A világ legjobb autója is egy szar

Elterelte a figyelmem. Amikor megvettem, a felfedezett hibák a fagyott vízfelszínen lévő nádasként hevertek előttem, és mire lerágtam szinte az összes szálat, nem gondoltam arra, hogy kitavaszodhat. Így aztán mikor már azt hittem, hogy minden hibát bekebeleztem, beszakadt alattam a jég, ledöglött az eddigi legdrágább autóm. A szégyenérzetet fokozza, hogy egy luxusautóról van szó, enyhítő körülmény, hogy az első tulajdonosa még egy dinoszaurusz lehetett.

Éreztem én aznap, hogy valami nem oké. Automata, tehát bal láb nem kell, csak nyomni kell a gázt, és megyünk. Ám egyszer csak feltűnt, hogy lámpánál elinduláskor kevésbé megyünk, mint legutóbb. Az ember ilyenkor elhessegeti a rossz gondolatokat, elvégre még csak alig három hónapja kezdtem el érdemben használni, nem ismerhetem még eléggé. De azért fura volt, hogy mintha nagyobb fordulatszám kéne ugyanahhoz a dinamikához. Talán mert esik az eső? Elkapta a koronást? Meghülyültem? Minden hasonló esetben az utóbbi merül fel bennem először, és innen nézve logikus, hogy miért autózgattam szépen tovább.

Tíz kilométer elteltével a lámpától már csak négyezres fordulaton volt képes megmozdulni a jármű. Itt már elfogadtam a sorsom, hogy félre kell állnom, és szerencsére kisvártatva le tudtam fordulni egy kisebb, párhuzamos utcába. Alig haladtam benne száz métert, már nem haladtam tovább egy métert sem. Felrobbant az időzített bomba. Hiába kapcsoltam bármilyen fokozatba a váltót, stabilmotorrá vált a legendás V8. Elismertem a vereséget, leállítottam az autót az út közepén. Kiszálltam és a szégyen ízén kívül megéreztem valami égett szagot is.

Az előbb említett vergődést türelmesen végignézte az esőben a fekete Audit TT tulajdonosa, akinek épp útban voltam a kereszteződésben. Odabattyogtam hozzá, és fél perc múlva már ketten toltuk odébb az autómat az út szélére, hogy legalább neki legyen minőségibb az élete. Én meg zavartan pislogtam kettőt, azalatt a Google megmondta, hogy miként keríthetek magamnak egy autómentőt. Eddig ebben nem volt rutinom, a toyotás gőg már nagyon régóta pajzsként védett a vénautós sorsomtól, de úgy tűnik, hogy egy Lexus térít észhez. Ha csiklandozzuk a sorsunk talpát, akkor röhög pofán minket leginkább.

Telefonban megkérdezte az autómentős, hogy milyen hosszú autóról van szó, és pedig mondtam, hogy öt méter, a súlyába nem kellett belemenni, pedig amatőrként azt gondolnám, hogy az érdekesebb adat lehet. Amíg vártam, azon kaptam magam, hogy nem gyűlölöm szívből a járművet. Parázslott némi utálat a lelkem mélyén, elvégre azért japánautózom, mert az a minimum, hogy az autó önerejéből mobil. Mégis úgy éreztem, hogy egy harmincéves technikának már elnézhetőek dolgok. Vegyes érzelem ez, amit mind átéltünk már, akár emberek kapcsán. Édes a szeretettől, de savanyú a csalódottságtól, én is valami ilyesmit éreztem, amikor ránéztem az út szélén veszteglő autómra.

