Amióta megjött a meleg idő, egyre jobban zavar a büdös a kék állólámpásban. Nessyt ugye, novemberben vettem (ha jól emlékszem) ezért rést csak hébe-hóba nyitottunk rajta egészen mostanáig. Vásárláskor a tetőt amúgy is beszorulva kaptam (bár elég hamar megjavítottam), az ablakok közül is csak a vezetőét lehetett letekerni, ezért a nagy ritkán felmerülő, akár minimális nyitási igények kielégítése sem ment teljesen flottul, hogy finoman fogalmazzak.
Amiből sejtettem, hogy nagy bajok lehetnek a kipufogógázokkal, az a csomagtartóból előkerülő ruháink szaga volt. Tavaly, kvázi rögtön a vásárlás után elhúztunk hosszú hétvégézni Gyulára Nessyvel, és már ott is volt egy ájer a szálló szobáiban, amikor elővettük a cuccainkat. „Átmeneti zavar csak” – nyugtattam a családot, és nem sokkal később rendeltem egy vadonatúj, speciálisan formált, gyárival megegyező csomagtérgumit a neten, mert ami az autón rajta volt, az az Plútón talán nem engedte volna be a kipufogógázokat, de csak azért, mert az ott uralkodó hőmérsékleten azok a gázok szilárdak. Vagy ha nem szilárdak, akkor folynak, és nagyon sűrűk, és nem lottyannak fel a kocsi övvonaláig.
Mire a március 15-i hosszú hétvégén Hévízre indultunk, már ott figyelt az új csomagtérgumi, egységes, mogorva, szigorú fekete vállal támasztva a fedelet a gaz bűz betörése ellen, de ezt már megírtam. Hasztalan, a ruháink olyan stichesek lettek a táskákban, hogy a szálláson ki kellett akasztanunk az esőbe, hogy egyáltalán fel merjük venni őket, és ne higgyék azok a többi turistákok ott Hévízen, hogy egy vájárbanda szabadult épp a Tébányai tárnákból, közvetlen a sújtólég után. Tovább romlott a helyzet, amikor egyik nap, az esőben utazva ki kellett nyitnunk mindenféle ablakokat a kocsin párásodás ellen, mert ijedten tapasztaltuk, hogy az utastér legelején résnyire kibillentett elefántfül is behúzza a büdöset, annyira, hogy még a hátsó ülésen is jelentős a csapás mértéke. Pedig már épp élvezni kezdtem az autót...
Nem álltunk jól a fogyasztással sem, vagy a 125-130 körüli tempó mellé jónak számít-e a 15+ l/100 km? Nekem fáj, a háromnapos túránál a költségek java részét az elpusztított és nagyrészt fojtógázzá alakított benzin vitte el. Valamit tennem kellett, mert ez így nem autó az én mércém szerint. Érdekes amúgy, hogy felhúzott ablakokkal, becsukott tetővel egyáltalán nem rossz a helyzet, szinte a tavaszi virágos mező illata leng odabent, de ha nem is, akkor is legfeljebb olyan, mint egy negyven pluszos benzines autóban volt a maga idejében – jó orral kicsit érezni némi stichet, de ahhoz nagyon szaglászni kell.
Szétborogattam a csomagtartót. Az új gumit eleve újra kellett ragasztanom, mert a Motip-féle fújhatós ragasztó szándékai nem voltak igazán komolyak, hamar elengedte a karosszériát. Vettem hát pár tubussal a jó öreg Palmatexből, mert ragasztásban és bódító hatásban még mindig a sárga-fekete tubus a király, bár most kivételesen nem húztam zacskót a fejemre Edda-dalokat énekelve, mint Alföldi papucsos, fehér inges, Trapper-farmeres fénykoromban, hanem tényszerűen ragasztottam vele. Amúgy a zacskó vicc, sose próbáltam, de azért most megsejtettem, milyen színes is lehetett a csövik világa, amikor előkerült egy teli tubus.
Csomagtérgumit ragasztani ugyanis nem lehet egyben, mert a Palmatex nem úgy működik. Le kell szedni a régi ragasztót (jó adag oldószer az is, hangolnak a zenészek), gumiról, kaszniról. Aztán zsírtalanítani kell féktisztító és mondjuk, papírtörlő igénybevételével (hopp, itt előkerült az énekes is). S mivel a Palmatexet mindkét ragasztandó felületre fel kell vinni, összenyomásuk előtt pedig várni kell 10-15 percet, viszont a teljes csomagtérgumi hosszában ezt nem lehet egyszerre, mert akkor minden összeragad mindennel és olyanok leszünk az autóval együtt, mint a Kis Rece zsebe a Keménykalap és krumpliorrban, amikor belefolyt a ragasztó, kivágta a nadrágjából és tanulmányozgatta a friss gyártású borostyánt, milyen kincseket rejt. Nem barátom, maximum ötven centis darabokat lehet letudni egyben, ezt is csak a legjobb eséllyel, és amíg szárad, a gumit messze el kell tartani a kasznitól, nehogy minden ragasztós legyen. Az állólámpás csomagtérgumija jó hosszú, a gumit egy pillanatra sem lehet elengedni, ezért mire úgy egy-másfél órával később az ember búcsút int ennek a sziszifuszi melónak, agyilag már hetedhét határon túl jár, kvázi egy eszméletlen bulizás után. Fejben. A marihuánát tiltják, ezt bezzeg...
Végül egész szépen sikerült az installáció, bár a rohadék ragasztó egy kicsit most is elengedett a fölső résznél, de most már úgy marad, az a lényeg, hogy a fedélhez már jól zár a gumi és nem esik le. Ha már ott jártam, a tank búvárcsöve fölötti nyílást is ledugóztam a csomagtartó alaplemezében – ez az az egység, ahol szívja, illetve elölről visszaereszti a benzint, illetve ebben van az üzemanyagmérő műszer jeladója is. Mivel oda való dugóm nem volt, mert ahány romos állólámpást vettem, abból mindből hiányzott, és évek alatt elhasználtam a készleteimet, ezért egyelőre egy gyümölcsjoghurtos dobozt vágtam méretre és odaragasztottam, fejjel lefelé. Hurrá, ott lehetett megint szipuzni...
