Jótékony géprombolás padkákkal szegélyezve

Autós találkozókra járni jó dolog. Az egyetlen gond, hogy a polgár legtöbbször némán ácsorgó járműveket mustrálhat, hisz a gazdi szinte sosem áll az autója mellett, mert ő is nézelődni jött. Ha valaki mégis elszántan beszélni szeretne a tulajjal, szurikátaként tekergetheti a fejét, szemkontaktust keresve a tömegben, hátha. Tőlem az ilyesmi kicsit távol áll, ezért áll közel a veszprémi Toyota-Lexus sportautó találkozó, melyet idén harmadszorra rendeztek meg. Itt heves helyváltoztatásra is szabad használni az autót, és mivel nekem a gázpedál gondolatától leszáll a vörös köd, ott volt a helyem, ráadásul ezúttal öncélú májerkedés mellett jótékonykodásból is szét lehetett rúgni az autót!

Ezen a találkozón nem a szobrozásé a főszerep. Persze jó dolog nézegetni álmaink nőjét, de fáradtan cirógatni a nyakszirtjét az igazi. Volt is lehetőség az akciózásra, mert bár idén a találkozó beköltözött a reptérről a városba, és így gyorsulásra nem volt lehetőség, de a szlalom megmaradt. A helyszín ezúttal a Veszprém Aréna parkolója volt, és fontos körülmény, hogy nem kizárólag Toyota és Lexus márkák jöhettek, hanem bármilyen más japán autó is, de azoknál kikötés volt, hogy 25 évesek elmúljanak. Így lehetett olyan csodát is látni, mint például a Mitsubishi Celeste. Mármint nem olyan tré állapotban, mintha most jött volna le a gyártósorról, hanem az elképzelhetetlent kell elképzelni. Ilyen autó nincs, itt meg volt. És bárki megnézhette közelről, ott állt az OT rendszámos RX-7 környékén.

Voltam én ezen a rendezvényen tavaly is, amikor a reptéren volt, akkor is lehetett kereszteket vetni a placcon, és akkor is Kőváry Barna felejtette el bevenni a fogalmazásgátlót, úgyhogy a kilátogatók ezúttal is egész nap derékig járhattak a szórakoztató szófosatban. Ami viszont újdonság volt, hogy egy hónappal az esemény előtt másokkal együtt én is kaptam egy levelet, melyben a főszervező meginvitált a jótékonysági autóztatásra. Mint kiderült, a találkozó keretén belül a Piros Orr Bohócdoktorok alapítvány számára terveznek bevételt gyűjteni azáltal, hogy a látogatók némi pénzért cserébe beülhetnek néhány megátalkodott mellé. Ha ilyen van, akkor rinya nincs, örömmel vállaltam el a szerepet. Úgysem mentem volna időre, mert a stoppernél nagyobb poéngyilkos nincs, és így három kör helyett három órát lehetett lenni a pályán, közben átragasztani a vigyort az utasokra, ezáltal a beteg gyerekek is kaphatnak később mosolygást. Tökéletes üzlet.

Ami viszont próbára tette a zabszemszorító izmokat, az már maga a gondolat, hogy egy parkolóban volt az esemény. A parkoló betontengerében sok a járdasziget, amiken könnyű megfenekleni. Eddig még csak versenypályán és reptereken gyakorlatoztam, úgyhogy a padkáknál rettenetesebb mumust el sem tudtam képzelni. Úgy voltam vele, hogy ha az utasnak szerencséje lesz, akkor nekem balszerencsém, és legalább átélheti, amint reccsenve búcsúzik a jobb hátsó, kiszakítva egy jókora darabot a rozsdás lelkemből is. De ez a kép sem rettentett el semmitől, mivel vasárnap volt, a hit erejével felvértezve, Toyota-hívőként sűrűn vetem majd a kereszteket az autóval, az nyilván segít távol tartani a gonoszt, a megrettegett padkát.

Már reggel nyolc előtt megérkeztem a helyszínre. Sosem mentem még térkövön, mindenképp ki akartam próbálni éles bevetés előtt. Más is így volt ezzel, de végül kettőnk közül csak velem kezdett el óbégatni valamelyik pályabíró, vagy micsoda. Nem volt rajtam sapka. Később is megtalált, akkor meg volt rajtam sapka. Szerencsére a főszervezővel sikerült úrrá lenni a helyzeten, én meg majd növesztek valami kevésbé tenyérbemászó képet. Bár lehet, hogy mégsem, mert míg vörös ábrázatból fröcsögött felém a nyálpermet, jól szórakoztunk egy kollégával. A térkő amúgy az oktalan toporzékolásnál is furcsább dolog, mert a gumit nem eszi vészesen, tehát elvileg csúszik, valójában meg inkább azt mondanám, hogy tapad, legalábbis a helyenként meglévő fehér aszfalthoz képest. Felkészültem mindenre, a szerszámokon kívül vittem magammal hat kereket, mert bár lehet tervezgetni, de csak a múlt a biztos.

