Messzebbre még senki nem jutott

2019.07.13. 17:20
0 hozzászólás

Évezredekig, generációk sokasága számára a Hold csak egy lámpás volt az égen. Ám azóta, hogy megsejtettük, mennyivel több annál, az emberiség kíváncsi lett, mi is van ott.

Bár arra, hogy a Hold égitest, már az ókori csillagászok rájöttek, a viselkedését jobban megfigyelni, a természetét feltárni csak az 1600-as években kezdték. Az első távcsöves megfigyeléseket egy brit, Thomas Harriot végezte, aki különös foltokat vélt felfedezni a felületén, de az első közismert, megközelítően pontos leírást Galileo Galilei adta róla: ő indokolta a jellegzetes mintázatot a hold domborzatával, a fogyás és telés jelenségét pedig a nap visszavert fényével.

A felfedezéseit persze nem fogadták kételyek nélkül, de Galilei sem értett egyet kortársa, Kepler azon megfigyelésével, hogy az árapály-jelenség a hold járásához köthető. A következő évszázadok a Hold alaposabb tanulmányozásával teltek: megfigyelték és elnevezték a részleteit. 1753-ban azt is felfedezték, hogy nem rendelkezik légkörrel, 1824-ben pedig a jellegzetes mintázatra is megszületett a helytálló magyarázat: a krátereket meteorit-becsapódások vágták a felszínbe.

Arra azonban, hogy a Holdra el is lehetne jutni, nyilván kevesen gondoltak, és még kevesebben jutottak odáig, hogy erről írjanak is. Ha nem is feltétlenül az első, de a legismertebb ilyen mű Jules Verne 1865-ös alkotása, az Utazás a Holdba, (De la terre à la lune), valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy ezzel az írással jutott be a köztudatba a Holdra szállás, és úgy általában, a világűr meghódításának lehetősége.

Verne, aki a dühöngő ipari forradalom láttán tucatjával jósolta meg a jövő találmányait – a tengeralattjárótól a helikopterig számos későbbi jármű valamiféle előképe szerepel a műveiben – ezzel csak az utat mutatta meg, a valós lehetőségeket nem mérte, nem is mérhette fel helyesen.

Hatalmas ágyúból lőtte volna ki képzeletbeli hőseit, amiről ma már tudjuk, hogy nem igazán valósítható meg. Az olyan törékeny dolgokat, mint az ember, egy Földön megépíthető ágyú lövedékében végzetes mértékű gyorsulás érné. Ezt a lényegtelen részletet még jóval később sem vették figyelembe: például az 1936-os Things to Come című film alkotói még mindig ez a megoldást tartották megfelelőnek a jövő űrhajósai számára.

Pedig a megoldás ekkor már rég rendelkezésre állt, csak a felismerése tartott el egy darabig. Az 1800-as évek végére született meg az a tudós-generáció, amely már komolyan számításba vette a Föld elhagyásának lehetőségét. Közülük is az orosz Konsztantyin Ciolkovszkijt tartják az űrkutatás elméleti atyjának.

Arra, hogy hogyan hagyható el a Föld, persze ő sem azonnal jött rá. 1895-ben az első, ezzel kapcsolatos cikkében még egy űrliftet vázolt fel, az akkor újonnan bemutatott Eiffel-toronyból merítve az ötletet. Egy évvel később azonban már a rakétákkal kapcsolatos egyenleteket hozott nyilvánosságra, 1903-ban pedig már a korszerű értelemben vett, folyékony hajtóanyagú űrrakéta leírását is megjelentette.

Valahogy így képzelte az űrrakétát Ciolkovszkij: elöl a kabin, hátul a folyékony hajtóanyag, és tökéletesen áramvonalas forma
Valahogy így képzelte az űrrakétát Ciolkovszkij: elöl a kabin, hátul a folyékony hajtóanyag, és tökéletesen áramvonalas forma

Ekkorra a rakéta sem számított már újdonságnak: Kínában évszázadok óta használták, elsősorban nyílvesszők felgyorsítására, és tűzijátékként, szórakoztató célzattal. Európába a britek révén került, akik az 1780-as években az indiai Mysore királyság harci egységeitől tanulták el a használatát. A britek a Congrave rakétával 1804-től szerelték fel saját egységeiket, és Napoleon seregei ellen már eredményesen alkalmazták az új fegyvert. Ezek a rakétafegyverek – vagy ahogy Magyarországon hívták, röppentyűk – később egész Európában elterjedtek, bár sokáig csak hosszú pálcával stabilizált, primitív formában.

Ciolkovszkij arra jött rá, hogy a rakéta olyasmit nyújt, amit más ismert kilövőeszköz nem: folyamatosan gyorsít, ameddig az üzemanyaga tart, és ehhez nem kell hosszú cső, mint az ágyúnál, vagy kifeszített huzal, mint az űrlift esetében. Így potenciálisan ezzel érhető el a legnagyobb sebesség a legkisebb ráfordítás, és az utasok számára a legkisebb terhelés mellett.