Ezen a ponton szeretnék rámutatni – a sztori fő vonalát néhány pillanatra függőben hagyva –, hogy az állólámpás csomagtartója nagy kincs. Mert bár az utastér sem éppen szűk, még ha hátsó lábtérben kissé rövid is, és abba is hányhatnánk a cuccainkat egy-egy hosszabb hétvégére, azért az az 570 liter, ami egy ilyen autó farában van, pakkok után kiált. Nézzétek csak, mekkora: amikor az előző előtti Parkoló Parádén jártam a Szent Szoborral, Kozma Zsolti barátom Rolls-Royce-ában volt a bazi nagy, háromrészes, veteránklubos állványos képtabló-csomagunk, mert ő hozta el a legutóbbi, megszűnt helyről, ahol két éven át mindig voltunk (köszi Kornél, az eddigi türelmet a DC72 restaurátor műhelyben!), és a PP-n adta át nekem, átmeneti tárolásra, mert neki most nincs helye. Nos, e szabványos mérőeszköz segítségével ott kiderült: a hatalmas Rolls és a közel sem olyan óriási állólámpás csomagtartója hajszálpontosan ugyanakkora, mint a képek is mutatják.
Vissza a fősodorhoz: ha már ott jártam a nyílászáróknál, lebontottam az ajtókat is, mert azért az mégsem megy, hogy négyből egy ablakot lehessen csak lehúzni egy családi autón – mintha a másfél méteres képátlójú tévén csak az m1 menne, ugye, milyen pocsék? Ilyen esetekben vérzik a szívem, mert mint ahogy Maigret talál végre egy jó nyomot, és annak kapcsán lassan elkezdenek kibontakozni előtte a megoldhatatlan sztori szövevényes szálai, úgy én is ilyenkor, bontás után, mint nyitott könyvbe, úgy látok bele ennek az egyik részről egészen kiváló, másfelől viszont vasvillával összehányt autó történetébe. Abba a történetbe, amely gondos, aprólékos, pénzt nem kímélő restaurálásnak indult, majd a körülmények változása miatt a félkész autót pár nap alatt össze kellett hánynia a barátomnak és állólámpáshoz nem értő szakijának.
Merthogy például az ajtókárpitok gyönyörűek, alattuk pedig akkurátusan ott volt a kötelező fólia is, ami azt hivatott meggátolni, hogy az ablakok mellett befolyó víz az ajtó aljára hullva, onnan piszoár-stílusban felfröccsenve eláztassa az ajtókárpitok papundeklijét – belülről. Magukban az ajtókban belülről se találtam rozsdát, viszont valamilyen ragacsos konzerválóanyagot igen, ami egyre jobban megnyugtat afelől, hogy szabad-e legalább az év szárazabb felében kint tartanom és élveznem ezt a kocsit. Úgy tűnik, igen.
Ám az ablaklehúzó szerkezetek táján teljes a káosz. Maguk a gépek szinte tökéletesek, rég láttam állólámpásban ennyire kevéssé lötyögős illesztésű vezetőoldali mechanikát például. De a sínek... Jaj! Az enyémbe ugye, első szériás-féle, U-profilra sütött gumira húzott vászonborítású sínek dukálnak, de azok mostanra mindegyiken szétmállottak, például már a Szent Szobron is második szériáséi vannak (hoppá, most elszóltam magam). Ezen is.
Sajnos már ezek a valamikor régen kicserélt, második szériás állólámpásra való, fém-gumi-műbársony sínek is pusztulásnak indultak. Ezeket a gyárban az ajtó belsejének két végén futó fémsínekbe ragasztják, amelyek párhuzamosságra állíthatók is. Természetesen ez a párhuzamosság egyik ajtónál se volt meg, márpedig ha tágul lefelé a távolság, akkor az üveg az alsó helyén ferdére moccan és hajlamos beakadni, vagy akár ki- is a sínből, ami teljes káoszhoz vezet az ajtó érzékeny lelkivilágában. Ha meg szűkül, akkor egyszerűen beszorul az üveg. Itt vegyesen volt szűkülve-tágulva minden, de még csavarok, anyák is hiányoztak. És a sínek... Eleve nem voltak a helyükre ragasztva, ezért összevissza kunkorodtak, hajlottak, ráadásul a hibás beszerelés miatt láttam olyan nyomokat is rajtuk, hogy az üveg sokszor beakadhatott egyikbe-másikba, s valaki erőltetve próbálta tovább tekerni az ablakot, ami torzuláshoz vezetett.
Végül a nap jobbik része a sínek egyengetésére, hátsó részük zsírtalanítására, beragasztásukra ment el. Közben a bal első tükröt is megberheltem: ennek a szárhoz csatlakozó alja félgömbszerű, a szár teteje is az, belülről pedig egy rugóval szorított másik félgömbdarab fogja közre a lemezt. A rugó, a kis félgömb-betét mind szeret berohadni, az őket a talphoz rögzítő csavar meg garantáltan. Hányszor, de hányszor küszködtem már állólámpás külső tükrökkel az életben, meg se tudnám számolni...
A vége általában az, hogy kiveszed az üveget (ilyenkor sokszor eltörik az azt bent tartó, vékony műanyag keret, szerencsére lehet kapni) kezedbe ömlik a tükörlapot a helyére passzintó, nagy drótrugó és a foncsort védő nejlon betét, és máris látod a tükörüveg rögzítését. Nessy saját tükre olyan pocsék állapotban volt, hogy a rögzítőcsavar a legkisebb moccantásra beletört a talpba, a kis szorító félgömb pedig úgy belerohadt a tükörházba, hogy nem akart kijönni. Inkább túrtam egy másik tükröt a kincses dobozból. Kicsit rosszabb a krómja, de jobb az üvege, mindenesetre eltököltem egy darabig, mire a régit kibányásztam az ajtóból, az újat meg becsavaroztam.
A tükörszár ajtóhoz csatlakozó talpának két anyájából az egyiket még látod ugyan az ajtó belső lemezének lyukán át, de van egy másik anya is hátrébb, amit se nem látni, se nem lehet hozzáférni. Ha az ember fura szögben a földre csüccsen, akkor borzalmasan kitekeredett pózban, elcsavart bal kézzel felfelé nyúlva, két ujjal épp eléri az anyát. Akkor onnan most szedd ki villáskulccsal a 10-es anyát – mert dugókulcsnak esélye sincs beférnie...
Az ezt követő órában ízes és erősen leíró jellegű szavakkal lett gazdagabb a Czobor utca népének kelléktára, már azé a kevés emberé, aki arra járt. A villáskulcsot harmincszor, az anyát ötvenszer, az alátétet vagy kétszázszor ejtettem bele az ajtóba, utóbbiból egy teljesen el is tűnt, amire nincs földi magyarázat, ugyanis az ajtó alja sima lemez, hallottam koppanni, mágneses kiszedővel is utána piszkáltam für alle Fälle, és a aszfalton is kutattam utána. Nessy éhes volt, úgy látszik. Elfogyasztotta.