Reggel kilenctől másfél óránk volt élményautóztatni a többi huligánnal. Bátortalanul jelentkeztek a kilátogatók, sikeres volt természetesen a becsövezett negyedik generációs Celica, ami vígan üvöltött, pedig pár héttel ezelőtt a zombikülső még egy halott motort rejtett. A kis Starlet is lelkesen rongálta a hátsó gumijait a jótékonykodásért cserébe, és a Swiftek sofőrjei is tudták, hogy hol van az autóban a kormány. Hozzám is jöttek ismeretlenek, akiknek én nem voltam az, kellemesen furcsa érzés ez. Persze az érdeklődő tekinteteket az autó kapta, a kocsit ismerték fel, és többen úgy ültek be, hogy előre közölték velem, ők most épp nagyon félnek. Nem hiszem, hogy megnyugodtak, amikor jeleztem, hogy ez közös program lesz, elvégre a padka nem játék. Volt, aki a biztonság kedvéért beülés után megérdeklődte, hogy tudok –e óvatosan menni, de a válasz nemleges volt, amit gyorsan meg is indokoltam egy padlógázzal.

A műsor nagyjából ugyanaz volt, a legtöbb helyen próbáltam keresztben menni, és ahol egy bója volt, azt megkerülgettem párszor centrifugaként, hisz ki ide beül, hányinger nélkül lehetőleg ne szálljon ki. Egy ponton eszembe is jutott a gumiszőnyeg áldásos anyaga, amikor elnéztem jobbra és az épp vendégül látott csajszi csukott szemmel kapaszkodott mindenbe, amit ért. De végül ő is reggelivel a testében távozott, büszke voltam rá. Mindezek ellenére a parkolóban való zúzás talán engem viselt meg a legjobban, ha nem is gyomortájékon, de nyak fölött mindenképp. Reptéren hosszú, elnyújtott kanyarok vannak, ahol viszonylag lassan zajlanak az események, ilyen szűk helyen viszont minden másodpercre annyi mozdulat jutott, amennyiben még nem volt részem. Márpedig tartani kellett az iramot, mert ha kicsit is lemaradtam, máris éles fogakkal vicsorogva rohant felém a padka. Dobosként járt kezem-lábam, itt egy kuplungrúgás, ott egy kézifék, a kormányt néha alig találtam meg, kéz sem mindig jutott rá. Mindez ádáz ritmusban váltakozva, és amikor ennyire pörög az agyunk, akkor a jelenből hamar lesz múlt.

Sebesen eltelt a másfél óra, én pedig utána bedurrant alkarokkal, Popeye-ként ültem az autó mögött, elpilledt gondolataim szanaszét hevertek körülöttem, ha lett volna erőm összesöpörni őket, három kormányszervót kiadtak volna. A gumik kicsit fogytak hátul, néhol pedig darabokat szakított ki belőlük a térkő, de még bennük volt a délutáni etap ígérete is. Úgyhogy a köztes időben körül tudtam nézni, és az izzásig hevült autó is lehűlhetett, miközben ment élesben a szlalomverseny.

Nincs azért még minden veszve. Habár az embereket egyre kevésbé érdekli az autózás, azért látszik, hogy még sokan vannak, akik élvezik, amikor valami elég a motorban. Volt kint sok Celica, többnyire már az „újak”, de azért akadt egy ódon példány is, szép állapotban. Tavaly megoldottam, hogy az enyém is kint legyen, és mókás módon akkor legnagyobb meglepetésemre megnyerte a szépségversenyt, mert valaki más benevezte helyettem. Idén most otthon hagytam, de azért így is akadtak régiségek, amikre lehetett nyáladzani, miközben üvöltött a hangfalakból a dárenbéz, melyre lehetett dudorogni, ahogy az minden autós rendezvényen szokás. És lehetett álmélkodni, hogy mire képes két brutális versenygokart.

