Akasztják a hóhért: vezetéstechnikai tréningen voltam

Csapó egy, Hungaroring. A pálya üres, csak a gokartosok és a falevelek zümmögnek, mi az egyik szervezői Skodát követve, libasorban gurulunk a Ring belseje felé, ott van ugyanis a Groupama tanpályája. Betonplaccok balról és jobbról, a köztük vezető aszfaltcsíkon, háromszor tízes csoportokban sorakozunk fel. A kép vegyes, a madártej színű Fiat Seicentótól kezdve a Mitsubishi L200-on át a Nissan 370Z-ig van minden. Az instruktoroknak is üdítő a változatosság, a flottás oktatásokon sorba kötve tapossák egymás sarkát a klónozott fehér Octaviák. Én a kettes csoportba kerülök, előttem egy új Corolla kombi, alattam a vitéz kettes Prius, a sor végén meg egy hármas, lehetnénk akár hibrid gittegylet, de igazából mindenki szimpatikus arc: alázatot, de minimum egészséges önértékelést feltételez, hogy itt vannak - esetleg egy rettegő utas finom ajándék-érzékét - , az meg bárkiben tök pozitív.

A helyzet kicsit olyan, mint konvojban menni nyaralni: mindenkinél van egy walkie-talkie, alacsony frekvencián serceg az izgalom, miközben a hozzáértők azt magyarázzák, hogyan kell felhajtani a kompra. Autó alapján azonosít és egyenként szólít az adott pályához tartozó instruktor, indulhatsz a Superbével, szép volt azzal a Lagunával, az pedig külön pozitívum, hogy kellő mértékben ismerik is a típusokat, releváns kommentekkel tudják okosítani a tulajokat. A magamfajta lámpalázasoknak elsőre frusztráló lehet, hogy az egyes csoportok egyetlen csatornán hallgatják az instruktor kommentjeit, ezenközben mindenki kitekert nyakkal, az ajtóra könyökölve bámulja az épp a pályán kalácsot fonó sofőrt. De ez így jó, egymás hibáiból legalább annyit lehet tanulni, mint a sajátokból.

Közben a Totalcar képviseletében Anti és a szegről végről rokonunk, Bertalan Miki (ő a Nürburgringen versenyez és oktat) keselyűkként köröznek a pályákon, és könyörtelenül bevágódnak a résztvevők mellé. Funkciójuk a megnyugtatás és a tanácsadás, de ha valaki szégyenlős (vagy sajnálja a plusz 65-80 kiló BoP súlyt a szlalomversenyen), annak a szuverenitását természetesen tiszteletben tartják. Érdemes beengedni őket a jobbegybe, eskü, nem lopják ki a telefontartót, se a wunderbaumot, cserébe pl. Anti naprakész tapasztalatokat tud megosztani a belépőívekről, kigyorsításokról és féktávokról, hisz az egyik gyakorlat egy az egyben a Tulaj a Pályán előző nyomvonalának része. Miután lemegy a turnusunk, be is ül az öccse Ford SportKájába, és megy egy bemutatókört, de nyárigumikkal azért ő sem tud csodát tenni a fellocsolt műgyantán - téligumis groupamás Skodával köszörüli a csorbát.

Nem mintha a másodpercek faragása lenne a cél a tréningen, de az alkalmi versenyszituáció sokat hozzátesz a határok feszegetéséhez felfedezéséhez, plusz egy egészséges, felszabadult hangulatot is kölcsönöz az eseménynek, így anélkül tanul az ember, hogy közben tengeri uborkára izzadná az ülést. Tompítja a helyzetnek azt az egyébként nagyon komoly és recés élét is, hogy itt éppen anyagi kártól, szilánkosra roncsolt medencecsonttól, rosszabb esetben gyásztól próbáljuk megkímélni a jövőbeni énünket. 