Aztán az se tetszett, ahogyan az újonnan feltett külső tükör mozog. Ez legalább nem hegedt egybe a szárral, de alig pár fokot moccant. Szétszedtem hát azt is, csak hogy ennek is kettétörjön a csavarja – de legalább derékban. Már nagyon tele volt a tököm az egésszel, ezért fogtam egy hosszabb fajta anyát, rátekertem a csavar maradékára, beletekertem egy másik csavart, annak a megfelelő hosszon lefűrészeltem a fejét, s hogy egy anyával állítható szerkezetet kapjak, kerestem valami nagyobb rugót, ami elfért a középső anya körül, és beállítottam egy előfeszítést. Többet sajnos nem lehet, mert a rugó nem elég erős, s ha tovább tekerem, egyszerűen kiugrálnak a tekercsei a helyükből. Nem tökéletes, most túl laza, nem is tudom eléggé lefelé dönteni, de már látok benne.
Iszonyatosan zavart viszont a hátulról jövő kopogás. Nessyvel ugyanis elmentem Győrbe a Retropartyzánokra, majd kimentem Dunaszerdahelyre, ahonnan Gyuri barátom Lancia Fulvia Coupéjával a tullni börzére hajtottunk, és nekem végig ott kopogott valami a kocsi alján. Nagyon. De erről az útról is írtam már.
Torjay Lacinál vettem új kipufogófüggesztő karikákat, mert emlékeztem, hogy ott mindenféle oda nem illő izék vannak gyári gumik helyett. Mivel a hűtőm is ezer lyukból vérzett, ezért Háda Szabitól kunyiztam egy jót a budaörsi kincsesbányából, ám azon nem volt meg a keret. Előtúrtam egy régi, lyukas, saját hűtőmet, a kerettelen jót és a keretes rosszat elvittem a Hüllő Kft-hez, ahol egy hét leforgása és nyolcezer forint gazdát cserélése után varázsoltak a csomagból egy pocsék hűtőt, no meg egy másik nyomáspróbázott, tökéletes hűtőt – utóbbi a fontosabb, kicsit piros, de teszi a dolgát. Naja, valaki lefestette az autót, amiben eredetileg volt, és elfelejtette letakarni a motorteret. Felszerelkeztem még fékbetétekkel és fékbetétrögzítő rugókkal, majd felhívtam a Szereld magadot, és bejelentkeztem egy délelőttre, hiszen alulról akartam dolgozni a kocsin, ott meg van rendes csápos emelő.
Hogy micsoda vidámparkba kerülök a Szereld magadnál, arra nem is készültem. Nem túlzok, dupla sebességgel haladtam, hiszen egy ilyen emelőn az ember mindig oda teszi az autót, ahol kézre esik a meló. A fékekkel kezdtem, mert féltem, hogy azokkal baj lesz. Lett is, de nem vészes. A jobb hátsó nyereg külső dugattyúja nem akart moccanni.
Nagyon nem akart. Először a szokásos, „majomfogóval jól megnyomom”-stratégiát követtem, de csak röhögött rajtam. Átmentem a szereldmagados ügyeletes fiúkhoz, kértem valami nagyobb fogót. „Először ezzel próbáld meg, elvileg épp arra való, amit csinálsz, bár még nemigen használtuk, nekem kicsit gagyinak tűnik, de egy kísérletet megér” - mondta egyikük, és átadott nekem egy ilyen, két L alakú lemezből és az azokat összekötő csavarból álló izét.
De szuper, hogy itt mik vannak! Rohantam a rohadványomhoz, akasztottam be, tekertem, tekertem, tekertem... ajjaj, már rég nem nyom párhuzamosan, nem ekkora erőhatásokra készítették fel, így viszont csak egyre jobban beszorul az az átok. Félek, ez a kiszedő szerkezet inkább csak kitámasztáshoz és már jól csusszanó dugattyúk visszatolásához van, nem pedig beállt dugók elindításához.
Megpróbáltam kihézagolni nagyobbacska alátétekkel, hátha úgy kicsivel párhuzamosabb lesz, de olyan volt az egész így is, mintha pőre kézzel akarnám összeroppantani a legendás Koh-i-Noort. Végül feladtam a tudományt, és a rég bevált „többet erővel, mint ésszel”-módszerhez folyamodtam, kunyiztam egy kábé méter hosszú csőfogót. Talán senkit sem lep meg, hogy sikerrel jártam, ilyen szép szónak nem lehet ellenállni, még ha egy rohadt fékdugattyú is az ember.
A többi hét dugattyú szerencsére mind szépen mozgott, a betéteket se kellett kicserélnem, mert mind egészséges, húsos volt, egyedül a bal első keréknél hiányzott a betétfeszítő rugó – azt pótoltam a Torjay-féle pakkból. Megnéztem a gumicsöveket, nem repedezettek, nem súrlódnak-e, megrángattam a kerekeket, hogy a csapágyak is jól érzik-e magukat – itt fejben lejegyeztem, hogy az első stabpálcákat rövidesen ki kell cserélnem, mert a gumijuk meglehetősen avíttas - ezzel készen is vónánk. Ha a futómű és a fék rendben, nagy baj nem lehet.
Pár mozdulat volt felpattintani a függesztőgumikat a kipufogóra, aztán nekiálltam megkeresni a büdösödés okát. Nem akarom elhinni, hogy az az összes bűz hátulról, a kocsi legvégéből jön előre, hiszen még 130-nál is büdös van, olyankor pedig a leszakadó örvény már képtelen előrehozni bármit is. 80-ig még elhinném talán...
A szereldmagados fiúk átjöttek segíteni a szomszéd csarnokból, beindítottam a motort, felemeltük az autót, felváltva fogtuk be a kipufogót és figyeltük, hol szelel. Amikor a befogásban már olyan profizmusra tettünk szert, hogy szinte semmi nem tudott kijönni a cső végén, kis híján lefulladt a motor, akkor engedte el az egyik segítőm, mintegy kegyelemből, amikor már dadogott. „Ez a kipufogó teljesen rendben van, amennyit ez szelel, annyit szinte bármelyik másik szelel” - állapította meg.
Tehát nem itt jön, de akkor hol? Félek, ez valami olyan Canossa-járás lesz, mint annak idején Erával a morgások körül. Viszont Nessy legalább nem morog, nem is zúg, nem is csattan, ennyivel meg előrébb vagyok. Hang vagy szag, melyik a rosszabb?
Oké, még két feladat van hátra, a hűtő és az ékszíj, ezek pedig összefüggenek. A hűtőt azért nem akartam kicserélni otthon, mert a kocsi olajhűtős, a két hűtőnek egyszerre kell távoznia a motortérből. Persze, hallottam, hogy volt már akinek az anyósának a vejének az apjának a fia kivette külön, de az enyém alaposan összegyógyult, ide kiszedés és utána pajszer kellett. Az olajhűtő és a vízhűtő viszont összesen négy csővel csatlakozik a motorhoz – az ilyet sokkal könnyebb emelőn, belátjátok.