Mindig lenyűgöző, amikor valaki olyan autót birtokol, ami gyakorlatilag nem létezik, és a már említett 1979-es Mitsubishi Celeste megér még egy említést. Zseniális a forma, nagyon jól állnak neki a ballonos gumik, és az állapota tényleg betegesen jó. Pláne ahhoz képest, hogy egy kertből rángatták ki pár éve. Hogy mégis miként juthatott el arra a szintre, hogy nem enni, hanem műteni is lehetne bármelyik porcikáján, abba belegondolni is drága. Mellette állt egy szintén ritkaságszámba menő 1980-as TE71 GT Corolla coupe, amit már régóta meg akartam nézni közelebbről, ami végül most odáig fajult, hogy padlóig nyomtam a gázpedálját a közeli országúton. Sok köze van az AE86-hoz, és az egy dolog, hogy annál jóval szebb, de mint kiderült, talán a hangja is kívánatosabb. Hétfő reggelenként mind halljuk lelki füleinkkel a szívás hangját, de az a fajta szívóhang tényleg mennyei, ami egy ilyen öreg, karbis motorból árad.

Kint volt néhány rég látott ismerős, Mr2 , Cappuccino , megannyi öreg Supra. GT86-ok is voltak meglepő mennyiségben, de Lexusból el tudtam volna viselni többet, bár így is könnyen lehetett IS200 túladagolást kapni. Az autók tehát tisztesen ütötték a retinát, mégis elemi erővel tört rám a fáradtság, az ebédnek szolgáló hotdog után helyben el tudtam volna szenderedni akár egy makulátlan 300ZX mellett, de még a lambóajtós Paseo környékén is, pedig azt égő módon fel sem ismertem. Ám még hátra volt a délutáni etap az élményautóztatásból, ahol ismét várt rám a Hacsi kormánynak álcázott kondigépe, és megannyi rettegésre váró ember, ugyanis sejtettem, hogy délután több jelentkező lesz, mint délelőtt. Végül pont mielőtt elkezdődött a menet, megjelent a kimondottan szlalomokra épített MR2 SW20 Turbo, benne a tulajdonossal, aki szintén vállalta az élményautóztatást, és látott már karón varjút, meggyfán pókot, kanyarban meg tapadást. Karjaim fellélegeztek, hogy most mi, a többi autóztató munkanélkülivé válunk, mert úgyis mindenki a Miszterbe akar majd beülni! Végül nem nagyon akadt alkalma lehűlni a többi autónak sem.

Nekem is sikerült felébrednem, úgyhogy a délutáni menetet talán még jobban élveztem. Vittem az ország egyik legszebb állapotú AE86-osának a tulajdonosát is, és állítólag az volt a legádázabb köröm. Való igaz, kicsit meg akartam mutatni a kollégának, miként is kell használni ezt a vackot, hátha egyszer rákíván, hogy az egyik napsütéses, állagmegóvó sétáltatás közben rárúgjon a kuplungra. Volt GT86 tulaj is az utasok közt, és jó pár gyerek, akiknél a felszabadult nevetéstől még gyakrabban pumpáltam a kuplungpedált. Örömhajtással mindig jobban megy bármilyen autó.

És miután az egyik utolsó körben közösen hahotáztunk egy amúgy BMW-vel driftelő csávóval azon, hogy mennyire nincs nyomaték a Hacsiban, már véget is ért a móka. Ami egész nap egy önfeledt móka volt, pedig reggel még komolyan paráztam. Kezdek gyanakodni, hogy az autóm reggel távoltartási végzést kényszerintézett a padkákkal szemben, mert míg mások néha összetűzésbe kerültek velük, nekem valahogy sikerült megúsznom. Úgy tűnik, kezdünk már összeszokott párost alkotni ezzel a kreháccsal, ami tulajdonképpen nem csoda, mert sok bennünk a közös. Az autó is öreg, gyenge, zajos, büdös, és nehéz vele bánni, de legalább lelkes. Nap végén még ki lettek osztva díjak, ajándékok a szlalomon elért érdemekért, az autós szépségversenyen elért helyezésekért, egyebekért. Én ekkor már a háttérben raktam vissza az utcai kerekeket, és sajnálattal nyugtáztam, hogy nem volt idő még egy kört menni, mert akkor már eldurrantak volna a játszós gumik, az lett volna méltó befejezés.

Kellemes nap volt, benne azzal a jóleső adalékkal, hogy kereken százötvenezer forintot sikerült összeautóznunk a többiekkel az alapítvány javára. Így külön öröm volt fáradtan hazaindulni, és bár amennyire imádom vezetni ezt az autót, annyira jólesett a nélkülözése pár napig. Kemény meló tud lenni a jótékonykodás, de jövőre is ott leszek, mert amíg ilyen ingyenes rendezvényeket szerveznek, addig a világ sosem lesz rossz hely.