Ha valaki azt gondolja, hogy egy laza délután nem helyettesítheti az évtizedes rutint, nem téved. A szervezők is pontosan ezt mondják, tényleg nem helyettesítheti. Az autósiskolák ontják magukból a friss jogsis csimótákat, és lehet, hogy nem mindegyiküknek szabadna vezetni. Másként: vannak, akik egyszerűen több foglalkozást igényelnek az átlagnál, amit nem feltétlenül kapnak meg a képzési rendszerben. Engem se tanítottak meg vészfékezni, mert az megterheli az autót, de sötétben sem vezettünk, mert az későn van. Oktatója válogatja persze. A tréning felbecsülhetetlen mértékű segítség lehet az ilyen, bizonytalanabb sofőröknek, de a tapasztaltabbjának, három-négyszázezer kilométeren túl lévőknek is mutathat újat, mert ha szerencséjük volt, elkerülték őket azok a szélsőséges helyzetek, amikről ez a tréning szól. A szerencséről amúgy sok szó esik, nem túl hízelgő kontextusban: a szerencsét ki kell iktatni az egyenletből, a közlekedés nem kaszinó, és különben is mindig a bank nyer - esetleg a legtahóbb svindler, már ha a magyar utakról van szó.

A tréningtől tehát nem lesz senki rögtön Fittipaldi. Deklarált célja sokkal inkább az, hogy neonfényekkel mutassa fel a sofőr gyengéit, hiányosságait, így lehet tudni, mire kell figyelni a hétköznapokban. Nekem például a bal kezemre kell. Mert ügyetlen: a rántópadon balra gyönyörűen ment a korrekció, már a számban bizsergett a büszkeség tutti frutti íze (a pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt), jobbra viszont nem voltam elég gyors, megforgott a Prius. Most már ezt is tudom, sőt igényem van visszamenni, gyakorolni - amúgy ez sem ördögtől való, nem egy résztvevő már másodszorra jött. Legalább ennyire fontos, hogy a gyakorlatok mintázatot vésnek az emberbe, így a vészhelyzet nem egy teljesen ismeretlen szituáció lesz, mert van egy olyan emlék, amihez nyúlhat az agy, nem kell kizárólag az ösztönre hagyatkoznia. Ami ráadásul - mint pánikreakció - sokszor téved is, erről az oktató is beszél sokat a gyakorlatot megelőző bő hatvan perces elméleti részben.

A rántópad, a fellocsolt műgyanta és a vízsugarak pont a fentiek miatt hasznosak: kockázat nélkül lehet megkeresni az autó, a gumi és a saját képességek határát, és akkor sem hal, sérül, nyomorodik meg senki, ha ezek a határok netán túllépetnek - legfeljebb a büszkeség kap egy-két pofont. Az enyém megússza egy parasztlengővel, de nekem könnyű: a hibrid az instant villanynyomatékkal pusztít a szlalomon, a láb is két pedállal operál három helyett. Az egyik instruktor meg is jegyzi, neki is ugyanilyen kettes Priusa van, mondom én, hogy alakul az a gittegylet. A technika egyébként klasszikus népmesei dramaturgiát ír a tréningnek: az apró gyenge Seicento (és sofőrje) felmossa a padlót az erősebb autókkal, és mindennél látványosabban mutatkozik meg, mennyit számít a gumi. Egy-ketten jöttek csak nyárigumikon, kívülről úgy tűnik, ők tapasztalják meg a szenvedés és a szórakozás pszichedelikus töménységű keverékét, a téligumisokhoz képest kétszeres féktávjaikat és dupla Rittbergereiket úgy hiszem, Pljuscsenko és Sebestyén Júlia is állva tapsolná.

Közben ránkesteledik, az utolsó feladatokat már sötétben csináljuk. A fő épület halljában Antiék még mondanak egy köszönetet, az instruktor úr pedig autós jókívánsággal búcsúzik. Miki és Anti kezében egy-egy paksaméta villan, oklevelek, mindenkinek névre szól. Lesz mit lobogtatni a betétlap helyett az elkerült balesetek után.