Igazi aranyrög az Alfa Romeo V10-ese
Az 1980-as évek egyik hálátlan Formula 1-es történetét juttatta az eszembe, amikor a minap felbukkant ez az aranyszín hengerfejes Alfa Romeo V10-es, a V1035-ös. Utoljára tinédzser koromban olvastam róla egy újságban, akkor a technika csúcsának tűnt. Ám később kiderült, hogy győztes versenyek helyett a feledés lett a sorsa: a korszak autóipari politikájának esett áldozatul, annak ellenére, hogy évtizedes divatot teremtett a versenymotor-építésben.
A sztori tulajdonképpen ott indult, hogy az Alfa Romeo az 1970-es évek eleje óta próbált maradandót alkotni a Formula 1-ben, elég kevés sikerrel. Először motort szállítottak a March és a Brabham autóiba – ez utóbbiakkal össze is jött néhány futamgyőzelem – aztán 1977-től saját csapatot indítottak. A motor és az autó fejlesztése azonban együtt túl nagy falatnak bizonyult, így a csapat a középmezőnynél előrébb nem tudott megkapaszkodni. 1985-re a vállalat anyagi mélypontra jutott, és ebben az évben az F1-ben is minden balul sült el: az azévi autót annyira félrefejlesztették, hogy néhány futam után inkább az előző évi géppel folytatták a versenyzést.
A nagy fordulatot azonban 1986 hozta a cég számára. A saját Formula 1-es csapat (rém)álmát elengedte a cégvezetés, helyette a francia Ligier-vel állapodtak meg arról, hogy 1987-től motorokat szállítanak a kék versenygépekbe. Készítettek egy szokatlan, dupla turbós négyhengerest az 1987-es és '88-as szezonra, de ekkor már tudni lehetett, hogy 1989-től a másfél literes turbómotorokat leváltják a 3,5 literes szívómotorok, és az Alfánál már erre is felkészültek: építettek egy addig teljesen szokatlan V10-est, amely ötvözte a V8-asok és V12-esek előnyeit, a hátrányok nélkül. Az új motor már a legelső változatában is 560 lóerő feletti teljesítményt adott le.
Itt éppen a vadonatúj V10-es tesztelése folyik, valószínűleg még 1986 folyamán
Míg a program nagy lépésekkel haladt – az 1985-ös Alfa versenyautóban próbálgatták a két új motort 1986 folyamán – addig az akkor még állami kézben levő Alfa Romeo számára már keresték az új tulajdonost, amely kihúzza a csődközeli állapotból. Először a Ford tűnt a befutónak, de novemberre eldőlt, hogy az Alfa közvetlen tulajdonosa, a Finmeccanica csoport inkább a Fiat ajánlatát fogadja el. Azét a Fiatét, amely ekkorra már vagyonokat költött a Ferrari Formula 1-es csapatára.
Sokan már ekkor elkezdték kétségbe vonni a Ligier és az Alfa Romeo szerződésének fenntarthatóságát, de csak a következő szezon elején robbant a bomba. Arra hivatkozva, hogy a Ligier pilótája, René Arnoux a riporterek előtt leszólta az új négyhenegres turbómotort – amelynek a fejlesztésére a tél folyamán valószínűleg nem költöttek már semmit – a Fiat irányította Alfa Romeo szerződést bontott. Később ugyan felajánlották, hogy három futamra még szállítanak a Ligier-nek a régi, versenyképtelen, V8-as Alfa turbómotorból, de a franciák már így is keresztet vethettek az év első futamára. Így inkább új motorszállítót kerestek – és az évadot a Megatron (átcímkézett régi négyhengeres BMW) motorokhoz sebtében átépített autóval vészelték át.
Közben az Alfa Romeo ott állt a korszak legfejlettebb versenymotorjával, és nem igazán tudta, mit is kezdhetne vele. A megoldást a Formula 1 addigra már teljhatalmú ura, Bernie Ecclestone szállította. Kitalált egy új versenysorozatot, amelyben Formula 1-es technikára épített, de utcainak látszó gépek indulhattak volna. A Procar versenyeket az F1 betétfutamaiként rendezték volna. Ecclestone támogatást ígérve még saját csapatát, a Brabhamet is eladta a Fiatnak 1987 végén, és ott kezdték el építeni az első Procar kategóriás versenyautót. Az Alfa Romeo 164-es formájú burkolat alatt pedig az eredetileg a Ligier-nek szánt V10-es motor bújt meg. Az immár 630 lóerős motorral az új versenyautó a tesztek során állítólag gyorsabb volt a korabeli F1-es gépek némelyikénél.
A szépen hangzó terv azon bukott meg, hogy a többi autógyártót egyáltalán nem érdekelte az új versenysorozat, hiába tűnt úgy, hogy itt összehozhatnák a sokszor hiányolt kapcsolatot a csúcstechnika, és az utcai autók formái között. A Procar projekt néhány nyilvános tesztkör után lényegében még az előtt megbukott, hogy igazán elkezdődhetett volna. A Fiat elég hamar leírta a veszteséget, és továbbadta a Brabham csapatot, így az visszatérhetett a Formula 1-be, amelyből 1988-ban teljesen kimaradt.
A V10-es hasznosításával ezek után még egyszer próbálkoztak: készült egy C csoportos, azaz hosszú távú versenyekre szánt sportkocsi az Alfa Romeónál, az SE 048SP. Az Abarth műhelyből származott a karosszéria, ebbe építették be a 164 Procar bevált hajtásláncát. A 3,5 literes motor épp megfelelt volna a kiírásnak, így a döntés logikusnak tűnt. A pontos dátumokat nem ismerjük, de egyes források szerint 1990-re már készen volt a gép. Állítólag tárgyaltak a Momo tulajdonos Gianpiero Morettivel az autó közös bevetéséről, de eredmény nélkül. Így a 048-as is prototípus maradt, amelyet később ráadásul a Ferrari 680 lóerős V12-es motorjával építettek át. Azzal is láthatta a világ először 2010-ben, azaz nyilvánosan ez az autó nem ment egy métert sem az Alfa V10-esével.
A különös az, hogy közben a tízhengeres motorok, amelyeknek az ötlete az Alfától jött, a Honda és a Renault konstrukciói révén elsöpörtek minden mást, olyannyira, hogy az addig a V12-esekhez ragaszkodó Ferrari 1996-ban maga is alkalmazkodott, és elkészítette a saját, igen sikeres V10-esét. Annak azonban már nem volt sok köze az Alfa-féle motorhoz.
Ezek után meglepetésként ért, hogy a Collecting Cars oldalon néhány hete felbukkant a csak újságlapokról ismert Alfa motorok egyike. Kipufogórendszer és váltó nélkül, de alig használt, kitűnő állapotban. Az árverési oldal szerint az Alfa Romeo raktárában állt idáig, és olyannyira keveset ment, hogy a hengerfalról még le sem koptak teljesen az eredeti gépi megmunkálás nyomai.
A szuperritka motor – ha úgy tetszik, az Alfa Romeo utolsó saját tervezésű remekműve – 29 ezer angol fontért talált gazdára, és egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer felbukkan a nyilvánosság előtt, bár állítólag 15 példányt gyártottak belőle annak idején.