Leeresztettem a vizet, kitekertem a felső olajcsövet, az alsóra patentfogót tettem, azt úgy tekertem le, mert olajcserét még nem terveztem. A hűtő kirángatása innen már nem tartott sokáig, hiszen a rögzítőgumikat elnyelte a múlt köde – szerencsére a kipufogóról az imént leszedett karikák közül kettő épp oda való volt, micsoda mázli.
Most, hogy kint volt a hűtő, végre hozzáfértem az ékszíjakhoz is, főként a segédberendezéseket hajtóhoz, ami a vásárlásom óta üvöltve csikorgott minden leállítás után, de néha magától is. Eddig azért nem álltam neki a cseréjének, mert ez a szíj eggyel a kormányszervóé mögött lakik, tehát mindkettőhöz hozzá kell férnem, ha cserélni akarom. Nem kétséges, David Copperfield nyilván ki tudná szedni a belsőt is pár mozdulattal, de én nem tehetek ilyet, az én nézőim nem sérülhetnek meg egy-egy rosszul sikerült mutatvány alatt.
Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogyan kell felszabadítani a szervószivattyút annyira, hogy le tudjam rángatni róla a szíjat. Az 1994-2002-ig használt állólámpásomban ugyan volt kormányszervó, de ott egyes alkatrészek hiányoztak a konzolnál, és emiatt eleve kissé átalakítva működött (le is szakadt éves rendszerességgel az egész), de itt gyáriasak az állapotok. Végül sok-sok kutakodásra meglett a kis csavar a két anyával, ami a szervóház mozgását határolja. Naná, hogy túlságosan széttekertem mindent, szét is esett, jött egy adag szenvedés, mire sikerült összeraknom, de amikor meglett a dolog nyitja, onnan az ékszíjak cseréje már sétagaloppnak tűnt.
A régi vízhűtőt hamar lefejtettem az olajhűtőről, ugyanilyen gyorsan összeköltöztettem utóbbit az újjal, vissza minden a kocsi orrába, víz-fagyálló feltölt, siettem, mert már órákkal túlléptem a saját magam által megadott határidőt. A szereldmagadosok végtelenül türelmesek ugyan, de itt már arról volt szó, hogy egy bejelentett autós kollégával cseszek ki, ha el nem takarodok. De annyira jólesett ilyen közegben szerelni, mindennel kicsit többet tökölődtem, elegánsabban oldottam meg, mint ahogy otthon, a garázsban meg az utcán szoktam. Hiába, a körülmények úrszerelőt faragnak még az ilyen utcai berhelő tuskóból is, mint én.
Nessy selymesen purrogott, én visszaadtam a szerszámokat, leadtam a placcot, majd nagy köszönettel elhúztam. Egészen a Füredi útig jutottam, az onnan három saroknyira van, ha jól számolok, ott indult olyan pályának a hőmérőm mutatója, mint a Space-X egy meredekebb próbán. Addigra azt is tudtam, hogy valami továbbra is őrülten kopog a kocsi hátuljában, a hangulatom tehát gyorsan gödörbe esett a magaslati kirándulás után.
Persze, a vízbuborékot nem sikerült kidolgoztatnom a motorból a nagy sietségben, de kétpercnyi nagyobb fordulaton járatás után a rendszer böffent egy shreknyit, leköpött egy kis fagyállóval, és megnyugodott. Betöltöttem a hiányt, azóta egy cseppet se kellett, a műtét sikerült. Ahogy turkáltam a motortérben, eszembe jutott, hogy a patentfogót is rajta hagytam az alsó olajcsövön. Lopva körbenéztem, mint a ruppótlan bolti tolvaj, hogy nem látnak-e, gyorsan alányúltam az autónak, kikattintottam a fogót, és elegánsan behajítottam a csomagtérbe. Így ni, most már minden gyári és újszerű.
Hazafelé egy sokkal kellemetlenebb és pocsékabb autóval kellett megismerkednem, mint amivel a szerelősdibe mentem – ilyen szerintem másokkal is előfordult már, velem nagyon is gyakran. Rémisztően dörömbölt az a valami hátul, már-már attól féltem, hogy egy óvatlan pillanatban bejön és megesz dühében, a fékek folyamatosan csikorogtak, lassításra úgy húztak, hogy fele tempóval mertem csak közlekedni, büdös volt meg egyáltalán, minden. Már csak azért is nyomasztott ez a kombó, mert tudtam: pár nap, és indulok az autóval Ornbauba, közben pedig a melóm miatt vajmi kevés időm lesz bármit is szerelni rajta.
Azért pár nap múlva, egy délután nem bírtam magammal - ahelyett, hogy valamelyik külsős munkámat reszelgettem volna a nyomorult íróasztal mögött, inkább a szabad levegős kikapcsolósást választottam, mert Rousseau óta a modern ember mindig a természetbe vágyik. Rézmányi kolléga is épp beesett, hogy megnézze végre a Bertonét, ha pedig már ott volt, be is fogtam a melóba, mert barátokkal mindig könnyebben megy a szerelés, hangulatosabb is.
Először a kocsi bal hátulja alá másztam be, feltérképezni, vajon mi a rosseb kopoghat ott. És ahogy így, kutyapisilős pózban állt az autó, rájöttem: a kipufogó veri a vonóhorog konzolját! Merthogy Nessy alatt ugyan gyári állólámpás vonóhorog van, masszív mint a pitbullharapás, de nem a kis tankosra, hanem a bővített üzemanyagtartályosra való, ormótlan valami. Annak a belső konzolja is túlméretezett, a kipufogóm meg valami Karkus-féle rendszer, talán nem pont gyári szögben ível, a kettő meg a motor remegéseire össze-összekoppan, már láttam is a nyomokat.
Fogtam magam, szétlazítottam a hátsó dobnál az illesztést, és a kocsi alatt fekve, az erőlködéstől üvöltve beljebb tekergettem a hátsó dobot vagy egy centivel a csövön. Ugye ordítottam, Monyókám? De a dob tényleg a helyére került, most már nincs az a roncsderbis igénybevétel, ahol még egyszer neki tudna koppanni a vonóhorognak. Utóbbi amúgy is nagyon bántja a szemem, végre van egy elegáns, sötétkék, benzines, hathengeres Mercim, erre ott van rajta a zöldségesítő elem. Csak ha véletlenül vinnénk vele biciklit, túrázni, motort utánfutón – szóval az nagyon elegáns lenne, nem akarom egyelőre leszedni, várjuk meg, mi lesz a vége, egyelőre senkit nem zavar, csak a szememet. Már a kipufogót se.