Kisvártatva befutott a dresszkódnak megfelelő módon egy Land Cruiser, mögötte egy puccos utánfutó. Mikor a megmentő levetette magát az eső áztatta aszfaltra, akkor jöttem rá, hogy nem képeztem ki magam vonószem ügyében, biztos mert automata, azt nem vontatjuk. Meg hát ugye a gőg. Mire ezt végiggondoltam, már mászott is fel a lengőkarjánál fogva a trélerre a Lexus. Sokakat feltartottunk, de ilyenkor senki nem hisztizik, hisz mindenki örül, hogy nem vele történik mindez. A garázshoz vitettem magunkat, ott is feltartottunk néhány embert a lakótelepen, de ez praktikus volt, mert ők is belátták, hogy addig nem mennek tovább, amíg a krehácsom be nem kerül a garázsba valahogy, úgyhogy beszálltak a tologatásba. Kavicságyon volt tálalva a szenvedés, és egy olyan garázsba kellett betolni cikkcakkban, aminek az ajtaja alig szélesebb, mint maga az autó. Szerencsére sikerült tolatás közben ügyesen tekernem a szervótlan kormányt, úgyhogy a tili-tolit megúsztuk, miattam nem kellett jobban megizzadni, mint a kötelező mérték. Nem tudni miért, de szinte ajándék volt az utazás: tízezer forint, inkluzíve a tologatási kínja, amiből kivette a részét a sofőr is. Elgondolkodtam, hogy ennyiért talán gazdaságosabb lenne alapból tréleren utaztatni ezt a dögöt és akkor részemről az önvezetés is megoldva.

Hagytam egy napig ülepedni még az élményeket, gondoltam másnap ránézek mi lehet a bibi. Addig is érdekességképp utánajártam a lehetőségeknek, de:

- Sehol nem vállalták a váltófelújítást

- Egyik szervizben sem tudták fogadni egy hónapon belül az autót, ahova elvittem volna

- Bontott váltót egyetlen helyen ismertem, de azt nem vehettem volna meg

Ebből is látszik, hogy egy Swift a hosszú élet titka, nem az ilyen ritka szarságok. De mielőtt még erőt vett volna rajtam a hiszti, gondoltam megnézem, hátha én is meg tudom oldani a problémát. Mármint én, aki csak úgy nagyjából sejti, hogy mégis miért spórolták ki ebből a kuplungpedált. De felgyűrtem a vidéki ingujjat, böfögtem egy sopronist, nekiveselkedtem, hátha megtalálom a hiba okát. Kezdjük az alapokkal: Váltókar? Megvan. Hibakód? Valami rövidzár a váltóban. Váltóolaj? Nincs. Tetőablak? Nyílik.

Micsoda???

Megnéztem még egyszer, tényleg semmibe nem ért bele a nívópálca. Nincs olaj a váltóban... Így bajosan is működne, hisz az automatánál gyakorlatilag maga az olaj viszi át a nyomatékot. De hova tűnt? Gyakran nézem a szinteket, és száraz volt a garázs padlója is, amikor elindultam, ezt rutinból csekkolom. Volt otthon még ATF olajam, úgyhogy feltöltöttem a váltót. Beindítottam az autót, vártam egy kicsit, beraktam D-be. Megmozdult az autó. Hátramenetben is működik. Leállítottam a motort, és előre sétáltam, hogy megláthassak egy takaros olajtócsát az autó alatt. Bakker, ez itt a gond, nyilván ugyanígy elfolyt az olaj menet közben. Nem kicsit érdekelt, hogy mégis miért locsolhattam fel a fél várost, hol van a forrás.

Feltakarítottam a méregdrága Aisin nedűt és aláfeküdtem az autónak, ekkor megláttam a csövet, amiből még mindig csöpögött az olaj. Egy rövid flexibilis cső lyukadt ki, ami a váltó hűtőjéhez megy. A váltó lelkesen pumpálta a hűtőhöz az olajat, de annak egy része ment szépen a vakvilágba, közben végigpermetezve az autó alját a menetszél által, ennek a szagát éreztem megálláskor, hisz ráment a kipufogóra is. Rendben, tehát kell egy ilyen cső, az valahonnan lesz. De ettől még simán lehet, hogy már késő, és ez a váltó megdöglött. Mi sem nagyon működünk vér nélkül, ha kihűltünk, akkor hiába tömik belénk akár Supermanét is. Megrendeltem reflexből az új csövet, Japánban még akadt belőle. De meg kellett tudnom, mégis mire számíthatok, jó lesz-e a csere után.

