Eljött a Bálna ideje

Azt mondják, abból a korszakból választjuk kedvenc autóink, amiben felnőttünk. Végülis gyerekként életre szóló benyomásokat szerzünk mindenről, miért lenne kivétel a kocsik világa? Én például azért vagyok oda a Ford Granadáért, mert 1990-ben vett apám egy '83-ast, és meghatározó élmény mindenféle Škodák meg Moszkvicsok után V6-os batárban utazni három évig. A Ford kapudrogját követően persze újra nagy szedán kellett, így vett apám Mercedes 280SE-t. No nem valami feldíszített karácsonyfát, a kötelező rózsafa sportkormány, illetve automataváltó és tempomat volt benne, más nem nagyon – szövet kárpit, kurblis ablakok, klíma helyett csak szellőzés, sőt még tükörből is csak a jobboldali volt elektromos.

Apám ugyan azóta sem vett automata kocsit, de ebben szerette, hogy a nyomatékváltó jóval könnyebbé teszi a téli vezetését. Ráadásul messze nem csak reprezentálni lehet egy ekkora Mercivel, öregem azt meséli ugyanis, hogy egyszer leporellót szállított vele Miskolcra, és annyi befért, hogy végül csak két Izs 2715-be tudta átpakolni a megrendelő. De nem is ez a lényeg, hanem hogy bennem valahogy nem hagyott mély nyomot a Merci, pedig istenuccse szeretem a benzinfaló dinoszauruszokat. Látom, hogy szépek a W126 vonalai, értem, hogy műszakilag meg minőségben mekkora csoda, de valahogy mégsem én vagyok. Ráadásul akkoriban a nagypályások már az utód W140-ből lőtték egymást, úgyhogy amikor Karotta gengsztermerciként mutatta be, tökéletesen szívemből szólt. Az egész Sonderklassét, azaz az S-osztályt elraktam a „valaki más autója” polcra.

Mindez csak azért jutott most eszembe, mert a koronavírus miatt elmarad az idei húsvéti autós túránk, pedig tavaly, Franciaországban fenomenálisan sikerült. Jót vezettem, láttam sok szép autót, némelyiket ki is próbáltam, de egyik sem ütött akkorát, mint Rico cimborám 1992-es, jobbkormányos 500SEL-je. Az angol játékfejlesztőnél dolgozó német srác arra használja a viccesen alacsony brit autóárakat, hogy szépen sorban megvesz mindent, ami tetszett neki gyerekkorában. Úgyhogy a Nürburgringre Lincoln Mark VIII-al ment, az Alpokba Opel Senator 3.0 24V-vel, a Vogézek szűk útjaira meg ezzel a bálnával érkezett. Aztán kiderült, hogy a bődületes Mercedes szégyentelenül gyors még ilyen utakon is, és nyikkanás nélkül ledarált vagy négyezer kilométert, szemben a Senatorral, ami egy korábbi túránkról tréleren ment haza.

De nem csak ő tolta a csillagot, mert finn társunk, Hannu talán még bátrabb volt. Úgy repült Hollandiába, hogy egy általa sosem látott 500SE várta, amit a nevében egy csapattársunk fizetett ki, és hozott el az eladótól korábban. Ezért holland a rendszám az 1982-es, plüss ülésekkel és Webasto állófűtéssel szerelt W126-on. E két extra hosszú teleken jól jöhet, bár nem napi járós autónak költözött északra a gép. Hannu néhány szerszámmal, és egy-két apró alkatrésszel készült, amikre nagyrészt nem volt szükség, pedig a Mercire sokezer kilométer várt Finnországig. Igaz, a tempomat még most sem jó, és az automata sem vált olyan selymesen, ahogy kéne neki, hiába futott neki azóta otthon, garázsban is a gazda.

De Rico is vakmerően vásárolt. Az 500SEL ugyan csak százötvenezer kilométert futott óra szerint, ami ennek a technikának bakfitty, viszont három évet állt, mire egy rovott múltú nepper, mindössze 1200 fontért eladta. A rovott múltat úgy kell érteni, hogy az adásvétel napján is épp háziőrizetben volt a kereskedő, akkor még nem a vírus miatt, és a kocsi második gyári kulcsa máig sincs meg. Nade kevesebb, mint félmillió forintnyi pénzért nem lehet az ember válogatós, ez még Angliában is jó ár a Bálnáért, pláne, hogy a rügyező sárvédőn túl mindössze két javítani való akadt: egy első ABS jeladó, és a kormányszervó kissé eresztő pumpája. Szenzort kapott bontóból, a pumpához pedig csak 50 font a gyári felújító készlet.