Ha már ott volt Rézmányi uram, úgy döntöttem, amíg dumálunk, beállítom a szelepeket is, mert egyre jobban zavart a csattogásuk. Szelepfedél le, mondom... szelepfedél le... na már, mi van, szóval szelepfedél le... Hát szelepfedél nem le. Beakad a fékszervó vákuumcsövébe, hátul. A négyhengeresekkel sose volt ilyen bajom, de még Era ötösével sem, azok a blokkok rövidebbek. Ám ez... Mindegy, vegyül le a csövet, két hollander az egész.
Aha, csakhogy a Dewandre-en, azaz kareszul devanderen, más néven fékszervódobon berohadt a hollander. Csak csővel együtt tekeredik, ősi rossz holland szokás. Oké, akkor leveszem a motor felőli oldalon, az biztos könnyebb, ott több a meleg, az olajpára... Csakhogy ebben az autóban benzinpára van, ami nem ugyanaz, mint az olaj-... Az is összerohadt, sőt, amikor megmozdítottam, ott körülbelül 15 fokos szögben áll a csőcsonk, ezért észre se vettem, hogy az egész hóbelevanc megmozdult, aztán amikor megmozdult, már el is törte a megkeményedett vákuumcsövet. Na, az anyádat.
Mindegy, ha már ott voltam, levettem a fedelet, kitekertem a gyertyákat, mert a hathengeres motor hosszú főtengelye elé esélyem se volt beakasztani a racsnis kulcsot, hogy megforgassam. Csak tologatásról lehetett szó, akkor pedig jobb, ha minél kisebb a kompresszió. Nézzük, itt a hatos henger, pont jól áll, mennyi is az annyi? Ő, izé, akkor előveszek egy vastagabb hézagmérőt. Nem... ez is lötyög, akkor egy még vastagabbat... Nahát, még mindig egy féllel nagyobb kell... Basszus, 0,25 mm. Szívóoldalon, ahol 0,1 kéne. Mennyi lehet a kipufogóoldal, egy milliméter?
Dehogyis. Az a másik irányba ment el. 0,1 volt ennél a hengernél, pedig 0,2 kellett volna. Mi van itt? A szívószelepeket brutál lötyögősre hagytuk, a kipufogókat meg olyan szorosra, hogy szerintem egész biztosan kitámasztottak meleg motornál, erős gyorsításnál?
Sajnos a Mercedesek szelephézagát elég furán kell állítani, vagy legalábbis ezekét a régi motorokét, mert elvileg van hozzájuk egy felülről beakasztható, racsnis kulccsal tekerhető Hazet-fej – olyanom Ornbau előtt nem volt. A himba hídként támaszt két végén a hengerfejből kiálló, 14-es kulccsal állítható, nagyon erősen szorulós állítócsavar fejére, illetve a szelepszár végére a túloldalon, ezt nyomja fentről a vezérműtengely. Nincs kontraanya, nincs lapka, nincs hidrotőke, egyetlen csavart kell tekergetni. A bibi ott van, hogy a szívószelepek csavarjai a blokk szemből nézve jobb oldalán vannak, azokhoz hozzáférek a jó kis lidles villáskulccsal, mert valamennyi szerszámom közül az a legpasszentosabb, legmasszívabb. De a kipufogóké a túloldalon van, ott meg útban van a két böhöm karburátor. Azokat hogy állítsam?
Sok-sok tologatás és Rézmonyó lihegése és megdolgoztatása után végigmentem mind a hat hengeren. Találtam 0,05-ös kipufogószelep-hézagot is, és majdnem 0,3-as szívószelepet. Minden fordítva volt és rosszul. A szívószelepeket faszán belőttem, de a kipufogókkal nem vergődtem zöld ágra, mert akadt, amelyiknél fizikailag nem tudtam beljebb tekerni az állítócsavart, az ugyanis lekoppant, mutatva, hogy a szelepfészek már annyira vékony, hogy a szelep túlságosan kiáll a hengerfejből. Nem egy nagy etwas megcsinálni, ha lent van a hengerfej, de most ha lehet, elkerülném. Végül csak az 1-es, 5-ös és 6-os hengerek kipufogószelepeihez fértem hozzá, a másik háromhoz azonban egyáltalán nem tudtam betolni a villáskulcsot a karburátoroktól, de szerencsére még azoknál voltak jobbak a hézagok. Ha nem is tökéletesen, de húzós 0,15 és jó 0,2 közé belőttem mindet, most, a méreten levő szívókkal és a szinte méreten levő kipufogókkal egész máshogy kell viselkednie a motornak, mert ilyenkor nemcsak a gáz áramlik máshogy (sokkal inkább úgy, ahogy a motort megtervezték), hanem az időpontok is eltolódnak azzal, hogy épp ilyen aszimmetrikusan voltak rosszul beállítva.
Ezt azonban nem tudtam kipróbálni addig, amíg vissza nem kerül a fékszervó vákuumcsöve, máskülönben nem tudtam volna elindulni (mert falsot szívott volna a motor) és nem tudtam volna megállni – majdnem (mert nem lett volna szervóhatásom). Megpróbáltam levágni a régiből és a rövidített darabot visszahúzni a csőcsonkra, de nagyon rideg volt az anyag ehhez. Megmelegítettem óvatosan – erre meg összerogyott. Hívtam Sághi Ivánt, Háda Szabit, biztosítottak afelől, hogy az új csővel nagyon szépen lehet dolgozni, finom melegítésre majd felcuppan. Másnap hát a Vianno alkatrészboltban kezdtem, ahol kiderült – akkorra jön meg Németből a cső amikor mi már rég Németben leszünk. Nem járható út. Hívtam hát Kareszt.
„Nem tudom, ti ott Pesten mit aggódjátok nokedlivá magatokat, fogj egy háromrétegű, vásznas erősítésű gumicsövet, aztán tedd fel! Persze, van ott vákuum, de korántsem akkora, hogy össze tudna roppantani egy ilyen csövet, szerinted a Fiatokban, Ladákban miért elégedtek meg a gumival? Pedig az olasz mérnökök se voltak hülyék" - így a Károly.
Tehát vettem vászoncsövet, négy bilincset (a 230-as vákuumcsövén ugyanis középen van egy membrános szelep), összeraktam és lőn világosság. Tojok az elegáns, érzékeny gyári csőre, ez így pont tökéletes. Indítsunk!
Tudjátok, ez az autó eddig mindig tökéletesen indult. Oké, van, hogy a sok állásban elejti a benzint, és várni kell, amíg beszippantja, de ha már ott a lé a torkában, akkor szobrot állít annak, milyen jól is tud működni egy karburátoros motor. Finom, sietős tekerés (hathengeres, azok mindig gyorsan indítóznak) és már megy is. De most... Köhh, krahács, nyeke, nyeke, durr, köhh, na ha rugdallak, akkor se maradsz életben? De. Éppen.
