Vigyél haza egy darabka Totalcart a Parkoló Parádéról

Szóval az úgy volt, vagyis van, hogy lesz egy fotókiállításom a szezonzáró Parkoló Parádén. Amikor Rudival ez a nagy gondolatunk támadt, nem úsztam meg tucatnyi emlék berobbanását a tudatomba, ömlesztve, szűretlenül. Ezért is gondoltam írni valamit a fotós fejlődésemről, hogy rendet vágjak valahogy a fejemben, amellett, kedves olvasó, hogy te is tudjad, hogyan fajult el kiállításig a helyzet. De ehhez elég sokat vissza kellett tekernem az időben, hisz fotós fennállásom nulladik napja valamikor 2010 tavaszán volt, olyan régen, hogy azóta már kétszer költözött új helyre a szerkesztőség. 

- Ő itt Zirig Árpád, ő el tudja neked mondani, mit csináltál rosszul, mit kéne helyette csinálnod - mondta Papp Tibi miután meglátta a Corvette-képeim. Egy évtized távlatából nemhogy megértem, de még csodálkozom is, hogy nem tiltott el örökre az autók fotózásától. Zirig "Egy Jó Fotós A Segglyukával Is Jó Képet Készít" Árpád türelmesen elmagyarázta, miért használhatatlan minden egyes pixele a Corvette-sorozatnak, majd újabb tíz percben összefoglalta, hogyan is kéne autót fotózni. Hetven százalékban a mai napig abból a tíz percből élek. Hosszú volt Árpád listája, és szerintem két kezemen meg tudom számolni, mikor volt olyan fotózásom, amikor semmit nem felejtettem le róla. Innen is köszönöm neki, ahogy Csikósnak is, hogy annyiszor a nyakamra lépetek, ha elszúrtam, majd bátorítottak és segítettek fejlődni!

Ahogy kezdőként elképzeltem, volt valami menő romantikája az autók fotózásának, holott (hogy Karottát idézzem) a forgatásokhoz hasonlóan, parttalan baszakodás. Platókon pattogás, csomagtartóban kapaszkodás, tetőgerendáról lógás, ezer lépés, az autó néha centinkénti mozgatása és persze földön fetrengés, sogenannte stabil fotófekvésben. Bármennyire hihetetlen, még veszélyes is tud lenni. Egyszer például Vályi Pistával marhára félreértettük egymást, hogy egy versenypályás forgatásán melyik rázókő mellett fogok feküdni. Miután megvolt a snitt, Pistának mondtam, hogy milyen profin kicentizte a kamerát (és a fejemet), mire kikerekedett szemmel azt mondta:

- Baszki, Monyó, te ott voltál? Azt mondtad a másiknál fogsz feküdni! Nem láttalak...

Ez egy kedves emlék. Ahogy a Malta Classic is, pedig nem egyszer, hanem rögtön kétszer sikerült benyalnom valami spéci csípést ugyanazon a sziklafalon, aminek egyszer vérmérgezés lett a vége.

Eközben fokozatosan épült fel bennem a gondolat, hogy a fotó az autóról sokkal kevésbé osztja meg az olvasókat, mint az írott szó, ezért önkéntelen elmentem a képek irányába. Ahogy egyre többet és többet fotóztam, eljött a pillanat, hogy úgy gondoltam, megérkeztem, mindent tudok, amit tudnom kell. Az egy nagyon sötét időszak volt, primer és szekunder szégyen, na meg persze az összes többi szégyen is gyötör, amikor azokat a fotókat csak gondolatban felidézem. Kellet akkor pár pofáraesés, hogy újult erővel folytassam a tanulást, többek között alázatból. Fokozatosan dolgoztam fel magam abból a gödörből, de kezdett csömöröm lenni az autóktól, és úgy éreztem, megakadtam, abba akartam hagyni a fotózást. 