Az orosz tudós eredményeit viszonylag szűk kör ismerte, de ahhoz épp elegen, hogy ezek nyomán több helyszínen is elkezdődjön a kísérletezés 1900-as évek első felében. Az amerikai Robert Goddard az 1920-as évek közepére megépítette az első folyékony hajtóanyagú rakétáját, és szabadalmaztatta a két- és háromfokozatú rakéták elvét. Németországban ezzel párhuzamosan Hermann Oberth dolgozott a rakéták fejlesztésén, és az űrhajózás egyes részleteinek kidolgozásán. Ciolkovszkij mellett őket tartják a rakétatudomány úttörőinek.

A II. Világháborúra való készülődés során ismét a rakéta fegyverként való felhasználása került előtérbe. Valamiféle rakétával minden háborús fél rendelkezett, de a legnagyobbat Németország alkalmazta. Az A-4 jelzésű rakétát, amelyet Oberth, illetve korábbi asszisztense, Werhner von Braun vezetésével fejlesztettek ki, eredetileg közlekedési eszköznek szánták, nagy sebességű szuborbitális utazásokhoz. A 12,5 tonnás, folyékony hajtóanyagú rakéta, amelyet teljes titokban fejlesztettek ki, olyasmire volt képes, amire előtte más rakéták nem. 5700 km/h feletti csúcssebességet ért el, és 88 km magasságig emelkedett egy normál kilövés során, amivel igen közel jutott a légkör határát jelző, 100 km-nél meghúzott Kármán-vonalhoz. Ám a fejlesztést a hadsereg pénzelte, így a célok elég hamar módosultak. Az eszközt sajnos Vergeltungswaffe 2, azaz kettes számú bosszúálló fegyver, röviden V-2 néven ismerte meg a világ. Elsősorban Londont bombázták vele: minden példány egy tonna robbanószert szállított, és 2800 km/h feletti becsapódási sebessége miatt egyáltalán nem lehetett védekezni ellene. Így hamar a náci terrorral kezdte azonosítani a világ.

Az A-4-est kifejlesztő tudósokat, és a fegyver terveit a háború után a győztes nagyhatalmak igyekeztek megszerezni. Ebből fejlődött ki később a hidegháborús fegyverkezési verseny több ága – a különféle hagyományos- és atomtöltetű ballisztikus rakéták fejlesztése – de az űr meghódításáért folytatott verseny alapját is a V-2-höz kidolgozott a technológia adta. Az amerikai rakétafejlesztéseket maga Werner von Braun vezette, de az orosz űrkutatást irányító Koroljov is számos német szakembert alkalmazott.

Az űrversenyt két 1955-ös nyilatkozattól számítják: július 30-án az Egyesült Államok bejelentette, hogy az 1957 júliusával induló Nemzetközi Geofizikai Évre mesterséges eszközt juttat az űrbe, és négy nappal később az Szovjetunió azzal válaszolt, hogy ugyanezt igyekeznek elérni. Úgy látszott, az űr meghódításában a szovjetek minden esetben gyorsabbak: az első műholdat, a Szputnyik 1-est 1957. október 4-én állították a Föld körüli pályára, az első embert, Juríj Gagarint 1961 április 12-én juttatták az űrbe, az első nő, Valentyina Tyereskova pedig 1963 június 16-án hagyhatta el a Föld légkörét.

Az igazi presztízst persze a Hold meghódítása ígérte. A szovjetek ezen a téren is előrébb jártak: a Luna program 1959-ben szondákkal megközelítette és elkezdte feltérképezni az égitestet, a Luna 3 pedig elsőként készített felvételt a Hold sötét oldaláról október 7-én.

Ekkortájt az űrverseny nagyon komoly nyilvánosságot kapott világszerte. Nem csoda, hogy John F. Kennedy elnök 1961-es beiktatása után maga javasolta, hogy az Egyesült Államok küldjön embert a Holdra. A program egyébként már az Eisenhower kormányzat alatt elindult 1960 elején, de komoly pénzügyi támogatást Kennedy idején szereztek hozzá.

„Hiszem, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát azon cél érdekében, hogy még az évtized vége előtt embert küldjön a Holdra, és biztonságosan vissza is hozza onnan.” E szavak 40 milliárd dollárt jelentettek (ez ma több mint 330 milliárd dollár lenne, az éves magyar nemzeti össztermék több mint kétszerese) az Egyesült Államok költségvetéséből a NASA számára, amely így 1962-től minden erőforrásával az Apollo program megvalósítására koncentrálhatott. És bár Kennedy már nem érhette meg, a célt, amelyet kitűzött, 1969 júliusában elérték: ember léphetett a Hold felszínére.

Hogy mindez kiknek, és hogyan sikerült, azt igyekszünk a következő napokban, az első sikeres holdra szállás legfontosabb állomásainak kerek évfordulóin részletesebben is bemutatni.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.