Próbáltam vele menni egy háztömb körülit, pokoli volt. Folyamatosan rugdaltam a gázpedált, mintha egy pedálos Moszkvicsot hajtanék, és épp hogy körbeértem, a ház előtt aztán faszán le is rohadtam. Ez így nem jut el a németekhez, mert elpusztulunk. Főleg ő. Hívtam Szakály Robit.
„Tyű, Zsolt, nem hiszed el, hogy tele vagyunk, mindenütt autók állnak a műhely előtt, éjszakába nyúlóan túlórázunk, a legrosszabbkor hívsz” - kezdte Robi a mentegetőzést, de nekem élet-halál kérdése volt, mert volt még egy csütörtököm a javításra, aztán fel kellett volna adnom, hogy az állólámpás Mercedes 50. éves születésnapjára állólámpás Mercedesszel menjek. Én, akinek a sejtjei is ilyen autóból vannak, gyerekkorom óta. Küzdöttem. Még erősebben küzdöttem, és Robi, akinek alapvetően vajból van a szíve, beadta a derekát. „Oké, holnap délután valamikor hívlak, amikor két autó között lesz egy lyuk, akkor gyere át azonnal, és fél óra alatt megteszem, ami tehető” - világosított fel.
Másnap bejelentettem bent, hogy otthonról dolgozok, ezt a lehetőséget nem szalaszthattam el. Valahogy megírtam egy cikket, de közben tűkön ültem, vártam a csörgést. Délután fél ötkor szólalt meg a telefonom. „Most gyere” - hangzott az összeesküvés-jellegű felszólítás, s ebben a megérzésemben lehet, hogy volt némi igazság, mert beelőztem néhány nálamnál összeszedettebb, türelmesebb és rendszeretőbb kuncsaftnak. Azt csináltam, amit a legjobban gyűlölök az embertársaimban, és mindig lesötétbarmozom őket érte – nem láttam át a rendszert (azaz nem akartam) és keresztbe tettem. Nem volt más választásom.
Átköhögtem az M3 bevezetője melletti, eldugott kis műhelybe, tőlünk nincs egészen egy kilométerre a hely, de száznak tűnt, mert volt, hogy kigurultam az Erzsébet Királyné útján a villamos és a keresztben érkező autóoszlop elé, mindenki türelmesen integetett, hogy menjek csak ezzel a vén autóval, majd a négy sáv közepén full lerohadtam. Borzasztó égő volt a helyzet.
Robi azonnal terelt be az állásra, dugta a szondát a kipufogóba, kapta le a légszűrőt, néztük a hitelesített műszert. Kétpercnyi tekergetés után egész jó lett a motor, megint harapott, duruzsolt, beállt a CO is. Aztán feltettük a légszűrő fedelét, ilyenkor kéne olyan 0,8-0,9-cel feljebb mennie a CO-értéknek a kartergáz miatt, de ehelyett a motor teljesen megbolondult, elkezdett fuldokolni, nem értettük. Robi elkezdte letekerni a légszűrőház fedelét, egyszer csak megint szépen járt, az értékek is visszaálltak normálisba. Kicsit húzott a csavaron, megint fulladt.
Aha, jutott eszembe, én feltettem a karbikra azokat a gumikarikákat, amiket még egy héttel korábban kaptam Robitól, ezek zárják a karburátorok száját a légszűrőházhoz, hogy ott se ki, se be ne menjen fals. Ez megemelte a ház magasságát, én ezért kivettem pár alátétet, ami az egészet a csavaroknál hézagolta, kijjebb tekertem a csavarok tövében egy pozicionálóanyát – úgy látszik, nem eléggé. Ide amúgy is tőcsavar kellene távtartókkal, de azokat az alkatrészeket is beolvasztotta a múlt kohója, most egyszer betekerős csavarok vannak itt, de egyszer rendbe teszem még ezt is.
Sok-sok próbálkozással eltaláltuk azt a magasságot, ahová a távtartók helyett szolgáló belső anyákat kellett tekerni, még jött egy kis finomhangolás, és az értékek egészen csodásak lettek, légszűrő nélkül 2,5, légszűrővel 3,4 a CO, ami kvázi a gyári adat. Csak az elégetlen szénhidrogén-érték magas, pedig a motornak tényleg nem vészes a kartergáza. Robi még hozzátette - „egy olajcsere szerintem nagyon jót tenne még neki, mellesleg meg most az új beállításokkal azt tapasztalod majd, hogy egyre kevesebbet eszik az autó. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, olajcsere után úgyis rá kell néznünk megint, az lesz nagyjából majd a végleges beállításunk, de most javulni fog a hosszú út alatt.”
A motor tényleg úgy tűnt, purrog, dorombol, aki még nem hallott ilyen öreg, sorhatos Merci-motort, ne hagyja ki a lehetőséget, mert mennyei élmény csak az, ha alapjáraton mormog. Erősebb is lett, most kifejezetten van benne dög. Otthon, megtáltosodva attól, hogy megint jó és hogy másnap megyünk Ornbauba, nekiálltam megcsinálni még pár dolgot.
Betettem két dugót, amit a Simon Lacitól kaptam klubon, most már csak két lukat takar Duct Tape a hátsó ülések mögötti falon; egyre jobb a helyzet. Ha már ott jártam, előtúrtam a két Panavox hangszórót, amit még talán 1992 táján vettem egy körúti boltban a Fiat 127-esembe. Akkoriban az úgy ment, hogy az ember ritkán adta tovább a hifijét az autóval, ez nekem is megmaradt, amúgy szolgált még közel nyolc évig, golyóhangfalakba építve az imádott kétszínű állólámpásomban 1994-től 2002-ig. Van múltja és még mindig működik. Most betettem őket, végigvezetékeltem a középkonzolig, ott meg beüzemeltem a Kínából eBayen át vett, harmincezer forintos, cédét, pendrive-ot, de még bluetooth-on át érkező zenéket is játszó, abszolút retro, de belül tök modern autórádiómat. Még a gombok is állólámpás-félék! Egyébként nagyon jó a cucc.
Ha már, akkor az ablaktörlőt is megjavítottam, az ugyanis alapállásba visszatérve mindig óriásit tapsolt a szélvédő szélén. Idővel nyilván tönkre is tette volna, nem akartam megvárni a bajt, no meg volt egy olyan gond is, hogy a bal oldali lapát óriási ívben kitörölt a látómezőn túl, a jobb oldali meg ellenkezőleg, nem írt le elég nagy kört.