New York mentett meg. Egy streetphoto-mennyország, ami rengeteget tanított nekem játékosan fényekről, komponálásról, a reaktív és alkotói fotózásról, de legfőképpen empátiáról és a sonder érzéséről...megértem, ha a kedves olvasó pátoszmérője kezd kiakadni, de légyszi-légyszi, maradj még itt egy picit! Szóval emellett kezdtem rájönni arra, amit most már tényszerűen tudok, miszerint a fotózásnak épphogy a felszínét karcolgattam meg, és annyit sikerült magabiztosan megtanulnom, hogy mennyi mindent kell még megtanulnom, miközben persze elfelejtek egy rakat dolgot. Az autófotózás, és itt elsősorban a tesztekre gondolok, klasszikusan egy proaktív (legalábbis én így hívom), alkalmazott (pl. termékfotó) fotózás. Proaktív, merthogy előre eltervezed, mit és hogyan fogsz lőni, a fejedben nagyjából megvan a koncepció, a helyszín, a szögek, a 'mondanivaló'. Alkotói fotó esetében (a.k.a. művészi fotográfia) már ledobom a láncot a tisztelettől, hogy valakinek megszületik a fejében/szívében egy kép, megannyi réteggel, jelentéssel, üzenettel, majd meg is valósítja azt. 

Amit én reaktív fotózásnak hívok, azaz amikor a környezetedben történik valami, és egy másodperc alatt felfogod, hogy ez 'valami', emeled a gépet, megkomponálod és lősz is, lásd streetphoto, egy nehéz de finom kenyér. Az, hogy valami proaktív vagy reaktív, alkalmazott vagy alkotói, nem egyértelmű, és ez igaz szinte mindenre a fotózásban. Tökéletes példája ennek egy Parkoló Parádé fotózása, ahol ízléses képekkel akarod dokumentálni az eseményt, de szeretnél egy picit hozzátenni magadból is, elcsípni egy soha meg nem ismétlődő pillanatot. Egyszerre proaktív és reaktív, egyszerre alkalmazott és alkotói fotózás. Az pedig, hogy tökéletes csillagegyüttállás legyen, ahol a fény, a helyszín, a téma, a pillanat, az eszköz és még egy rakat dolog stimmel, közel lehetetlen.

Hogy Alex Webbet idézzem: A fotózás 99 százalékban csak kudarc. A maradék 1 százalék viszont fontos, gyönyörű és megismételhetetlen. Az egyszázalékos szintet még nem tudtam megugrani, két kezemen meg tudom számolni, hányszor sikerült az elmúlt 10+ év alatt az olyan "aranylövés", amikor (szinte) minden összállt. Olyan fotó, amit elfogadok olyannak, amilyen, és csak a legrosszabb napjaimon akarok rajta megváltoztatni dolgokat...amire persze nincs lehetőség, úgyhogy minden fotómon tátong legalább egy kisebb-nagyobb seb, de megtanultam ezek együtt élni, hisz ebből tanulok, és amúgy sem szeretem a tökéletes dolgokat, hisz azokból általában hiányzik valami mélyen emberi. Ez a néhány fotó viszont, tökéletlenségük ellenére is rengeteget adott nekem, többek között visszajelzések formájában. Random ismeretlenek, akiknek jelent valamit, akik évek után is emlékeznek rájuk, akik ki akarták rakni a szobájuk falára. Miattuk éri meg igazán ezt csinálni. Ha példával kéne élnem, egy ilyen kép a Lábas Ferrari, ami nagyon közel áll hozzám, hisz számomra csodás története van, és egy tökéletes pillanat állt össze, amit meg tudtam lőni.

A fentiek miatt volt hatalmas kihívás harmincnégy kiállítható fotót találnom a 34. Parkoló Parádéra. Mióta leadtuk őket a nyomdába, csak tízszer akartam lecserélni a fotók felét, vagy csak lecsökkenteni a számukat a felére, de a harmincnégy még a magamfajta bölcsésznek is harmincnégy. Szóval pöppet túlfogalmazva azt szerettem volna tudatni veled, kedves olvasó, hogy a most következő Parkoló Parádén kiállítást tartunk ezekből a fotókból. Ha szeretnéd, ott leszek, kérdezhetsz, mesélek a képekről, a történetükről, és persze a hibákról, hogy mit kellett volna máshogy, jobban csinálni, szigorúan szakmailag, és cseppet kishitűségből. Ha pedig valamelyik fotó megtetszik, meg is vásárolhatod.

A következő - 2021.10.17-i - Parkoló Parádéról lejjebb görgetve (vagy app alól nézve ide kattintva) találhatsz információkat!

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!