Amikor egymás mellett állnak, akkor látszik igazán, milyen gigászi a W140, minden irányban jelentős centikkel túlnövi a hozzá képest kecses W126-t. Az anekdota szerint azért lett ekkora, mert Helmut Kohl kancellárra méretezték, és hát a német egyesítés atyja 193 centi és 145 kiló volt csúcsformában. Lehet tehát a pletykában valami, mert ebben hétszentség, hogy kényelmesen elfért Herr Kohl. Állítólag a hosszú tengelytávú (Lang) változat készült el először, és a rövid a másod terv – amilyen arányos az 500SEL, hajlandó vagyok elhinni. Ebben bármihez képest bődületes a hely hátul, és mivel szélessége-magassága is tetemes, elöl sem fog el a klausztrofóbia.

Na és akkor most van ez a jobbkormányos óriás, meg vannak a másfél traktornyi, kanyargós aszfaltcsíkok Elzász hegyeiben. Még szerencse, hogy nem kell váltanom, mert minden idegszálamat leköti, hogy tényleg az út legszélén haladjak, miközben a balegyben ülő Rico izgul kicsit, hogy átlóg a szembe sávba. Végül is érthető, de ahogy a saját gravitációs mezővel bíró kisbolygót megszoktam, azonnal elkezdtem szeretni is. Mert hiába két tonna sofőr nélkül, az ötliteres, DOHC V8 (M119 a motorkód) 320 lóereje simán átjön. A váltó csak négyfokozatú, de nem nyel el túl sokat a pacikból, úgyhogy a bálnával lehet gyorsan menni. Az igazi agypukkasztás azonban nem az autópályatempó. És nem is az, ahogy tökéletes fölénnyel simítja, az itt-ott azért töredezett, hullámzó falusi utakat. Hanem az, ahogy kanyarodik.

Egyszerűen felfoghatatlan, miként csinálták, de úgy ficánkol ezeken a csapásokon az 500SEL, hogy a csapat Twingóit hozta szégyenbe. Fordulékony is, tapad is, ráadásul a kormány, a pedálok, a váltó, a motor, egyszóval minden nagyon készséges, pontos és engedelmes. Egészen félelmetes, hogy a számtalan lengőkarból kialakított futómű-csoda hogyan egyesíti a finom siklást a már-már sportos vezethetőséggel. Persze aki egy Bálna alatt rendbe akarja tenni ezt a futóművet, annak a jelszó: térdre, imához, és még ha sikerül is, a fogyasztás akkor is béklyózza majd a jobblábat, mert szomjas a V8. Mégis, olyan mágikus élmény vezetni, annyira süt minden mozzanatából, minden eresztékéből, minden egyes kapcsolóból és persze az aprólékosan kidolgozott gépészetből a jóautóság, hogy egyszerűen elhessentem ezeket a földi gondokat, és csak imádom.

Ennek fényében talán érthető, hogy Hannu 500SE-jét nem találtam ilyen meggyőzőnek. Az epedás ülések valahogy kevésbé kényelmesek, a váltó nyúlósabb, az M117 jelű motor pedig, talán a váltó miatt, kedvetlenebbnek érződik. A futóműben lehetett egy-két fáradt szilent, mert nem éreztem annyira jónak, mint amit a híre indokolna. Nincs mit szépíteni: míg a harmincéves Bálna remekelt, a negyvenéves W126 inkább öregautónak tűnt mellette. És hogy minden relatív, azt jól mutatja, hogy a W140-ből átülve, ha nem is szűknek, de azért, hogy is mondjam, csupán megfelelőnek éreztem benne a helykínálatot.

Zsolti bácsi 2008-ban mindkét típusról írt (W126 , W140), de hogy mennyit számít ilyen használtteszteknél az adott példány állapota, pont ellenkezőleg állította őket sorba. Ha mindkettőből gyári állapotút vezethetnénk, akkor is ott lennének az ízlésbeli különbségek, és ez így van jól. Csak azért, mert valami legenda, nem kötelező mindenkinek szeretni. Egy dolog viszont számomra világossá vált: míg újkorában a gengszternimbusz, majd használtként a nehéz fenntarthatóság híre rombolta az ázsióját, a W140-es Mercedes youngtimerként végre beért. A megmaradt példányok árát most már elsősorban az a tény határozza meg, hogy tervezésekor mindent bevetettek Stuttgartban, tehát vállalható állapotban egészen döbbenetesen jó autó. Bár ahogy most átfutottam a kínálatot, a koronavírus-para a használtpiacot is befékezi, egy kicsit alacsonyabbról indul az 500SE. Lehet, éppen most kéne venni? Mindegy, a Mercedes S-osztály sosem lesz olcsó, nem is lehet az. De ha olajat találok a kert végében, most már tudom, melyik generációban játszom el, hogy én vagyok Jockey Ewing.

Rohannál S500-at nézni? Ne feledd ellenőrizni, van-e ismert törésmúltja a TotálKár adatbázisában, ahol csak akkor kell fizetned, ha van is miről olvasni.