Erre mondják a felületes öregautósok, hogy kár kínlódni vele, úgyis öreg, biztosan szétkopott már a szerkezet, azért ilyen. De én nem szeretnék közéjük tartozni, mert az ilyen hibák egy kis gondolkodással néha meglepően kis inputtal orvosolhatók. Telispricceltem a szélvédőt vízzel, és bekapcsoltam az ablaktörlőt. Erősen koncentráltam az egyes lapátokra, figyelve, hova térnek maguktól. Kicsit próbáltam őket ide is, oda is akasztani a tengelyen levő ricnin, de arra csak összeakadtak. Nem itt lesz a probléma.
Letekertem az ülést vízszintesbe, hanyatt feküdtem a lábtérbe, fejlámpával a homlokomon. Bekapcsoltam a törlőt. Aha, itt a rúd a motorról, ez egy közlőművet toszogat, amiről kétfelé ágazik a két ablaktörlő. És ez az egy rúd hosszában állítható is. Akkor próbálkozzunk...
Hosszabbra vettem, már jobb lett. Még kicsit kijjebb toltam – tökéletes! Valaki ehhez egyszer hozzányúlt, és nem jegyezte meg, hova kell visszaállítani, de nekem meglett, hál'istennek. Lett egy jó ablaktörlőm, rádióm, beállított motorom, koppanásmentes kipufogóm, leengedhető négy ablakom, visszatett csomagtérgumim – még a fényszórót is beállítottam, ha már. Nagyon ciki Németországban, a jól beállított fényszórók országában kilométerekről hirdetni, hogy a Balkánról érkeztünk azzal, hogy megvakítjuk a többieket a csálé fényszóróinkkal. Igénytelenség, sajnos én is csak most csináltam meg, utólag is elnézést kérek mindazoktól, akiket eddig elvakítottam az autóval.
Másnap hajnalban, a Győri Arrabona pihenőhelyen három régi Merci nyakába vette Nyugat-Európát, annak legalábbis egy darabját. Felkai Gabi nem merte elhozni a 250-es állólámpást, pedig az már volt Ornbauban, amikor még a Littner Zsoltié volt 15 évvel ezelőtt, inkább a frissen vett, keveset futott, hihetetlensárga (ez nem Saharagelb, de nem is kanári) 230 E 123-asával jött. Háda Szabinak sem lett kész a Fecskéje, ezért a hosszú 230.6-os állólámpással jött, amivel már harmadszor járta meg Ornbaut (mellesleg ugyanaz a motor van benne, mint az enyémben), én meg ugye, Nessyvel, aki tavaly, amikor még Kozma Zsoltié volt, szintén járt Ornbauban.
A kifelé út eseménytelenül telt, és mivel most először három nagyobbacska benzinessel mentünk, a tempó is gyorsabb volt. Az eddigi 105-110 helyett 120-130-cal toltuk a csillagot, de volt, hogy a 150-ekbe is belekóstoltunk. Gyönyörű volt az idő, az autók falták az utat, csak a tankolásokhoz álltunk meg. Nini, Szabi az ő 200 kilóval nehezebb hosszújába 39,3-at tett csurig, én ugyanarra az útszakaszra 44,6-ot – hogy van ez? Műszeren tökéletes az autóm, Szabival ugyanazt a tempót toljuk ugyanazon az úton, az ő kerekei ugyan nagyobbak (a hosszún a mentő változat 15-ös felnijei vannak, ezért áll lábujjhegyen), de sokkal rövidebb a diffije – pont fordítva kéne lennie...
Nekem ez a szakasz 14,5-re, neki valami 11 alá jött ki. Aztán nálam legközelebb már csak 13,3 volt az átlag, majd az utolsó tankolásnál 12,5-re mentem le, az már egész tűrhető, de még mindig nem értettem, hova tűnik a benzin. Ja, és a büdös velünk maradt, megint mérséklődött, de el nem tűnt, ó nem. Egyvalami viszont teljesen helyrejött: a beavatkozás után a bal első fékbetétek keresték a helyüket a kissé vállas tárcsákban, ezért késve fogtak, a jobb hátsónál pedig a megmozdult dugattyú szintén új ösvény után nézett a tárcsán. Ez mind nagyjából Győrbe érve megtalálta a helyét, s az autó újra egyenesen fékezett. Mára csak egy enyhe, állandó kaparó hang maradt, ahogy az első betét még a vályú szélén picit súrlódik, de ez a fékre nem gyakorol hatást, melegedni meg ha melegszik is, az minimális.
Idén páros évet írunk, ezért kis-Ornbau volt, ami azt jelenti, hogy nem a mini városkában (Németország legkisebb városa, akkora, mint Szentendre óvárosi része) tartják a bulit, úgy, hogy az egész város öreg Mercikről szól, hanem kint, a mezőn, s az egész rendezvény kisebb, periférikusabb. Ettől azért még nem kellett volna egyáltalán nem megtartani, gondoltuk, amikor átvágtunk a városkán és megálltunk a mező mellett, ahol tavalyelőtt először rendeztek ilyen minimál-Treffent. Az a mező most ugyanis tökéletesen üres volt. Péntek délután, amikor már a társaság kétharmada ott szokott lenni.
Littner Zsolti, aki szervezte a túrát, elég komor arccal kezdett turkálni a telefonos netjén - „lehet, hogy elnéztem a hétvégét? De most van Pünkösd, nem?” - kérdezte, szinte csak magától. Aztán nagy nehezen kiderült, hogy a város túloldalán van a rendezvény. A Nagy Parkolóban.
Ott tényleg már szép számmal gyűltek a Mercedesek, de a városka melletti kis kemping is tömve volt az öregautós hülyékkel. A Sporthalle előtt pedig hatalmas sátrat építettek, előtte kajás lakókocsik, sörpadok, tömeg. Jó helyen járunk.
Ez az idei alapvetően alkatrészbörzeként van meghirdetve, mi pedig venni jöttünk. Én nagyon vásároltam volna pergamen állólámpás szövetet az autómhoz (nem találtam), mert borzasztóan zavar, hogy szakadt a huzat a medvehéjak alatt (soha ne adjatok be szövetüléses veteránautót autóbelsőtér-tisztításra, jó eséllyel tönkremegy, sok-sok rossz tapasztalatom volt már). Szerettem volna egy jó, szimpla első lökhárítót is, mert ez a dupla csak a 250-estől felfelé volt, és zavar a hivalkodás, olyan ez mint hetvenéves nénin a melír és a nyuszimintás műköröm. Aztán meg – ami még jön, karosszériadugók, fém ablaktörlőlapát, mert megint fogyóban van, csomagtartóba papundeklik...
Már az első este elég sok csetreszt beszereztünk, de vártuk a másnapot, a nagy lehetőséget. Egy jó vacsora, vissza a szállásra, gomolyogtunk a német tájban a hat henger moraján, soha jobb lelki terápiát nem találtak még ki embernek.
