerikai kerettörténetnek. Stig helyett egy amerikai Nascar-versenyzőt kaptuk, akinek a karakterét ügyesen találták ki, de mint szereplő kevés a hozzáadott értéke.
Meglépték, amit mindenki várt, a három szupersportkocsi összehasonlítását (Porsche 918, McLaren P1, LaFerrari). Ezen a szálon profin húzták a műsor végéig a mézesmadzagot. Először azzal, hogy a Ferrari szerepel-e majd egyáltalán, majd benne lesz-e az összemérésben, végül azzal, hogy melyik a leggyorsabb. Utóbbi infó persze az utolsó percben derült ki. Hiába sikerült beszervezni a Ferrarit is, Clarksonék nem mentek le kutyába, így is rendesen odaszúrtak az olaszoknak szóban. Jerome d'Ambrosio bevetése jó volt, a feliratozás is jó poén lett, az viszont kár, hogy így nem derült ki, mit mond az F1-es pilóta az autókról.
Az új pályájuk bemutatása egy szponzorfelhívással együtt is működött, de talán nem a BMW M2 egyéni körét kellett volna bemutatni, hanem először a referenciaidőket teljesítő autókat. Jó volt, hogy nem álltak neki megmagyarázni minden apró poént, amit a Top Gearből hoztak, hangulatában így ott folytatták a műsort, ahol a BBC-n abbahagyták. Két részletnél nekem kicsit kilógott a lóláb: a meghívott celebek eljátszott halála, valamint a kamu verekedés a közönséggel nem kellett volna.
A Top Gear képi világra a kor szintjén sosem volt panasz, de most még erre is rá tudtak tenni egy púpozott kiskanállal. A következő rész beharangozása is ügyes: nem tudjuk mi történik majd, csak azt, hogy hol.
Személyes kedvencem az első részből az a jelenet, amikor Clarkson és Hammond hoznak hasonlatokat a Porsche 918 és a McLaren P1 viszonyára. Itt hangzik el Clarksontól, egy Braking Bad hasonlat után, hogy a P1 kristálymet, még a Porsche csak valami gyenge fű. És ugyanezt elmondhatnánk a Grand Tour és a Top Gear viszonyáról is. Természetesen a GT javára, mert már az első rész megmutatta, hogy a műfajnak megvannak a királyai, azok pedig ők hárman, együtt.