Megkérdeztem Göbölyös Dokit, aki azzal biztatott, hogy bízzunk benne, hátha túlélte a cucc, elvégre az olaj itt nemcsak ken, hanem hajt is, és ha olaj híján megállt a váltó, akár meg is úszhatta. Mármint nyilván ha nem nyúztam sokat. Meg persze ha óriási szerencsém van, de én három egyforma hosszú közül is képes vagyok kihúzni a rövidebbet. Nem volt más hátra, mint próbálkozni, de persze hülye lennék várni erre egy hónapot, amíg megjön a gyári cső. Szereztem inkább másnap a hidraulikásoknál egy méretre vágott példányt tesztelésre.

Megtörtént a szolis plácacicák katarzisa, a csőcsere, majd vettem újabb tíz liter Aisin ATF olajat, és feltöltöttem a váltót. Nyolc liter van összesen egy ilyen váltóban, annak nagyjából a felét alkalmaztam külsőleg a lerohadás előtt. Egyúttal rájöttem, hogy miért nem vehettem ezt észre, pedig még meg is álltam kétszer, és viszonylag rutinos vénautósként ha szemből közelítek az autóhoz a parkolóban, simán észrevennék alatta bármilyen tócsát. De sajnos esett az eső... Tovább nehezítette a dolgot, hogy akkor folyt igazán, amikor járt a motor, hisz akkor nyomta a váltó az olajat a hűtő felé a lyukas csövön át, olyankor én meg már bent kotlok az ülésben. Jó, megszívtam, elég a rinyálásból, működik még a váltó?

Kiolvastam újra a hibakódokat, de mentes volt tőlük az autó, eltűnt a rövidzárra vonatkozó is. Úgyhogy óvatosan kimerészkedtem vele a vadonba, csak a garázs környékén körözgetve, hogy néhány kósza embererővel lehessen pótolni a lovakat, ha a szükség úgy hozza. Majd egyre messzebb merészkedtem. Aztán olajat cseréltem. Megint messzebb merészkedtem, majd megint olajat cseréltem. Így háztájilag csak nagyjából két litert tudok leengedni, de ha már egyszer megkínoztam a váltót, most megpróbáltam elkényeztetni, hátha értékeli. És az a helyzet, hogy már megtettem vele azóta négyezer kilométert, de továbbra is úgy tűnik, hogy működik! Szépen vált, nem is rángat, bár továbbra is mindig ott van a gondolataim sarkában, hogy lehet, hogy még csak most fog megdögleni. Elvégre ez egy legendásan jó váltó, és lehet, hogy a probléma másik szerkezetben kijött volna ötszáz kilométer után, de itt megeshet, hogy csak húszezernél következik be. Vagy most már soha, nem tudom.

Eddig egyszer jártam úgy, hogy megkotlott alattam autó, de az egy nem túl jó állapotú Lada volt. Ott pedig ez annyira belekalkulált szituáció volt minden kilométerbe, hogy meglepődés helyett inkább ásítoznom volt muszáj. Most pedig hónapokkal a ledöglés után is még izgulok. A tanulság talán az, hogy a legkisebb alkatrész is tud nagy gondot okozni. És egyszerűen nincs mit tenni, ez a cső sem adta semmi jelét annak, hogy bármi baj lehet, állapotra teljesen normálisnak tűnt, nem volt egy kicsit sem repedezett. Ráadásul történhetett volna mindez autópályán is, akkor lehet, hogy nem úsztam volna meg ennyivel a dolgot.

Mindenesetre továbbra is három dolog kell az öregautózáshoz, pénz, idő, és néha szerencse. Az utóbbiból lehet, hogy most fogytam ki, úgyhogy ínségesebb időkre be kell táraznom valahogy az első kettőből. Úgy egy váltófelújítás is beleférhet, de ne legyen rá szükség. Lekopogtam a fabetéten.