Másnap szikrázó idő, roskadásig tömött parkoló, vagy ötven árus, mindenféle csodákkal. Teljesen új K-Jetronic rendszer, hungarocell dobozban, vadiúj biztonsági övek, kombi hátsó lámpák mindenféle típushoz (valamennyi megfizethetetlen, nem létező kincs), klímaberendezés Fecskébe, sárga, szögletes ködlámpák (nem bírtam ki, azokat megvettem), hazaviendő-hegyek.
Aztán néha csak leültünk egy sörrel a kezünkben és bámultuk az elképesztő autókat, hallgattuk a jó zenéket, beszélgettünk a zavarba ejtően barátságos németekkel, az egész olyan volt, mint egy végtelenül belassult Woodstock. Még a bácsink is eljött a rozsdás Fecskével, aki akár ott is lehetett fiatalon a nagy koncerten!
A nirvána ez, nem más, az ember lelkét valami olyan mélységes lusta, kieresztő jóllakottság szállja meg Ornbauban, minden évben, ami mellé én konkrétan nem tudok semmilyen más élményt odaállítani, legfeljebb morzsákat a nagyon pici gyerekkoromból, amikor nagy házunk volt Irakban, fehér állólámpás Mercivel a garázsban, én berregtem a kertben az autóimmal, és az egész család otthon tespedt. De ez még annál is jobb tudott lenni – Ornbau mindig bizonyít.
Mert például elhívták Michael Rohdét az állólámpás ötvenedik születésnapjára - ő az az ember, aki a minden W114/115-tulaj számára kötelező /8 Buchot írta, ami a biblia ezekben a körökben. A csávó igazi isten a témában, de Ornbauban, élőben, kicsit koszos, szerelős körmökkel, mindenkivel azonnal beszédbe elegyedve teljesen emberinek tűnt, pedig folyamatosan egy negyven-ötven fő közötti csapattal a nyakában flangált.
Egy odahozott ős-állólámpáson mutatta be, hogyan léptek el az előszériától - a kocsi egy kísérleti kombi volt, 25-ös vázszámmal, 1967 júniusában gyártották (én is csak féléves voltam még), miközben az állólámpa-forgalmazás az év legvégén indult.
Más lemez-átlapolások, fura dugók az A oszlopban, sima, lyukmentes tetőkárpit, a szériától eltérő lemez-átlapolások, egy rakás béna dolog - egész fura volt látni a részleteit annak, aki tudja, hogy kell kinéznie egy ilyen autónak. Persze fura lemezátlapolásokat tudnak a mi sufnikarosszériásaink is, vihettünk volna mutogatni valót Rohdénak. De nagy ünnep volt, hogy eljött.
Aztán ott volt egy 9800 euróért mért 200-as 123-as Merci is, sárga, zöld belsővel. Vadonatúj kocsi, soha nem piszkálták, egyedül az egyik első sárvédőjébe javítottak bele - alig láthatóan. Sokunknak ficcent egyet az apró a zsebében, mert ilyen autót találni már csak nagyítóval lehet. Vagy úgy se.
A zöld belső tér szinte üvöltött benne, alulról előbb ettem volna róla, mint a kiállított sörpadokról, pedig azokat takarították, a motorterében pedig valószerűtlen színek fogadtak. Nyamm.
A klub megvette Bonn legendás jelképét, a Mercedes-épület tetején vagy negyven éven át ott forgó, két emelet magasságú csillagot is. Az épületet lebontották, a csillag most Ornbaué, aminek - most vettük észre - már a címerében is benne van a Mercedes-jel. Nem kispályáznak ezek.
Este ugyanis az ölünkbe kaptunk egy Pink Floyd-koncertet. Persze sem Waters, sem Mason, sem a többiek nem voltak ott, mert csak egy után-együttes volt, de annyira hitelesek voltak, hogy csukott szemmel az idő 95 százalékában tökéletesen elhittem, hogy az igazit hallom. Angol énekes, holland szólógitáros, a többiek németek. A kórus, a Moog-effektek, a gitárriffek, a hangosítás, minden spot-on volt, szédültem. Világéletemben el szerettem volna jutni egy Doors, egy Pink Floyd és egy Dire Straits-koncertre (utóbbit lehetett volna, de én balga, elcsesztem), ezt az ölembe kaptam, de sose gondoltam volna, hogy épp egy hippiünnepbe oltott öreg-Mercedes-bulin kapom meg.
Folyamatos lúdbőr üzemmódban voltam, kvázi transzban nyomtam végig a két és fél órát, amiben az is sokat segíthetett, hogy olyan THC-füst terjengett, amiből nekünk, amúgy passzívan is jutott egy jó adag. Hatvanas évek vége, Nyugaton, megint, menjünk, gyújtsuk fel a kenti egyetemet, tüntessünk Vietnam ellen, csoda történt.
Annak ellenére, hogy repedésig vásároltuk a csomagtartókat (főleg rozsdás Fecske-lökhárítókkal, amiket még szét is kellett szedni), és mindenki jóval többet költött, mint amit tervezett, olyan balzsamot kent ránk Ornbau, hogy hazafelé is inkább légpárnás-üzemmódban lebegtünk végig, mint autóban.
Ausztriában még betértünk egy rettentő szép környék nagyon pici falujának eldugott, óriási vidéki házába, hogy mindenféle Fecske-cuccokat nézegessünk egy nagyon jómódú, de rémesen egyszerű parasztembernél (ott figyelt az R129-es 560 SL patikaújan a pajtában, mellette mindenféle egyéb ínyencségek, például kábé húsz triálmotor egymás mellett a hetvenes évek eleji Ossáktól a legújabb Montesákig), de végül nem hoztunk el tőle semmit.
Soha nem volt még ilyen könnyű Ornbau-túránk, ugyanis egy csavart nem kellett senkinek meghúznia az autóján. Lenyomtuk oda, tempósan, kellemben (mínusz kipufogószag), ott kiélveztük, lenyomtuk haza, ha van százszázalékos oldtimeres buli, hát ez volt.
A kincsek egy részét be is építettem már (csomagtér oldalsó papundekliket, amire visszaakasztottam végre a tankszellőző labirintust, a csomagtér aljába a dugót a joghurtos doboz helyére), azóta találtam a neten tolótetőhöz teljes odavaló szigetelést (évekig hiánycikk volt), megvettem a B oszlopra való szigetelőgumikat, s ma szintén meglett a négy habgumi ajtószigetelésem is, azokat Háda Szabi szerezte.
Megint elment egy bő százas (bő-bő százas), de Nessy egyre jobban közelít ahhoz, amit úgy hívok: állólámpás Mercedes. Glück auf!
