579 kilométer letudva, kibírta a kardánkereszt Trieszttől hazáig

Igazából már itthon ülök, mert amíg vezettem, tudósítottam, annyira nem volt semmire időm, hogy nemhogy írni, de olvasni, sőt, kommentekre reagálni (vagy azokat megnézni) se volt időm. 3200 kilométer ment le négy nap alatt, közben meg egy nap jobbik részét egy versenypályán töltöttük. Akkora volt a hajtás, mint egy takaros háziasszony szekrénybe tett ruháin.

A gond ugye, az volt, hogy beállt a hátsó kardánkereszt a kardántengelyen. 48 éves alkatrész, szerintem sose volt zsírozva, láthatóan sose volt cserélve, a nedvesség fél évszázada szivárog bele, tele van tűgörgőkkel. Előfordul az ilyen, soha ne legyen nagyobb baj, nem egy drága alkatrész, kicserélni se nehéz. Csak ha útközben eltörik, akkor nagy a gáz. Ha még csak ide-oda csapódik a kardán, csupán a kipufogódobot és a kardánalagutat veri kicsit szét, de ha a diffi behajtása más fordulatot akar éppen, mint a motor felől érkező hajtás, akkor úgy össze tud kattanni, hogy hosszában elmozdul az egész, és akkor valami törik, szerintem a váltóház, mert az a gyenge láncszem, ugyanis alumíniumból készült. Ettől rettegtem, mert ha az törik, akkor az út nekem többe lesz, mint amennyit az egészre szánt a szponzor, összesen. És senki ki nem fizeti, az ziher.

Pedig olyan csodás volt az egész út a kis Alfával, igazából olyan volt, mint egy óriási, szélevásznú, élesben zajló veterános álom. Nem is tudom, élveztem-e ennyire autót az elmúlt húsz-harminc (vagy több) évben. Az apró, öreg ezerhármassal ez a kocsi lazán tartja a 130-140-et, s még bőven van benne tartalék (hiszen a gyári végsebessége 177, ami űrborzalom lehetett 1971-ben még), de van hozzá futóműve, fékje is. Egyáltalán nem idegen szerep neki, beállni a modernek közé a gyors sávba. Hihetetlen.

A magny-cours-i versenypályán pedig ott hörgött a sok csodaautó, igazi autóhangokon, igazi autószaggal, őrületes élmény volt. Majd egy ilyen rangos és távoli rendezvény után életemben először beültem egy majdnem ugyanolyan kocsiba, mint amiket órákon át láttam körözni, s kicsit tompítottabb hangon, de kvázi azonos stílusban elhöröghettem a sajátommal Lyon felé a gyönyörű, francia dombok közt a naplementében. Tisztára mint Dustin Hoffman a Diploma előttben, csak szerintem ebből az Alfából szebb és vagányabb a Bertone, mint a kabrió Duetto, de ezen nem veszek össze Dustinnal. Ja, és engem nem rúgott ki a nagy szerelmem, hanem este felhívhattam a Katit és a balzsamos kéj hátán hullámozva elmesélhettem neki az egészet. És még talán érdekelte is, legalábbis úgy tett, ami azt jelenti, még talán bír valamennyire. Az élet néha egészen pompás dolog.

Még fantasztikusabb, hogy végre az Alfával is megvalósítottam, amit minden öreg autómmal küldetésem megcsinálni: hazavittem a szülőhelyére. Ráadásul itt nemcsak az országot sikerült eltalálnom, mint a Mercijeimmel, vagy a Bianchival, hanem egész pontosan Milánóba autóztam vele, hogy azokon az utakon kanyarogjon, ahol talán az első próbaköreit rótta. Van aki érti, miért klassz dolog ez 48 év után, másnak semmit nem jelent, utóbbiaknak úgyse tudom elmagyarázni, mert más érzelmi hullámhosszon vagyunk. Ettől senki se lesz jobb vagy rosszabb ember, csak a kommunikáció problémás a témában, nem is húzom.

Ezek után az, hogy egy olcsó alkatrész megmakkan a kocsiban az ezer közül, ami mind képtelenség lenne ellenőrizni - semmiség. 2650 őrületesen jól sikerült kilométer után 580, kicsit feszült hangulatban eltöltött utolsót bármikor elnézek neki.

De azért nem volt kellemes. Reggel szakadt az eső a szálláson, beálltam hát az Alfával a szállás kerti szaletlije alá és ott megemeltem. Kissé így is elázva, de ráműtöttem a kardántengelyre a Csapkodáselhárító Flakonos Megoldást, majd átrendeztem mindent, hogy ne üljön annyira a kocsi fara, mert akkor kisebb a szöghiba. Kicsit valóban szebben viselkedett, mint előző éjjel - de jó egyáltalán nem lett.

Franke Robi már reggel küldte az sms-t - kardán bekészítve, lerohadtok, jövünk, beszereljük! Hát ilyen csávó. Nagyon jó tudni, hogy ugrásra kész a segítség, amikor az ember bajban van, még ha nem is akartam igénybe venni, mert így is széjjeldolgozzák az agyukat, még jó lenne, ha sokáig élvezhetnénk Robi és Zsolti szaktudását, óvjuk hát őket.

Valahol 108 km/h-nál találtam meg a sweet spotot, 104-nél morgott, 111-nél vibrált. Leheltem a gázt, s miközben a derekammal, a lelkemmel, a szívemmel, s minden idegszálammal toltam a kocsit, négy leküzdendő etapra osztottam a távot. 1) kijutni Olaszországból; 2) átjutni a szlovén hegyeken; 3) eljutni a magyar határig; 4) elérni Balatonlelle vonaláig, mert ott már a Karesz is megment. Ja, és az utolsó - begurulni Frankéékhoz, a pátyi murvára.

Természetesen végig özönvízben autóztunk Balatonig. A szlovén pályán már elkezdődött a balkáni tempó, Magyarországon folytatódott, így nehéz volt tartani a kijelölt, szűk tartományt. 97%-ban sikerült is. Hihetetlen, de leolvadt biztosítékokkal az agyamban, kővé beállt derékkal (mert az ember öntudtalanul tolja az autót ilyenkor), de odaértünk. Karcsi rohant haza busszal, mert neki dolga volt még este Tihanyban, én megvártam, amíg Kati értem jött a 190-essel, közben pedig megnéztem a Nagy Viktor barátom Bertonéjéből kivett, hasonlóan berágódott kardánkeresztet, illetve az újat, amit Robi addigra megrendelt nekem. Holnapra készen lesz a kocsi, bár én akkor épp a füredi concours-on leszek.

Majd vasárnap, esetleg hétfőn érte megyek. Már ráér a dolog, óriási pipa, óriási lájk. Amúgy meg annyira fáradtak és izgatottak voltunk Karesszal, hogy csak a túra lekonfját mondtuk fel videóra (ami kétségtelenül szuper lesz, borzalmas mennyiségű anyagot vett fel Karcsi), de fotót egy darabot se készítettünk. Vagy elhiszitek, vagy nem, hogy odaértünk, én mindenesetre már jól vagyok.

Megúsztuk, szuper volt, igazából talán egy órát vesztettünk az egész tervből a hiba miatt. Ha kész lesz az autó és kapok valami hasonló feladatot, kedden indulok újra, füttyszóra. Valaki nem akar valami őrültséget szponzorálni?

Ha kedvet kaptál az autócsodákhoz, hamarosan itt az egyik kedvenc autós rendezvényünk, a Hungaroring Classic, gyere el. Mi is ott leszünk!